„Mint a kibérlett lelkiismeret…”
(Petőfi Sándor)
Egyszer (régen) egy óvónő büszkén dicsekedett az állami kitüntetésével, amit azért kapott, mert a magyar óvodában növelte a szlovák nyelvű foglalkozások számát. Ez volt akkor a hatalom elvárása. Duray meg börtönben ült, mert meg akarta akadályozni a magyar nyelvű oktatás leépítését. Ez az óvónő, aki kiválóan megfelelt munkaköri kötelességének, vagyis az intézményesített hatalmi törekvéseknek éppenséggel a mesedélután, a magyar nyelvű mesemondás helyébe tette be az államnyelv oktatását az ovisoknak.
Nem a pedagógus kapott elismerést, mert az megbukott, hanem az alkalmazott, a bérezéssel és munkafegyelemmel cseléddé alázott édesanya, aki nem is mert rákérdezni, hogy szabad-e megtenni azt, amit megkövetelnek tőle. Pont fordítva: lelkesen túlteljesítette.
Vannak oktatók, akik egész életükben csak az előírt tantervi követelményekhez igazodtak, mert a tanfelügyeleti ellenőrzés vagy a kilépő tesztek, illetve az érettségi szintek elvárásainak kell megfelelni. És ezek szerint ez szolgálja a legjobban a diákok megfelelési igényeit, a szülők háláját és a társadalmi békét.
Sokan el sem töprengtek azon, hogy azt tanítjuk-e, amit tanítanunk kellene, és úgy tanítjuk-e, hogy az valóban a diákok személyiségének gyarapodását, kibontakozását, gazdagodását szolgálja.
Esetleg rájöttek, hogy ez gyakorta kényszerzubbony, de nem akartak, nem tudtak és nem is mertek másként gondolkodni róla: sodortatták magukat a tehetetlenségi erővel a napi taposómalomban, mert ez is egy szakma, naponta le kell tudni a munkaidőt, kitölteni a statisztikai lapokat, az osztálykönyvet, osztálynaplót, személyi lapokat, felügyelni a folyosón, begyűjteni az igazolásokat az osztályfőnöki órán, összehívni a szülői értekezletet, telefonálgatni a szülőkkel, hol a gyerek, miért hiányzik, végigülni a tantestületi értekezleteket, tantárgybizottsági üléseket, helyettesíteni a hiányzókat, és még le kell tanítani azt a 22 órát is, amire már nincs is idő felkészülni, lemásoljuk a régit, húsz-harminc éve ugyanazt… Szóval marad minden a régiben. Csináljon forradalmat, akinek van hozzá mindezek után kedve, van rá ideje, nincs családja. Így aztán az összes szakszervezeti vezető azok közül került ki, akik utálták a pedagógiát, szabadulni akartak a napi robottól és jobban szerették a szájukat jártatni, mint a kezüket.
Ahány pedagógiai reformtervezet, annyi félbe hagyott elgondolás. Az új elvárásokhoz, célokhoz és módszerekhez új tantervek, új tankönyvek és új (erre felkészített) pedagógusok kellenének. Ám ez nem egyetlen választási időszakra szóló feladat. A legelején elkezdve és megalapozva évről évre legalább tizenkét esztendő. Ám a bukott kormányok és miniszterek után az új hivatalnokok éppen azzal dicsekednek, hogy ők mindent másként csinálnak. Először is kidobják az elődjük minden papírját, elképzelését, tanácsadóját.
Aztán a tanügy ismét elakad az „Anyám tyúkjánál”: „régi cseléd vagy a háznál, mindig emberül szolgáltál…”. És mi lesz a gyerekkel? A tanítóknak és szülőknek sejtelmük sincs, hogy milyen mobilalkalmazások hatása alatt terhelik le agykapacitásukat, s az iskolai feladatok teljesítésére már nem marad tárhelyük. És „… ha nem kell senkinek, hát az ördög veszi meg…”
Ismét ugyanott tartunk? Halált hozó füvek közt vág rendet a kaszás?!
(Mihályi Molnár László)
