Nemrégiben számoltam be róla, hogy a kassai Barangolások júliusban Máthé János szobrászművész egykori otthonába vezettek, ahol most az ő múzeuma található. Ez annak köszönhető, hogy az özvegye a városnak ajándékozta családi villájukat. Az asszony egy időben a kassai gyermekkórház igazgatója volt.
A Máthé házaspárral Jakoby Gyula festőművésznél ismerkedtem össze. Látogatóba jöttek, amikor én is ott tartózkodtam. Természetesen magyarul beszélgettünk. Erről a találkozóról a szüleimnek is beszámoltam, amire anyám közölte, az asszony Cikker János (1911–1989) rokona. Ez meglepett. Anyám honnan tudhat ilyesmit? Máthénénál azután rákérdeztem és ő megerősítette az információt. Cikkert általában úgy ismerik, mint szlovák zeneszerzőt, de sokan megerősítették nekem, hogy velük magyarul vagy németül beszélgetett szívesen. Anyám egyik sípartnere volt leánykorában. A másik Móry János zeneszerző volt, akit „Tátrai Pacsirtának”, vagy „Tátrai Schubertnek” hívtak. Őt magyarsága miatt hurcolták meg a második világháború után, a Wikipédián (még a magyar nyelvűn is) mégis szlovák zeneszerzőként tartják számon! Pedig besztercebányai sírján magyarul szerepel a neve. (Lányai tiltakozhatnának!) Cikker, Móry és anyám Besztercebányán születtek.
Most viszont váratlanul magyarázatot leltem minderre és még egy érdekes történelmi összefüggésre is, mely a középkorba vezet minket. A Máthé-villában barangolókra várva, kezembe került a Pszotkák családfája, melyet Pszotka Ferenc nyitratormási plébános írt le és valaki 1948. november 24-én lemásolta. A családfa Pszotka Pállal indul, aki 1786-ban született Opaterán. Ő három fiával büszkélkedhetett. A legfiatalabbik, János 1816-ban látta meg a napvilágot Knyazsán (Knyasza, Árva vármegye), de már Besztercebányán halt meg. Ő szintén három utódot hagyott maga után: Jánost, Ferencet és Terézt. Jánosnak, aki pékmester volt, szintén három gyermeke született: Gyula, Mari és János. Gyula a pólai tengerésziskolában folytatta tanulmányait. Mariska Czikker Ferenc gimnáziumi tanár felesége lett. Így került rokonságba e két család, amit Besztercebányán úgy látszik sokan tudtak, tehát édesanyám is.
A másik felfedezésem azonban még érdekesebb. Pszotka plébános ugyanis a már említett Pszotka Pálról azt írja, „Lengyelországból származott a Zách családból, kinek apja mint lengyel nemes az oroszok ellen harcolt, de szerencsétlenül, mert birtokai lefoglaltatván ő száműzette[te]tt s így jött Magyarországba, ahol /: Árvamegyében :/ nagy birtokokat vásárolván letelepedett. Zách néven nem nevezték többé, csak Pszotka néven.” Amint ezt elolvastam, nyilvánvalóvá lett számomra, mi is történt!
Zách (Záh) Feliciánról köztudott, hogy 1330. április 17-én Visegrádon ebédelés közben rátámadt I. Károly királyra (akit tévesen Károly Róbertnek hívnak) és családjára. A király kezét könnyebben megsebesítette, de a királyné jobb kezének négy ujját levágta. Két fiuknak nem esett bántódása. Egyiket mint Nagy Lajost ismerjük meg később. A merénylőt leszúrták, majd a testőrség felaprította.
A források két lehetséges indokot sorolnak föl. Vagy a tartományurak összeesküvése állt a háttérben, vagy az, hogy a királyné testvére – a későbbi Nagy Kázmér lengyel király – elcsábította Zách leányát és az apa ezt torolta meg. (Ez sokban emlékeztet Bánk bán történetére.) A megtorlás rettenetes volt. Felicián nemzetségének tagjait harmadíziglen kivégezték, a távolabbiakat jószágvesztésre ítélték. Voltak, akiket megcsonkítottak. Aki tudott, menekült.
Kevesen tudják, hogy a Vághy család rokonságban állva Záchcsal, a megtorlás elöl Lengyelországba távozott és a Benyovszki nevet vette föl, hogy nyoma vesszen. Ebből a családból származott annak legismertebb tagja, Benyovszky Móric, Madagaszkár királya is.
Tehát a Pszotkák elődei is ilyen okoknál fogva hagyták el szülőföldjüket, majd évszázadok múltán visszatértek, miközben már nem tudták, elődeik miért menekültek el.
A Máthé-villában található dokumentum egy család izgalmas, de szomorú múltjáról lebbenti föl a fátylat. Ez a történet is bizonyítja, hogy a magyar, lengyel és szlovák történelem összefonódik. Csoda lenne, ha nem így lenne, hiszen évszázadok óta élünk egymás mellett.
Balassa Zoltán/Felvidék.ma