Itt van az ősz, itt van újra. Elmúlásillatú, még simogató-melengető óráival, az életet lehullás előtt ezer színpompával ünneplő levél-milliárdjaival. Ünnepes októberünk emberi és istenes, tragikus és felemelő ünnepeivel: Arad október 6-i gyászos hajnalával, szabadságvágyunkat kivirágoztató október 23-ával és mindezek koronájaként, a reménytelenségek völgye fölé időtlenül felmagasodó reformációs fénylobbanásával október 31.
Az elmúlt 20 évben mindezeket a nemzeti és egyházi őrtüzeket bejártam ünnepi írások garmadájával, ahogyan az a kolozsvári blogon visszalapozható. Idei ünnep-szólongatómnak más utat jelölt ki a Lélek, az emlékeztetés, a nélkülözhetetlen kulcstanulságok Ura. Az ízig-vérig, az önfeláldozásig református holland zseni ünneplő és revelatív színeivel, ecsetvonásainak önmagukon messze túlmutató, korszakos képeivel köszöntöm magyarságunk és protestáns hitünk csúcshónapját.
A két református, világszerte ismert németalföldi festőóriás, a 17. századi Rembrandt (1606-1669) és a 19. századi Vincent van Gogh (1853-1890) közül ez alkalommal a fenséges sárgák, az aranyló árnyalatok és a vakítóan élő színek zsenijét követjük.
A bibliás, érzékeny lelkű, az irgalmasság és a „szénbányászok Krisztusaként” ismertté vált rejtélyes művészt, az emberi méltóságot imádságokban és evangéliummal a legszegényebbeknek is átadó, vásznaival „evangelizáló” Vincent lesz ünneplésünk háznagya.
Csak néhány művét tudjuk megtekinteni vezetésével reformáció havának ecsettel kiemelt hangsúlyaival. A rövidre szabott, 17 évnyi alkotó évben létrehozott 850 festmény, 1300 papírrajz közül egy-kettővel tudunk most foglalkozni, öccséhez, a szeretett Theohoz írt 628 leveléből néhány sort is felvillantunk.
A Szentírás kulcsfontossága – a bányászok Krisztusa
A szigorú kálvinista papi családban napi lelki-szellemi eledele volt a Biblia. Ennek létfontossága nem volt kérdés számára. Szüleivel azok haláláig minden vitájuk ellenére bensőséges és bizalmas kapcsolata volt, ahogyan ő nevezte őket: PA-val és MA-val (édesapjával és édesanyjával). Annak ellenére, hogy ők a művészsorsot társadalmi kudarcként értelmezték. Talán az volt egyedüli reményük, hogy a Szentírás sorsfordító üzenetei, melyeket az otthonlét során Vincent holland gyakorlat szerint reggel és este is a családi Bibliához hajolva fogadott el lelki iránytűként, személyisége lelki italaként és ételeként, megőrzi majd fiukat a legmélyebb élethelyzetekben is.
Az a Biblia, amit a Luther fordítás ösztönzésére hollandul is hamar elkészítettek, beleszövődött a néplélekbe ugyanúgy, mint nálunk a Károli fordítás. Londonban teológiai tanulmányokba fogott, akkor írta: „Jó, hogy egy hang szól hozzánk a Bibliából, megerősítve minket olyan szavakkal, mint „Ne nyugtalankodjék a szívetek”, „higgyetek Istenben”.
A Belgium déli részén, Hainaut-ban, Mons környékétől a francia határig nyúló Borinage nevű szénbányász régióba készült elmenni evangélistaként: „Boldog, aki hisz Istenben, mert végül legyőzi az élet minden nehézségét, bár fájdalommal és bánattal. Nem lehet jobbat tenni, mint ragaszkodni Isten gondolatához, és megpróbálni többet megtudni Róla, minden közepette, minden körülmények között, minden helyen és mindenkor”.
Ez a Biblia ereje. A szénbányászok között töltött három hónap alatt evangélistaként úgy munkálkodott a szegények között, hogy meglátta: neki és nekik is szükségük van az evangéliumra. Egyszerű ruhában, velük együtt feküdt a földön. Lement a bányába. Velük evett, s olvasta nekik az Élet beszédét. A bányászevangélista munkálkodását egyházi elöljárói szakították meg, mert túlzásnak tartották a szolidaritásnak azt a módját, amit művelt. Ekkor vett nagy fordulatot az élete: elhatározta, hogy az evangéliumot ettől kezdve ecsettel, művészettel fogja szolgálni és hirdetni.
Imakapaszkodók
A bányavidék benyomásait sötét színekben festette meg. Közülük is kiemelkedő első nagy képe, a Burgonyaevők című, amelyben a nehéz munka után az egyszerű lakásban népeledelként fogyasztják a jelenet résztvevői a főtt krumplit, teát fogyasztva hozzá. A helyiséget, s a fáradt arcokat egy felfüggesztett lámpa világítja meg, ami az alkotót, a jelenlévőket és a későbbi alkotáselemzőket is a felülről jövő világosságra, Krisztus felfénylő keresztjére emlékezteti. A nehéz sorsot mi segít napról-napra tovább küzdeni, cipelni?
