A villamos zsúfolt volt, a nyári hőség pedig már-már elviselhetetlenné tette az utazást. Péter bácsi fáradtan kapaszkodott, miközben hazafelé tartott a piacról. Azzal vigasztalta magát, hogy később ennél csak még rosszabb lenne, hát a rá jellemző béketűréssel viselte a szokásosnál is tikkasztóbb hőséget, kibámulva az ablakon, hogy az előtte ülő, okostelefonjaikat bújó ifjúságnak ne okozzon lelkiismereti problémát, ha esetleg felnéznének kütyüjeikből a rogyadozó bácsira…
Tekintete az elsuhanó város felvillanó képeire révedt, de igazából valahol egészen máshol járt… Három hónapja, hogy imádott fia, Gyuri, feleségül vette Júliát. Péter bácsi szíve még most is megdobbant, ahogy erre gondolt. Egyetlen fia volt, s talán ekkor volt hajlandó végképp tudomásul venni, elfogadni, hogy bizony a kisfiú többé már nem kisfiú. Keserédes gondolatok. Az ifjú az édesanyja vonásait örökölte – akit Péter bácsi már hosszú évek óta gyászolt.
A fiával való kapcsolata különleges volt – nemcsak, mert annyira hasonlított rá, de azért is, mert együtt, egymás kezét el nem engedve próbáltak megküzdeni a gyásszal, azzal az űrrel, amit az édesanya elvesztése hagyott maga után.
Péter bácsi akkortól három műszakban dolgozott, hogy biztosítani tudja a megtört család számára a betevőt. De mindenek fölött szerette volna, ha az édesanyját elvesztett fiút sikerül valahogy előcsalogatni a sötét szobából és jó kedvre deríteni – akkor, amikor mi sem állt távolabb tőle magától is, mint a jókedv. Végül aztán sikerült, együtt sikerült: visszahozták – nem visszatért, visszahozták – a jókedvet is lassan, s újra egy család voltak.
De mostanra valami megváltozott. Gyuri egyre távolabb került tőle. A fiatal házasoknak új élete van, sokkal kevesebb idő jut már az öregedő édesapára, persze, ez az élet rendje, ezt mondja mindenki. „Milyen gyorsan elrepült az idő… nemrég még kisfiú volt, most meg már mérnök, felnőtt, komoly ember” – gondolta Péter bácsi, miközben
a villamos minden egyes megállójánál érezte, hogy nemcsak az út fogy el, de az idő szorongatja őt is…
A telefonok egyre ritkultak. A beszélgetések is egyre rövidebbek és felületesebbek lettek. Gyuri már nem hívta olyan gyakran, és ha igen, akkor is csak rövid tőmondatokban válaszolt. „Igen, jól vagyok. Te hogy vagy?” Néha már a választ is alig várta meg, ezért utóbb gyakran már csak hallgatással válaszolt. Péter bácsi szívében fájdalmas űr keletkezett. Otthon ült, néha elpolitizált a szomszéddal, de igazán senki sem volt már, akivel szívesen beszélgetett volna. A család, a barátok java már rég odaát volt…
Az egyik nap, amikor Péter bácsi már napok óta hiába várta a fiát, hogy egy igencsak esedékes „villámlátogatást” tegyen, elcsúszott a fürdőszobában. Émelyítő reccsenés. Minden mást a kórházban tudott meg – ahol aztán élete legszomorúbb hónapjait töltötte csúnya combnyaktörése miatt.
Péter bácsi, a kis család egykori oszlopa, most kidőlve a kórházi ágyán feküdt.
A fájdalom, a gyógyulás lassú és szenvedéssel teli folyamata mindent elnyomott – egyedül a magány mindent elsöprő, nyomasztó érzését nem.
Gyuri eleinte még sűrűn be-benézett, de ahogy teltek a hetek, látogatásai ritkulni kezdtek. Egyre inkább úgy tűnt, hogy a világ odakint zajlik tovább, nélküle. Péter bácsi hosszasan elidőzött ennél a gondolatnál a kórterem csendjében. „Talán már csak egy kellemetlen kötelesség vagyok a számára… Az élet megy tovább, az én jelenlétem pedig már nem több, mint egy nyomasztó emlék a régi időkből.” A magány végül teljesen maga alá gyűrte az öreget.
Az ápolók, akik megszerették Péter bácsit, észlelték, hogy valami megváltozott. Gyakran emlegette, hogy „jobb lenne, ha meghalnék, mi értelme ennek az életnek”.
S így került oda, ahol az ő történetét megismerhettem. A pszichiátrián a lehető legjobb kezekben volt, mármint orvosi szempontból – szeretettel, gondoskodással vigyáztak rá, javult is az állapota – de azt a sebet senki nem tudta begyógyítani, amit Péter bácsira még csak eztán mért az „élet”.
Miután a gyógykezelése véget ért, a kórház értesítette a fiát, hogy hazaviheti otthoni ápolásra az édesapját.
Péter bácsi azonban hiába „őrködött” kerekesszékében minden áldott nap a folyosó végét bámulva. A fiú, aki a szeme fénye volt, nem jött. Így folytak egymásba a napok, a hetek, s Péter bácsi még most is ott várja a folyosó végén Gyurit.
***
És nem, távolról sem ő az egyetlen Péter bácsi a mi kicsiny hazánkban. Akik egykor a jövőt építették, gyakran az elfeledett múltban találják magukat, gyakran nagy családdal is végtelenül magányosan. Szó szerint ottfeledve a kórházak pszichiátriai osztályain – mert nyilván így mindenkinek „egyszerűbb”…
„Tiszteld apádat és anyádat”: ez az első parancsolat, amelyhez ígéret fűződik, mégpedig ez: hogy jó dolgod legyen, és hosszú életű légy a földön”
(Efezus 6:2)
Dr. Kováts Orsolya/Felvidék.ma
