Csúcspont-élmények a mélyben
A zsoltáros protestáns egyházi rendtartásunk szerinti Okuli-látások vasárnapjára választott Igéje erről üzen: „Szemem állandóan az Úrra néz, mert ő szabadítja ki lábamat a csapdából” (Zsolt 25,15.). Ugyanő fogalmaz így is: „Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem” (Zsolt 121,1). Miért, hogy amikor Izrael népe, s egyben az egész emberiség megkapta a létfontosságú lelki iránytűt, a Tíz Parancsolatot, Mózesnek a legmagasabb csúcsra kellett felmennie a kőtáblákért? A Hóreb hegycsúcsra, a kiszáradt, köves, de metszően tiszta levegőjű, fenséges helyre? (2Móz 31).
„Amikor befejezte Isten Mózessel való beszédét a Sínai-hegyen, átadta neki a bizonyság két tábláját, az Isten ujjával írt kőtáblákat” (2Móz 31,18). (Személyes élményként ennyi engedtessék meg: amikor feleségem, Röhrig Klaudia lelkésznő egy nemzetközi bibliai-régészeti csoporttal a világhírű protestáns Szentföldkutató Dallmann Intézet/Jeruzsálem ösztöndíjasaként felment a ma Jabal Mousanak nevezett csúcs közelébe, a hajnali harmat ellenére minden öt percben kötelező volt egy pár korty vizet inni a kulacsból, a kiszáradás ellen).
Miért, hogy a Jézussal a megdicsőülés hegyére felment Péter, Jakab, János, amikor látták Jézus arcának fehér fényét, ruhájának ragyogását, így fogalmaztak: „Jó nekünk itt lenni!” (Mát 17,2). És nem akartak lemenni a fénylő Jézus-látás hegyéről a mindennapi lét mélységeit, veszedelmeit tartogató völgybe. Honnan ezeknek az élményeknek a rendkívülisége?
Az Isten-közelségtől, Isten-közelségből. Mózes esetében a hallótávolságban maradó Örökkévaló hangjának lenyűgöző csodája, az Isten-kézzel írt Tíz Ige okozta szent ámulat. A tanítványok esetében a látásközelségben megdicsőülő Úr lenyűgöző csodája. Mindkét esetben fájdalmas élmény, megrendítő tapasztalás, hogy
mindnyájuknak le kellett menniük a személyes istentapasztalás fenségéből a lelki és tényleges vakok és süketek völgyébe. A nagyon véres, szánalmas, betegségtől, bűntől, hazugságtól, haláltól terhelt valóságba. A tiszta levegőből a fojtogató bűn-bűz valóságába.
Egykor és most is hasonló belső, lelki és pszichikai folyamatok rapid lefutásának lehetünk tanúi, átélői, másokban is tapasztalói. Mert az istenélmény, a fenn szentségének elbűvölő csodája nem hasonlítható össze a lenn világának halmozottan hátrányos valóságával. De egyetemes vágy a tisztaság, az átszellemülés, a megújulás, a ragyogás, a fellélegzés mély és ősi, transzmateriális, anyagi valóságon túli, mégis immanens éhe-szomjúsága. És ez vissza-visszatér a lentiség valóságában csillapíthatatlanul, minden nemzedékben megújulva és megújítva… Ez az Istenre-emlékeztetés törvénye és törvényszerűsége!
Visszavágyakozás a lét és létezés ősforrásához, Aki soha nem lesz hitszegővé
Minden vallás ezt az ősélményt ígéri híveinek, mert az emberiség menthetetlenül és megváltoztathatatlanul vallásos (semen religionis – Kálvin: a vallás magvacskái a lelkünkben!). Pontosabban lelkünk mélyén, génjeink mélyén
hordozzuk az Isten-érintettséget, az Isten-szülőséget, a magasrendű emberlét-foganás ősélményét. Mindenkinek van Hóreb-hegye, mindenkinek van megdicsőülés hegye!
Vallásfilozófusok kutatják folyamatosan ennek a titoknak, egyetemes emberi istenélménynek a mélységeit, hatását, erejét, mai formáit. Odáig menően, hogy már neuro-teológiáról is beszélhetünk. Komoly kutatások próbálják lokalizálni az emberben, az emberiségben az „ősradex, ősrádiusz, az Isten-gyökérzet” (H. Dooyeweerd holland református filozófus nyomán) helyét: az agysejtekben, a génekben. Világvallások neoreneszánszának vagyunk tanúi (P. Berger fogalma), mert az emberiség nem élhet „muzsikaszó, szférák zenéje, Isten-lehelet” nélkül.
Okuli vasárnapján, az egyházi rend éves beosztása szerint ez a mai Úr napja kiváltképpen ráirányítja tekintetünket a láthatatlanok meglátására, az egyszerre távollévő, de Krisztusban, Igéjében, Szent Lelkével jelenvaló Isten valóságára, Aki nem fordul el keze alkotásától, nem fordít hátat a neki hátat fordító emberiségnek, mert lénye lényege a hűség. Isten soha nem lesz hitszegővé. Miként a szarvas a szép hűvös patakvízhez, lelkünk úgy óhajt Urunkhoz és hozzá fohászkodik (Zsolt 42,1).
Néhány látás-élmény Okuli vasárnapjára – végzettelenítő energiák
J. S. Bach, a zene fejedelme nem csak abban volt Isten szaporodásra buzdító parancsának hű megtartója, hogy első házasságából hét, második házasságából 13 gyermeke született. Ugyanilyen, Isten teremtői jótetszésében járás vágya jellemezte elképesztően termékeny alkotói munkásságát.
