Újra meggyőződhetünk arról, hogy még a nem is távoli 20. századi magyar irodalomnak is vannak fölfedezetlen alkotói, életművei, feledésnek át nem engedhető értékei. Ilyen alkotó a dunamocsi születésű Nehéz Ferenc, aki újságírói pályáját mint a Komáromi Lapok munkatársa, majd szerkesztője kezdte.
Az 1940-es évek elején a Jókai Közművelődési és Múzeumi Egyesület főtitkáraként, majd a Szlovákiai Magyar Kultúregyesület központi titkáraként tevékenykedett. Egy időben ő kezelte a komáromi múzeumi gyűjteményeket is.
A háború után Nyugatra menekült, 1951-ben az Egyesült Államokban telepedett le. 1966-tól az Árpád Akadémia tagja volt.
A két világháború között a cikkeit a Prágai Magyar Hírlap, a Magyar Család és a Magyar Minerva közölte.
Későbbi írásai emigráns lapokban, az Új Világ, Magyar Hírlap (Buenos Aires), Nemzetőr, Katolikus Magyarok Vasárnapja, Krónika, Magyar Élet és az Itt – Ott hasábjain jelentek meg. Regényei, elbeszéléskötetei jelentek meg.
Az író születésének 111. évfordulója alkalmából megemlékezést tartottak, amelyen részt vettek a testvértelepülés (Osli, Süttő) polgármesterei is. A koszorúzással egybekötött megemlékezés a katolikus templomkertben 2008-ban felavatott mellszobránál kezdődött, ahol a község polgármestere, Banai Tóth Pál idézte fel az író emlékét.
„Az elmúlt évek igyekezetének köszönhetően napjainkra sikerült az író emlékének a dunamocsiak tudatában elfoglalnia az őt megillető előkelő helyet, és nem véletlenül. Egyrészt őt tarthatjuk a helyi kultúraszervezés atyjának és példaképének, másrészt a 20-as, 30-as évekbeli dunamocsi világ utókor számára való átörökítőjének. Még ilyen kis községekben is, mint a miénk, vannak olyan emberek, akikre felnézhetünk, akiket példaként állíthatunk a fiatalok elé” – mondta a polgármester.
Azok a jól működő, erős közösségek, amelyek az ilyen tehetségeket a saját soraikban felismerik, segítik és tisztelik. Itt a szobor mellett állva, s Nehéz Ferencre emlékezve nem maradt más hátra, mint köszönetet mondani neki.
Köszönetet azért, hogy műveivel valóságos bibliát adott át nekünk. A lokálpatriotizmus, a szülőföld szeretetének bibliáját. Ha hazamegyünk, és felütjük az Ezüstkönnyet, az Aranydiót, vagy a Csabagyöngyét, elolvasunk belőlük néhány oldalt, rögtön átérezzük, milyen öröm egy közösséghez tartozni, s milyen büszkeség dunamocsinak lenni! Ezért szeretjük és becsüljük Nehéz Ferenc személyét és munkásságát, ezért ragaszkodunk annyira a hagyatékához, s hajtunk fejet évről évre emléke előtt”.
Nehéz Ferenc tollforgató ember volt már a háború előtt is, a harmincas évek Csehszlovákiájában. Sokan voltak akkoriban olyanok, akik a falvak felemelését tűzték ki életük feladatául. Tanítóink, jegyzőink, papjaink sora érezte úgy, hogy a tanult embernek felelőssége van, s a kapott tudás csak akkor ér valamit, ha azt a közösség fejlődésének vitorlájába fogják. Műkedvelő előadásokat tartottak, felkarolták a tehetséges gyerekeket, tanfolyamokat, előadásokat, gazdaköröket, egyesületeket szerveztek és tartottak fenn. Gárdonyi szavával élve ők voltak a lámpások.
A falvak lámpásai, akik világítottak a sötétségben, akik utat mutattak, s akik nélkül vakok voltak a látók is. Nehéz Ferenc ezek közé a lámpások közé tartozott, aki világított írásaival, s világított azzal a példamutató szervezőtevékenységgel, amit a háború előtt Dunamocson kifejtett. Budapestre járt gimnáziumba a 20-as években, a 30-as években a komáromi Kultúrpalotában volt a munkahelye, színvonalas lapokban publikált, de a szülőfalujához kötődő lelki szálak egy cseppet sem lazultak meg benne. Hetente többször hazajárt Komáromból, hogy gyakorolhassák, próbálhassák a helyi fiatalok a kiválasztott színdarabot, melyből akár több is jutott egy évre. A harmincas évek a falusi színjátszás nagy korszaka volt országszerte, s Nehéz Ferenc gondoskodott róla, hogy Dunamocs se maradjon le ebben a többi település mögött.
Nehéz Ferenc egy új ablakot nyitott ezzel a világra a falu lakói előtt. Életének idilli korszaka, s mondhatjuk falunknak ez a XX. századi virágkora csak néhány évig tarthatott, mert jött a háború, ami elsöpörte, megsemmisítette az addigi világot, s írónk sorsát is egy új, merőben más pályára taszította.
A háború utolsó hónapjaiban nyugatra, Dániába került, ahol angol hadifogságba esett. 1946 húsvétján érkezett haza a fogolyvonattal Magyarországra, de az újra Csehszlovákiához került Dunamocsra politikai okokból már nem térhetett vissza. Osli községben nyert befogadást a nagynénjénél, majd Pesten kapott állást. 1949-ben aztán a hatalomra került diktatúra perbe fogta és elítélte. Szerencséje volt, hogy sikerült megszöknie Rákosi börtönéből, és nyugatra menekülhetett. Kényszerűségből választotta tehát az emigrációt, csakúgy, mint kortársai közül több tízezren.
Nehéz Ferenc nyugtalan lelke az írásban keresett menedéket. Az álmodozók közé tartozott, aki napközben Los Angeles vasgyárában robotolt, majd mikor este hazatért, álmodni kezdett. Becsukta a szemét, gondolatokkal, érzelmekkel vette körül magát, és megnyugodott. Azt mondják, a gondolatainkkal teremtjük meg a valóságunkat, s rá ez különösen igaz volt. Mikor elképzelte otthonát, s benne szeretteit, ismerőseit, akkor úgy érezte, tényleg velük van. Mert semmi másról nem álmodott, nem írt, csak az otthonáról, az ott élő emberekről, s mindezt olyan szeretettel és ragaszkodással tette, hogy annak melege szinte átsüt a papíron és egészen a szívünkig hatol, hogy annak is egy kis melegséget adjon át.
Az író mellszobrának és sírhelyének megkoszorúzása után az ünnepség az Immánuel-házban Nehéz Ferenc műveiből tartott felolvasóesttel ért véget.
(Miriák Ferenc/Felvidék.ma)
