Már nem szóltak a fegyverek, legalábbis Európában nem. Béke volt, de nem mindenki számára. Losoncon, a magyar iskolákból már két hónapja hazaküldték a gyerekeket és a magyar tanítókat, s betiltották a magyar oktatást. A Kassai kormányprogram részletei már ismertek voltak és jöttek szépen, sorban a hírhedt elnöki rendeletek. A losonci Kossuth Lajos utcában új életet ajándékozott a jó Isten egy fiatal családba. A jogász férj és a pedagógus feleség örömmel fogadta hároméves kislányuk mellé a kisfiút: Miklóst. Az édesanya már nem taníthatott és az édesapa sem folytathatta jogászi pályáját. Mindketten megbízhatatlanok lettek a csehszlovák hatalom számára, mert magyarok voltak.
Duray Miklós nemzeti elkötelezettsége és zsigeri kommunizmusellenessége otthon, a családban alapozódott meg. Ma, születésének 80. évfordulóján nem kell hosszú méltató sorokat írni, hiszen a neve, szinte „márkanévként”, pontosan elénk hoz egy világos értékrendet. Mint általában a nagy embereket, őt is kétféleképpen ítélték meg. Az egyik csoport radikálisnak tartotta, a másik pedig bátor, karakán embernek. De volt és van valami, amiben soha nem volt nézetkülönbség a két tábor között: a tudását, felkészültségét és politikai stratégiai látását senki sem kérdőjelezte meg. Sokszor előfordult, hogy csöndben elismerték és mégsem hallgattak rá.
Voltak nagy felháborodást kiváltó nyilatkozatai, de az az érdekes, hogy a bírálói soha nem tudták megcáfolni az általa felsorakoztatott tényeket. Azért támadták, mert féltek tőle. És azért féltek tőle, mert igaza volt!
Ráadásul megvolt az az erkölcsi kreditje is, hogy nemcsak beszélt, hanem cselekedett is. A husáki érában ő volt az egyetlen ember, aki arccal és névvel állt ki a magyar iskolák mellett, amikor a csehszlovák államhatalom sunyi módon akarta elsorvasztani a csehszlovákiai magyar iskolarendszert. Pedagógustársadalmunk és a szülők fiatalabb nemzedéke talán nem is tudja, hogy neki köszönhetjük a magyar iskoláink meglétét. A rendszerváltás után elsőként vállalta fel a magyar egyetem ügyét, hiszen tisztában volt azzal, hogy a felvidéki magyarságnak saját nevelésű, magyar érzelmű értelmiségre van szüksége. Pótolni kell a deportálások és kitelepítések okozta veszteséget.
Az, hogy a kommunista rendszer „felforgatónak” és „államellenesnek” bélyegezte, bebörtönözte, nem volt meglepő. Az viszont elgondolkodtató, hogy egykori társai, az emberjogi aktivisták, chartások – főleg cseh és szlovák térfélen – eltávolodtak tőle a rendszerváltást követően.
A hatalom megváltoztatja az embert: ők is megváltoztak. Az új demokráciában, amikor Miklós magyar érdekképviseletről, magyar jogvédelemről, társnemzeti jogállásról, szabad nyelvhasználatról, vagy autonómiáról beszélt, eltűntek a szlovák partnerek. Sőt, magyar térfélről is kapott hideget, meleget. Tudta, hogy a számunkra fontos kérdésekben nincs és nem lesz őszinte partnerünk a többségi térfélen. Tudta, hogy ezeket a politikai csatákat nem lehet megalkuvó módon kezelni. Ezért akart egységet. Meg is fizette az árát, hiszen hiába volt az Együttélés a legerősebb párt, az egységért átengedte az első helyet. Hátra tudott lépni, amikor úgy látta, hogy a személye jelent akadályt, de ugyanúgy tolta a szekeret, mint korábban.
Úgy érzem, Duray Miklós a jelenlétével egy láthatatlan védőernyőt jelentett a felvidéki magyarság fölött. Bánthatták, félretolhatták, cserejátékost csinálhattak belőle, de nem tehették meg, hogy nem vesznek róla tudomást.
Nekem megadatott, hogy ismerhettem őt és a családját is. Ma is emlékszem a hófehér hajú édesanyjára, amikor Miklós börtönben volt, ő könnyes szemmel csak annyit mondott: „Én emelt fővel tudok végigmenni az utcán, mert tudom, hogy a fiam nem bűnös”.
Születésének 80. évfordulóján én ezzel a személyes emlékemmel hajtok fejet Duray Miklós személye előtt, aki végig a magyar nemzet oldalán állt és élt! Nagyon igaza volt az édesanyjának!
Legyen áldott az emléke!
Somogyi Alfréd, református lelkipásztor,a Szövetség a Közös Célokért elnöke