Ez tette őt a világ-, és zenetörténet egyik leggazdagítóbb istenimádójává, zenében hömpölygő imádságok áradó, bővizű forrásává. Gyönyörűséges Jézus-, és Isten-fúgái, oratóriumai, miséi, kantátái, kórusművei, játékos kamaraművei, szonátái úgy ömlenek szerteszét az idők folyamán évszázadokon keresztül, mint a Mississippi vagy a Duna hol habzóan zúgó, hol csendesen, fenséges nyugalmat árasztó lassú folyásai.
A lipcsei Tamás templom halhatatlan karnagya, mielőtt többször megműtött, vak szemét lehunyta 1750. július 28-án este, többször magához tért. A körülötte lévők, imádkozók, felesége, Anna Magdalena, akivel nem csak az istengyökérzet, a tudatosan megélt protestáns hit, hanem a népes család tagjainak létezésgyökérzete, a családfa titkos és személyes szövedéke is örökre egybefonta földi sorsát, megemlékezéseikben felemlítik: a Mester mintha többször mondta volna „Már hallom azt a zenét, s látom azt, amire egész életemben vágytam”.
A végben is az örök folytatást, sőt a beteljesülést.Az ittlétben a leheletfinom isteni Lélek ózondús kegyelmét, mindenen, még a végen is túlemelő, végzettelenítő energiáit. Ez a tapasztalás Isten személyválogatást nem ismerő szeretete által a miénk is lehet.
Miként az egyszerű magasztaló énekben világszerte éneklik a hívő lelkek: „Az Úr szeretete által jó lesz minden,/Ha övé vagy, szólj így bátran: Jól lesz minden./Lesz még dicsőbb jövőnk nekünk,/Jól lesz minden./Felhőkön túl fényt lát szemünk, Jól lesz minden…”.
Bibliai látásélmény volt, amikor Bálám ezredévvel az Úr Jézus jövetele előtt úgy prófétált, hogy átlátott az ezredévek sűrű jövő-fátylán. Semmi sem tudta eltakarni belső szemei elől az Érkezőt, a nagy adventet. A megnyílt szemű ember szózata hangzott el ajkáról, aki meghallotta Isten beszédét, látta a Mindenható látását, leborulva, de nyitott szemekkel (4Móz 24,1-4).
A Magasságos Szentlélek tudományával fogalmazta a hit költőien szép mondatait: „Látom őt, de nem most, nézem őt, de nem közel. Csillag származik Jákóbból…” (4Móz 24, 18). Ma, Okuli vasárnapján azért adunk hálát Istennek, hogy mi, mai elhívott gyermekei, megtérésünk revelatív, felfénylő pillanatától fogva milliók hívő csapatában látjuk a Csillagot, aki Péter millenniumos idői távolában hasonlatosképpen ragyogott fel, amint Krisztus-élménye szól: „Hajnalcsillag kel fel szívünkben” (2Péter 1,19).
Ő az, akinek csillagát látták a napkeleti tudósok, s eljöttek Jeruzsálembe, hogy ama csillagfényes éjszaka után személyesen is láthassák a megjövendöltet, a világ Világosságát. Ő az, akit Patmosz szigetén a megvakult János is olyan gyönyörű képekbe öltöztetve látott meg, s akinek Jelenések könyve a minden látások summája lett.
Családformáló Isten-látások a bázeli Él Rój lelki házban
Egyszerű, családi csillaglátás volt, de életre szólóan boldogító, amikor ősi családi fészkünk közelében, Svájcban, Kis-Bázelben a millennium évében, 2000-ben úton a genfi nagy magyar református találkozóra, ahonnan akkor a Magyar Rádió Református Adásainak egyik szerkesztőjeként az ünnepi istentiszteletet közvetíthettem Kálvin templomából, jövet és menet is heteket töltöttünk el egy protestáns közösség házában és kápolnájában. A ház lelki tagjainak szabadsága idején mi végeztük a szolgálatokat.
Két kislányunk volt a két kis segítségünk, olykor ők, „adásidőn kívül”, amikor nem volt áhítat, leutánozták és maguknak előadták a délelőtt látottakat. Életre szóló bibliai emléknyomok maradtak a szívünkben. A Rajna partjához közeli ÉL RÓJ (= Isten lát engem – 1Móz 16,13) kápolna Istenünknek azt a nevét viselte, amit Hágár adott Istennek, amikor egyedül és kétségbeesetten járta a pusztát, miután Sára elüldözte (1Móz 16,1-14).
Amikor az elüldözött, az élet pusztaságában vándorló átélte azt, amit annyian az élet üldöztetéseiben, pusztai sorshelyzetekben: éppen a mélyponton jelenik meg a mélypont csodájaként Isten angyala és láthatjuk meg lelki szemeinkkel, hitünkkel a kegyelem Istenét. Mindez azért lehetséges, mert
Ő előbb látott minket, földi létezésünk előtt örök pillantással, s látja földi időzésünk után is örök életre felemelt sorsunkat.
E mai nap egész életre szóló útravalója: láthatjuk, felismerhetjük, majd megismerhetjük Istent sorsunkban. Ő előbb pillantott meg minket és örök tekintetében őriz meg, mint szeme fényét. Legyen áldott most és mindörökké egyedül Ő ezeknek az isteni és emberi hitlátásoknak a felfénylő, gyönyörű valóságáért, csodájáért! Él Rój – Isten lát engem!
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
