Sokat fontolgattam megszólaljak-e, s végül úgy gondoltam, a békesség érdekében meg kell szólalnunk. Nekem „csak” hatvan évem van a Kárpát-medence egyetlen magyar kulturális-társadalmi életét tükröző önkéntes civil szervezetben, amely megélte létrejöttének 75. születésnapját.
S ez csoda! Ez küldetés, misszió volt. S mindez elsősorban a több ezer alsó sejtnek köszönhető, akik nemzeti megmaradásunk őrzői voltak anno, és azok még ma is. Ezek az önkéntesek, akik ma is működtetik a szervezetet falvainkban, városainkban, beleadva lelket és cselekedetet. Az egykor meggyújtott fáklya lángját, tüzét igyekeznek átadni az utódoknak. Nem nagyon voltak belső buktatók a 75 év alatt, vagy ha voltak is, csendben történtek.
Visszapillantva a kommunista rendszer lelket, magyart tipró negyven évére, a sok-sok alapszervezetnek nem kellett központi irányítás, ez mindig a hatalomnak kellett. A központnak anno az volt a feladata, hogy az ország hatalmával szemben védje az alapsejteket, na meg két világ között vívódva, lavírozva, próbálta tartani a fenti diktatúra és a lenti tudatos nemzettudat védelmi rendszerében a békét – mindkét szinten.
Akkor és ott az juthatott a „vályúhoz”, de akár az egyesület élére az apparátusba vezérnek, aki elfogadható volt a pártpolitikának, illetve tudott mindkét oldalra taktikusan alkalmazkodni. A lényeg, hogy sok-sok ellenállással megvédték iskoláinkat, kultúránkat, anyanyelvünket – tisztelet, hála nekik.
Így léptünk át az új rendszerbe, tele reménnyel, hittel, egymást becsülve, szeretve, tisztelve – teljes lendülettel. Aztán jött a Mečiar-korszak, az anno kényelmes, kifelé „nyugodt időszakot” magunk mögött hagyó pánikkeltő időszak. S akkor állt talpra igazán a felvidéki magyar. Elbocsájtottak csaknem százfős apparátust (központi,+ járási -2-3 fős alkalmazottat), s magyar szervező nélkül maradtak volna a járások, ha nem fogunk össze: magyar politikai pártok vezetői, magyar polgármesterek, és nagyon erős tudatos járási titkárok, akik fizetés nélkül is vállalták akár egyszemélyes küldetésüket.
Vagy tizenöt évig fizetés nélkül – talán egy kivételével – minden járási titkár a helyén maradt egy személyben, munkanélküliként, vagy összedobott működéshez szükséges adományból élve, (jómagam családanyaként napi száz kilométeres beutazással, fizetés nélkül), hétvégi szervezési programokkal, s napi kiutazásokkal, kapcsolattartással éltettük közösen az alapszervezeteket és egymást. S ezt valamennyi egykori titkár tette, ki hogy tudta, végezte a dolgát.
Soha annyi rangos esemény, találkozó, verseny, fesztivál nem volt a járásokban, mint ebben az időszakban.
Akkor még az anyaország sem segíthette oly mértékben rendezvényeinket, mert ott is kormányok jöttek, és mentek.
Mára már a Csemadok hetvenöt éve után eljött a korszakváltás ideje. Szervezeteinkben is sok változás történt. Új generációk jelennek meg akár az amatőr csoportokban, kevésbé a szervezetek élén. A mai generáció már nem híve az önkéntes munkának. Ennek miértjét érdemes lenne kutatni.
Már a nemzettudat erősítése, vállalása sem önkéntes tevékenységben nem nyilvánul meg, mint egykor.
A központi létnek szinte teljesen elmúlt a jelentősége. Az országos rendezvények kikerültek a Csemadok központi hatásköréből, kivéve egy vagy két járást, amely felvállalja. Jól van ez így? Kérdezném, ha volna hol kérdezni! A digitális világ felszippantotta a személyes kapcsolatokat, az ünnepi alkalmakra megjelenő járási, központi vendég nem igen találkozik tagságával. Kivéve, ha még a több mint fél évszázados központi alapszabály szerint működnek az alapszervezetek.
Előbb-utóbb korszakváltásra kerül sor, ami magával hozza – kellene, hogy hozza – a generációváltást is.
Ez régen, de még harminc évvel ezelőtt is normális körülmények között történt. Most viszont úgy tűnik – legfelsőbb szinten – békétlenséget kiváltó választás elé néz a tagság. Mintha átvették volna e kulturális, társadalmi szervezetnél a politikai életben zajló „lobbi”-módszert. Vagyis megosztani az embereket, s nem emberhez méltó módon folytatni a propagandát. Vannak „befolyásos” emberek (központi szinten), akik szervezett módon irányítják a szavazásra jogosult tagságot, személyek lejáratásával.
Na ilyen soha nem volt a Csemadok berkekben.
Mindig voltak emberek, szervezetek, akiknek voltak kiválasztottjaik, de soha nem a másik lejáratásával, telefonhívásokkal hergelték egymás ellen az önkéntes tagságot.
Vajon miért lettünk ilyenek? Itt is van háttérhatalom, mint a nagypolitikában?
A jelöltek értelmiségi, közösségi, korán kezdett Csemadok-múlttal, ismeretekkel rendelkező, közösségért tenni akaró ifjabb nemzedékből valók.
Már elhangzottak egyes konferenciákon a járás jelöltjeinek nevei, s ez így van rendjén. A járások önálló szubjektumok, azt jelölnek, akit jónak látnak.
Szeretném, ha ezen írásomat nem értenék félre, s nem értenék ellenségeskedésnek. Ezt egyszer ki kell mondani.
Nem vagyok senki ellen, és senki mellett. Nekem eddigi mindkét jelölt egy tisztességes, Csemadok-múlttal, jelennel rendelkező, jó magyar ember. Hagyjuk a küldöttekre a döntést minden befolyásolás, ármánykodás nélkül.
Én a módszer ellen vagyok, mert félelmetes, amit a jelenlegi vezetés egyes emberei tesznek. Soha nem volt ilyen, ily módon történő választás. Korszakváltás jön, jönnie kell. Harminc-negyvenéves főállású Csemadok-tagok ellen mi sem folytattunk a múltban ellenpropagandát, s ellenünk sem tették ily módon. Ez a politikában is a magyarság bomlasztásához vezet, s ezt ne tegyük egyetlen kulturális szervezetünkben, mert ha szétverjük, soha vissza nem állítható lesz a mai világban.
„A Csemadoknak nem ez a küldetése. Az alapszabálynak bármelyik pontját olvasva láthatjuk, hogy az egységre sarkall bennünket minden gondolat.”
Korszakváltás nem mehet végbe úgy a felvidéki magyarságban, hogy csak politikai téren váltunk korszakot. A Csemadok megmaradása mindig a belső nyitottságon, a személyes kapcsolatokon, és egymás megbecsülésén múlott – hangzott el már valamelyik járási konferencián.
DE/Felvidék.ma
