„Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” (Zsoltárok 127:3) Kezeket a szívekre: apák napja ide vagy oda, nem biztos, hogy ez volt ma az első gondolatunk nekünk, apáknak, amikor ráléptünk a tegnap este „véletlenül” a szőnyegen „felejtett” LEGO-maradványokra…
De a „mi a…” kezdetű mondatot elharapva azért csak előbújik az a mosoly, amit ilyenkor kizárólag az apák tudnak. Ahogy az anyák napjával is gondolom,
az apák napja is olyan, amiből ideális esetben 365 van egy évben,
de attól még jó megállni egy pillanatra, és elgondolkodni azon, mi az apaság, honnan jön, és hová tart ez az elhívás az életünkben.
Hogy honnan, pontosabban Kitől jön, már tudom: ezzel indítottam soraimat. Hogy átérezzem, mit is jelent igazán, kell egy pár pillanat a belső szobám csendjében. Apámra gondolok, aki a példát adta… tulajdonképpen mindenből. Sikereivel, kudarcaival, vigasztalásával és felvont szemöldökével, majd később, felnőttként – szívből merem ezt remélni, mert ez a legfontosabb – a barátságával. Hálát adok neki, aki megtanított arra, hogy a csavarhúzó nem csak dísz, és hogy a derű néha nagyobb erő, mint a bicepsz.
Minden az elsőszülöttel kezdődik: a felejthetetlen pillanattal, amikor meglátod a csomagot, és fogalmad sincs, mit kell kezdeni vele.
Bármire készültél is előre, bármilyen ringatódalt töltöttél is le a telefonodra, az egyetlen, ami biztosan nem fog megtörténni, az, amit elterveztél.
Soha nem felejtem el, csak bámultam, aztán a semmiből egy dalt kezdtem dúdolni, amit korábban a gyülekezetben gitár mellett daloltunk: „Látjátok, milyen nagy szeretetet adott az Isten nekünk,/ hogy Isten fiainak neveztetünk.” Számomra is megnyugtató volt, hogy nem ordítás lett a „hála”, bár ez biztosan nem az énekhangomnak köszönhető. Ez a pillanat örökre belém égett:
az apaság szent, néha mulatságosan esetlen hivatás, tele rögtönzéssel, de amikor igazán kell, mindig ott van belül Valaki, aki megmondja, mit és hogyan mondj és csinálj.
Az apaság nem csak ölelésekből és büszke pillanatokból áll – úgymond. Itt kéne jönnie az „árnyoldalaknak”, az éjszakai-hajnali ébresztőktől kezdve sok mindenen át a kamaszkor apokalipsziséig. De az igazság az, hogy erre idővel „elfelejtünk” emlékezni (ha a mi bakijainkról van szó), illetve megszépülve emlékezni (ha az övékéről van szó).
Akárhogy is van, apák napján és az év minden napján hálát adok Istennek ezért a hatalmas kalandért.
Legyen minden együtt töltött nap tele derűvel és szeretettel, mert csakis ez marad majd meg,
már most érzem, amikor még a legidősebb is épp csak befejezte az elsőt.
Apának lenni a világ legjobb melója, még ha néha a fizetés „csak” egy ragacsos puszi is…
Szűcs Dániel/Felvidék.ma
