1848 tavaszán a Batthyány-kormány egyik legfontosabb feladata volt, hogy a császári-királyi hadsereg külhonban állomásozó magyar kiegészítésű alakulatait hazavezényeltesse. Bécs húzta az időt, erre a magyar fél kijelentette, ha „a közbátorság fenntartására szükséges katonaság behozatala tovább is gátoltatnék, a minisztérium oly lépések megtételét látja elkerülhetetlennek, minőkre felelősségének érzete kényszeríti”.
Miután a bécsi udvar a nemzetiségeket ellenünk uszította, először a Délvidéken kezdődtek harcok. Habár az 1848 áprilisában hozott törvények értelmében az első felelős magyar kormány fennhatóságot kapott a császári-királyi hadsereg Magyarországon állomásozó alakulatai felett, de ez nehezen volt érvényesíthető és a nemzetőrség felfegyverzése vontatottan haladt, így a fennálló veszély elhárítására mihamarabb bevethető katonaság felállítására volt szükség. Gróf Batthyány Lajosnak sikerült a „gordiuszi csomót” átvágnia, amikor az 1848. évi XXII. nemzetőrségi törvénycikkre alapozva, új, reguláris haderő toborzását rendelte el 1848. május 16-án.
A magyar, német és tót nyelven kinyomtatott, „Hazafiak!” című felhívás a következőket tartalmazta: „Szeretett magyar hazánk láthatárán veszélyes felhők tornyosulnak. Minden hazafi szent kötelessége, hazáját bel és kül ellenségek ellen védeni: ezt igényli a természeti jog, ezt parancsolja a törvény. A törvény parancsolta nemzeti őrseregen felül szükséges haladéktalanul egy tízezer főbül álló rendes nemzetőrsereg felállíttatása. A haza nevében szólíttatnak tehát fel mind azon lakosok, kik e rendes nemzetőrseregbe, az ország zászlója alá, a királyi trón, haza és alkotmány védelmére belépni kivánnak, hogy magukat (…) bejelentsék (…) A haza bizodalmasan várja fiaitól, hogy mostani veszélyes körülmények közt, a királyi trón, haza és alkotmány védelmére az ország zászlója alá mentül előbb összesereglendenek.”
E felhívás a tízezer fős rendes nemzetőrség felállítása mellett egy „nemzetőrseregi lovas ágyútelep” – azaz tüzérüteg – szervezéséről is tájékoztatott.
Másnap újabb felhívás jelent meg: „A Magyarországon tanyázó sorkatonasághoz!” Ez már részleteket is tartalmazott, amelyből kiderült, hogy reguláris haderőt szándékoznak szervezni:
„Mindinkább fenyegető állapotban mutatkozó korviszonyokat tekintetbe vevén, a királyi trón és a haza védelmére tizezer főből álló nemzetőrsereg haladéktalanuli felállitása elhatároztatott (…)
Ezen 10 000 főből álló rendes nemzetőrsereg tiz zászlóaljra felosztatik, a hadseregnél szokásban levő tisztekkel ellátva, és katonai szabályok szerint gyakorolva és oktatva leend, és őrnagyok által kormányoztatni fog. A katonai fegyelem (…) szintén katonai törvények szerint, azonban némely utólag megjelenendő, az alkotmánynyal öszhangzásba hozandó módositásokkal kezeltetni fog.”
Az alakulatokat kezdetben „önkéntes”, „rendes” vagy „mobilis” nemzetőrség nevekkel illették, amelyek jól mutatják az újonnan alakítandó erő közjogi helyzetének bonyolultságát. Május 23-ától már honvédeknek kezdték hívni az önkénteseket, amely szó a császári-királyi sorgyalogezredek tartalék zászlóaljának, a Landwehr-zászlóalj tükörfordításából jött létre, és Kiss Károly 1843-ban megjelent Hadi műszótárában szerepelt, de legelőször 1822-ben használta Kisfaludy Károly Az élet korai című költeményében („Nem csügged s honvéd tisztét teljesíti”).
A szervezési munkálatokat Batthyány gróf irányította az Országos Nemzetőri Haditanács bevonásával, amelybe a császári-királyi hadsereg magyarországi hadfogadó szervei is bekapcsolódtak, mivel egy-egy zászlóalj legénységét több vármegyéből kívánták verbuválni.
A honvédzászlóaljak megalakulási központjai a következő városok voltak: 1. és 2. Pest, 3. Szeged, 4. Pozsony, 5. Győr, 6. Veszprém, 7. Szombathely, 8. Pécs, 9. Kassa, 10. Debrecen. A „lovas ágyútelep” mellett gyalogütegek felállítása is megindult a pesti Újépületben, hiszen jelentkező szép számmal akadt.
A „vasárnapi katonaságnak” is hívott nemzetőri szolgálattal ellentétben itt már nem számított a vagyoni háttér, csak az egészségügyi alkalmasság. Az önként jelentkezők háromévi szolgálatot vállaltak, 69 százalékuk pedig még nem töltötte be a 22. életévét! A húsz forint foglalópénz és a zsold ígéretére többnyire városi és falusi nincstelenek csaptak fel honvédnak. Tíz–tizenkét százalékuk jurátus volt, akiknek nemzeti és polgári lelkesültsége erős öntudatot kölcsönzött az új honvédzászlóaljaknak. Idővel ez a harctéri tapasztalatok mellett azt is eredményezte, hogy az első tíz honvédzászlóalj vált a honvédsereg elitjévé – gondoljunk csak a szegedi 3. fehértollas és a kassai 9. vörössipkás honvédzászlóaljra – és az 1848 őszétől szerveződő újabb honvédzászlóaljak főtiszti állománya jelentős részben e zászlóaljakból került ki.
A sorkatonasághoz intézett felhívásban az is állt, hogy a „még szolgálatban lévő, vagy nyugalmazott, vagy kilépett magyar tiszturak, kik a fentérintett zászlóaljakba besoroztatni kívánnak, haladék nélkül jelentsék magokat (…)” Ennek köszönhetően az első tíz honvédzászlóalj 384 tisztjének több mint kétharmada szabályos áthelyezéssel került át a császári-királyi hadseregből– mint például Damjanich János, Ivánka Imre, Máriássy János –, egyharmada pedig nyugalmazott vagy kilépett császári tiszt – például Görgei Artúr, Klapka György –, hadapród és altiszt volt.
Így indult meg százhetvenöt esztendővel ezelőtt az első tíz honvédzászlóalj és az első tüzérütegek felállítása, amelyek az 1848/1849-es magyar szabadságharc legendás honvédseregének alapját képezték.
A szerző hadtörténész.
(Babucs Zoltán/Felvidék.ma)
