A nagy zeneszerzők spirituális életéről szóló előző cikkben Händel nagyszerű vallomásaiban gyönyörködhettünk. A szellemi-lelki gyönyörködés életfrissítő erejének a szemlézését most kétféleképpen folytatjuk. Továbbra is a komponisták hitről, Istenről szóló vallomásaival, zene és hit, zene és ima, zene és keresztyén élet összefüggéseire figyelve. Akiknek a hitét kijelentéseik, jegyzeteik, mások által lejegyzett mondatai alapján számba vesszük, azok a keresztyén hitből táplálkozó komponálásnak éppúgy nagy mesterei, mint az istenes gondolatoknak és megfogalmazásoknak.
Mégis a következőkben tágítjuk majd a kört. Hamar belátjuk: az Isten-szólamok, a létismeret, az emberismeret és önismeret hármas és mély titkokat hordozó összefüggéseinek a komponistái, megszólaltatói között ott vannak a keresztyén gondolkodás, a teológia nagy mesterei is.
A zenei Isten-szólamokat megszólaltató halhatatlan zeneművek mellett idézzük majd a hit nagy építőit, szellemi rendszerezőit a két keresztyén évezred hatalmos példatárából.
Ők azok, akik a bibliai kijelentés kottájából és hangjaiból komponálták meg nagy rendszerező műveiket a Krisztus-követők hitéről, gondolkodásáról és erkölcséről, az egyházi közösség, valamint a társadalomszervezés sajátos módjairól, felismeréseiről, erejéről, világszemléleti és értékalkotó, kultúrateremtő eredetiségéről.
A keresztyén gondolkodás szintetizálói, nagyívű, nem bábeli, emberistenítő, hanem katedrálisszerű, Istent istenítő, embert tisztelő gondolatcsodáknak az építőművészei ők (majdnem azt írtam, szintetizátorai, ami ugyancsak nem jár messze az igazságtól). Mint például az ó-egyház eszmetörténelmi jelentőségű püspöke, filozófusa, teológusa, Augustinus (354-430), aki Vallomásaival, vagy az Isten városáról (kontra a gonosz, a Diabolosz városáról) írtakkal őszinte, áttetszően tiszta megállapításaival máig elmélyült, a látszatokat pőrére vetkőztető eszmélődésre késztet.
Vagy a középkor filozófiai zsenije, Aquinói Tamás (1225-1274), aki a keresztyén misztika és az elmélyült lelkiségben megszülető értelmi fogalomalkotás, a skolasztikus érvelés és eszmebirodalom kiépítésének az Angyali Doktora. S a reformáció új tanainak legnagyobb rendszerezője, a biblikus érvelés, a jogi, filozófiai, teológiai mélységek és magasságok pontos építésze, Kálvin János (1509–1564), aki az Institutio Christianae Religionis-szal, a Keresztyén Vallás Rendszere című korszakos művével a francia szellem, s a genfi fegyelmezett politikai és gazdasági józanság, valamint az üldözött hitsorsosok iránti befogadó szolidaritás világtörténelmi példáját alkotta meg. Mintává, paradigmává emelve és örökül hagyva Genf, Bázel, Zürich protestáns hit- és eszmevilágát olyan magasan, mint az Alpok vagy a Mont Blanc fenséges csúcsai.
De említhetnénk és kell is említeni a hit nagy intellektuális, eszmei komponistái között a 20. század két nagy református rendszerépítőjét: a svájci református Barth Károlyt (1886–1968), aki Kirchliche Dogmatik-ja, Egyházi Dogmatikája 12 kötetével, 20 ezer oldalával, és számos filozofikus és teológiai, eredeti művével mennyre néző, embert segítő, földi Isten-kultúrát építő intellektusával szisztematikus csodaműveket alkotott. Nem különben korszakos hatású hit-komponista a nálunk még ma is kevésbé ismert Herman Dooyeweerd (1894–1977) holland református filozófus, aki a bölcseleti jogeszme és az egész kozmoszra kiható vallási eredő, rádiusz kibontásával megalkotta a Nyugat eszmetörténetének kritikai röntgenképét. Őt katolikus bírálói is a holland Kantnak nevezték…
Mind a zeneműveket építő komponisták hite, mind a hit eszmeműveit építő teológus-komponistáknak a hite ugyanazt tükrözi vissza, amit a patmoszi vak látnok, János evangélista a Jelenések könyve mintegy összegező himnuszában énekelt meg.
Ezzel Mózes énekét és a Krisztus megváltottjainak a himnuszát szintetizálta egybe. A legkincsesebb élő zsidó hithagyományt és a jövőbe látó keresztyén bizonyosságot komponálva szavakba: „Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úr Isten, igazságosak és igazak a te útjaid, népek királya. Ki ne félne téged, Urunk, és ki ne dicsőítené a te nevedet, hiszen egyedül te vagy szent; mert a népek eljönnek mind, és leborulnak előtted, mert nyilvánvalóvá lettek igazságos ítéleteid” (Jelenések 15,3-4).
A komponisták hite – Haydn
Händel után szólaljon meg Franz Joseph Haydn (1732–1809). „Mivel Isten vidám szívet adott nekem, bizonyára megbocsátja, hogy vidáman szolgálom Őt. Imádkoztam, hogy a végtelen Isten könyörüljön meg véges teremtményén, megbocsátva a pornak, amiért por. Ezek a gondolatok felvidítottak. Olyan erős örömöt éreztem, hogy amikor ki akartam fejezni ezt az ima szavaival, ki sem tudtam fejezni örömömet. Így hát szabadjára engedtem boldog lelkemet, és megírtam a Miserere Allegro-t”.
A magyar Eszterházy-udvar zeneszerzőjeként felvidámította a főúri, sőt császári bécsi udvar gondterhelt lelkeit is.
A két oratórium, a Teremtés és Az évszakok nagy elismerést hozott neki. Több évtizedes kismartoni, illetve fertődi/eszterházai munkásságáról így vallott: „Kísérletezhettem egy zenekar élén, megfigyelhettem minden hatást, javíthattam, nyesegethettem, vállalkozhattam, merhettem. El voltam zárva a világtól, senki sem kínozhatott kétségekkel – és így eredetivé kellett lennem.” Mély gondolkodását, különös kreativitását felvillantotta egy különös operában, a Filozófus lelkében is.
Élete vége felé találkozott egy rajongójával, aki dicsérni kezdte őt. Haydn félbeszakította. „Ne beszélj így velem. Tudom, hogy Isten kegyelmet adott nekem. Ezt hálásan elismerem. Azt is hiszem, hogy megtettem a kötelességemet, és munkámmal a világ hasznára voltam. Hadd tegyék most már mások is ugyanezt!”.
Az alkotás, az alázat és az ima mély összefüggéseiről, egymást emelő-támogató pozitív erőteréről így vallott: „Soha nem voltam olyan mély áhítatban, mint amikor A teremtést komponáltam. Minden nap letérdeltem, imádkoztam Istenhez, hogy adjon erőt a munkámhoz… Úgy éreztem, annyira átitat az isteni ihletettség, hogy mielőtt leültem a zongorához, csendben és elmélyülten imádkoztam Istenhez: adja meg nekem a tehetséget, ami szükséges ahhoz, hogy méltóképpen dicsérjem Őt”.
Élete során többször is így fogalmazott, ami a legrövidebb krédója, személyes hitvallása lehetett:„Nem tőlem – onnan, a mennyből, fentről, jön minden.”
Ide klikkelve hallgassuk meg 101. szimfóniája, az Óra dallamait.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