A Biblia, s mellette a legszemélyesebb szakrális segédeszköz, az ima. Meg az a tudat, hogy mindenek ellenére Isten velünk van (Róma 8,31kk). Testvérének így ír: „Tetszik, amit Victor Hugo mondott: a vallások elmúlnak, de Isten megmarad. És Gavarni is mondott egy szépet: a lényeg, hogy megragadjuk azt, ami nem múlik el az összes elmúló dolog között. Ami nem múlik el, az az istenhit, még akkor is, ha minden megváltozik körülöttünk”.
Belga, „sötét” korszakának, az imádságos Istenre támaszkodás egyik legkifejezőbb alkotása az imádkozó bányász.
Gőzölgő leveséért is hálát ad, dísztelen, sivár életének egyetlen dísze sem látszik, mert az belül van: Isten, akivel még lehet beszélgetni. Közöttük érezte igazán jól magát: „Az egész Biblia egyik gyökere vagy alapvető igazsága a ’sötétségben derengő világosság’. A sötétségből a Fénybe. Akik sötétben dolgoznak, a föld szívében, mint például a feketeszénbányák bányászai, azokat nagyon megindítja az evangélium üzenete, és el is hiszik azt”.
Francia korszaka színáradattal – irgalom, szeretet, a teremtés – „felszédülés” istenhez
Testvére Theo egy híres párizsi műkereskedő ház, a Goupil&Cie menedzsere lett, s ettől kezdve élete végéig, közel 20 éven át anyagilag is támogatta Vincent művészi útját. 1886 augusztusában kezdődik párizsi, majd a Dél-francia ragyogó provence-i tájon folytatódik szinte teljesen más, csupa szín, ragyogás, formagazdagsággal is jellemezhető művészi kibontakozása.
A francia táj csodát művelt vele, ontja a festményeket. Naponta szinte. És közben Istenre gondol, meg az emberi sors visszásságaira. Nem véletlen, hogy élete utolsó évében, 37 évesen, francia korszaka egyik csúcsaként, hitvallásként megfesti a „Jó szamaritánus” világhírűvé vált jelenetét. Kiérlelt, élő színekkel, a felemelő irgalmasság egyetlen igazán értelmes tettével. Az irgalmasság erkölcsének korok feletti érvényével.
A festőecset evangélistájának ez az egyik legnagyobb képi prédikációja. Az irgalom evangéliuma, a mindenkor, mindenütt érthető, és minden ellenkező hazudozás ellenére működő keresztyén, sőt emberi erkölcs maximális minimumaként.
A cselekvő szeretet evangéliuma ez, amiről így ír: „Minden, ami igazán jó és szép, belső erkölcsi, lelki és magasztos szépség, az Istentől származik. Minden, ami rossz és gonosz az emberek munkáiban, az nem Istentől van, és Isten sem találja jónak. Isten megismerésének legjobb módja az, ha nagyon szeretünk. Szeresd azt a barátot, azt a személyt, azt a dolgot, bármit, ami tetszik, akkor jó úton jársz. Szeress komoly, bensőséges együttérzéssel, akarattal, intelligenciával. Ez Istenhez vezet, s a megingathatatlan hithez”.
Boldog volt, amikor festette a francia tengerparti tájat, a gyönyörűen ringó, aranyló búzamezőket, a tágas kék égboltozattal. És a virágokat, főleg a napraforgót, fénykövető hatalmas sárga tányérral. A „hatalmas búzamezők a viharos égbolt alatt kifejezik a szomorúságot, a rendkívüli magányt. Ezek a vásznak megmondják azt, amit nem tudok szavakkal elmondani”. Isten tökéletes alkotását látta egy virágzó mandulafa ágában, s a csillagfényes éjszakában, amikor a Gondviselés gyengédsége kísérte és óvta útján. Az 1889-ben, halála előtti évben sok hónapos idegszanatóriumi gyógykezelés közben, után festette talán legtitokzatosabb vásznát. A Csillagos éjszakát, több változatban is. A legismertebben már azt látjuk, hogy a földi virágos mezők és az égi virágzás egybefonódik, mintha azt érzékeltetné: odafönn ugyanaz a szépség, mint idelenn, csak még szédítőbb, pörgetőbb, lenyűgözőbb. Mint a csillagpörgés maga. Vincent beleszédült a szépségbe, felszédült Istenhez. Mind feljebb és feljebb.
Reformáció ünnepes havában adjon Isten olyan élő színeket hitünknek, amelyek mind közelebb vezetnek Őhozzá: olvasott Bibliával, nehézségekkel szembeszálló imákkal. A szeretet és az irgalom cselekvő erejével.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
