A Velencétől északra fekvő Trevisót a vizek városának is szokták nevezni. Szép épületei, hídjai, csatornái a turisták számára is vonzóvá teszik a települést. Az évszázad során – talán Velence közelsége miatt is – gazdag kulturális élet bontakozott ki, s ez a zenei területen különösen érvényesül.
Az 1692-ben megnyitott színház története is oldalakat tesz ki. Fényes napokra emlékeznek a falak: koronás uralkodók, híres zenészek látogatták, a fekete krónikák az 1868-as tűzvészt említik.
A híres olasz tenor, Mario Del Monaco nevét viselő teátrum nem messze a főtértől várja a közönséget. Belépve a színház előcsarnokba, megcsap az egykori legendás előadások szele. A névválasztás sem véletlen, hiszen a nagy énekes gyakori vendég volt e falak között. Márványtáblák emlékeznek más híres művészekre, az egyik Toscanini, a legnagyobb olasz karmester fellépéseit idézi, a másikon Toti dal Monte szoprán, az egykori híres Cso-cso-szán nevét vésték márványba. Belépve a nézőtérre a négy emeletnyi páholysor nyűgözött le, emlékeztetve az egykori dicső előadásokra.
Ezúttal egy kamarakoncertre kaptunk meghívást. Az est első felének programját az olasz kortárs zeneszerző Paolo Cavallone műveiből állították össze. A neves komponista megtisztelte személyes jelenlétével az előadást, s egy kissé hosszúra sikerült ismertetőjével hívta fel a közönség figyelmét szerzeményei részleteire. A Confini (Határok) című, zongorára írt műve túllépte a hangszer határait, megszólaltatója, Maria Perrotta gyakran a billentyűk helyett a húrokba nyúlt, máskor a zongoratestet, saját karját csapkodta, s száját sem kímélte.
Még barátkoznom kell a művel, de kiemelem az előadó páratlan állóképességét. A Mercutio című darabot a shakespeare-i hős ihlette. A dráma szereplője talán a Romeó és Júlia legszínesebb egyénisége, s ezt a kompozíció is visszaadta vibrálásával, s a halál megnyugvásával.
A második rész igazi zenei élményt jelentett. Robert Schumann Esz-dúr zongoraötöse, op. 44, a zeneköltő talán legszerethetőbb darabja. Az 1842-ben bemutatott zenemű új színt hozott a kamarazenébe, s a zongoraötös műfaját is reflektorfénybe állította. Az első tétel (Allegro brillante) nemcsak zenei megoldásaiban kiváló, de az előadóitól is bravúrt kíván. A második tétel elcsendesülése előkészíti a kicsit eklektikusra sikerült harmadik részt (Scherzo: Molto vivace), s a műre a negyedik tétel (Allegro ma non troppo) teszi fel a koronát.
A művet a Guadagnini Kvartett előadásában, a már említett zongoraművésszel kiegészülve hallhatta a közönség. A fiatal, tehetséges muzsikusok a mű minden szépségét gondosan interpretálták, egyúttal jelezve, hogy e darab bemutatásához nemcsak technikai tudás, de ifjonti hév is szükséges. A közönség is hálásan, hosszú tapssal értékelte előadásukat, amit a zenészek egy rövid ráadással háláltak meg.
Csermák Zoltán/Felvidék.ma
