Bársonyos forradalom. Sokadjára „ízlelgetem” már ezt a ’89-es eseményekkel kapcsolatosan előszeretettel használt szókapcsolatot. A bársonyos része teljesen rendben van, hiszen ennél puhábban már aligha lehetett volna lerendezni egy világra szóló hatalomátmentést (tehát hangsúlyozottan nem csak az akkori Csehszlovákiára vagy Magyarországra gondolok, hanem a többi, pihe-puha átmenetre is).
Ami viszont a forradalmat illeti, erősek a kételyeim, s ezek egyre csak erősödnek napjaink történéseit figyelve – átélve.
De még mielőtt ebbe – röviden – belemennék, máris kifejezem őszinte sajnálkozásomat, ha netán e rövid eszmefuttatással belerondítanék az ünnepi hangulatba. Ezer bocsánat azoktól, akik akkor valóban hitték, hogy rendszert váltanak, hogy valami újat, valamit jobbat állítanak a csúnya korábbi helyére, akik őszintén akartak egy szebb jövőt, egy minden tekintetben szabad társadalmat, élhető államot és még ki tudja mi minden mást. Nem rajtuk múlott, hogy nem így lett. Az akkori kalandoroknak, a jókor jó helyen álló zöldségárusoknak, a szerencselovagoknak és persze a régi rend új uniformist öltő képviselőinek pedig így húsz év távlatából is csak gratulálni tudok, így kell ugyanis tudni élni a történelmi helyzetekkel, így kell megúszni a bitófát, s helyette vezérigazgatói, pártelnöki, miniszterelnöki székekbe ülni. És persze ünnepelni, emlékezni, szép – bár sekélyes – beszédeket mondani, alkalmasint november 17-én.
Nem tehetek róla, de úgy érzem, húsz évvel ezelőtt nem a szebb jövőt alapozták meg, hanem éppen azt lopták el. Ismert és ismeretlen tettesek, akik mai napig közöttünk járnak-kelnek, mi több: vezetnek minket. Az orrunknál fogva. Ami pedig egyre csak lóg és lóg, egészen a földig ér – mert bizony annyira de annyira jó lett itt minden az elmúlt két évtized alatt.
Rendszert váltottunk 1989-ben, úgy hírlik.
Szabad már a sajtó és a vélemény, nem dugják rácsok mögé azt, aki él ezzel az alapvető jogával, nem kell többé Duray Miklósnak attól tartania, hogy a felvidéki magyarság ügyéért (vagy akár egyetemesen: a kisebbségi jogokért) való kiállása miatt ismét a börtön falai között találja magát. Ez eredmény, kétségtelenül fontos eredmény. Még akkor is, ha próbálkoznak azért azzal, hogy ne így legyen.
Durayt ma is menetrend szerint feljelentik a „nemzetiek”, hol hazaárulással, hol minősített hazaárulással vádolva.
S a gondolat is csak annyiban szabad, amíg az nem ütközik valamely „felsőbb hatalom” által elfogadottnak mondott kívánalomba. Így aztán ma is a büntetőjog szigorával találja magát szemben az, aki bizonyos történelminek tekintett tényeket tagad, kétségbe von, megkérdőjelez avagy relativizál. Maholnap talán bíróság előtt találja magát az is, aki a szlovák őstörténet valamely sarkalatos pontját meri megkérdőjelezni. Most ezek a hivatalos dogmák, melyek kikezdhetetlenek, melyeknek megsértői a rendszer ellenségei.
Hol van ma már az áruhiány, a sorbanállás, a pult alóli beszerzés: hiszen itt vannak csodálatos multinacionális vállalataink, bevásárlóközpontjaink, dúskálunk a javakban. És a hitelekben, amelyekbe – a kard előtt – szépen bele lehet dőlni. De legkésőbb akkor, ha ezek a multik valahol, a távolabbi vadkeleten még olcsóbb munkaerőt találnak, s esetleg felszámolnak 1-2 autógyárat. Hja kérem, kapitalizmus. Biztosan jobb ez így, szabadon – szabadosan, vadul.
Egyik unióból ki, másikba be – ez is egy jellemző epizódja az elmúlt két évtized történéseinek. Előbb Moszkva, s most Brüsszel – a fene se tudja már követni a sok, egymással homlokegyenest ellenkező szövetségi rendszert. De ez a mostani majd biztosan jobb lesz, hiszen mindenki ezt mondja, országunk nagyjai is. Nem úgy, mint 89 előtt, ugye?
Szabad most már az utazás is, hogy egy Duna túloldalán élő klasszikust idézzek: „el lehet menni, tessék”.
El bizony, a légiesített határokon át. Ha futja még hamuban sült pogácsára, akkor semmi gond, tényleg lehet menni. De futja? Mert rémlik, hogy annak idején azért még az átlag melós családja ha kicsit megrázta magát, össze tudott dobni egy tengerparti víkendre „Jugóban”. Tessék mondani, ez most is így van? (természetesen azzal, hogy nem veszélyezteti a megélhetést) Nyilván, sokaknak még ennél is jobban. Másoknak meg nem. Hja kérem, ilyen a kapitalizmus.
És még valami, egy jelentéktelen, epizódszerű kis dolog, ami megváltozott 89-óta. A kis faluban, ahol boldog gyermekkoromat töltöttem, mondhatni 100 százalékban magyarok éltek. Aki nem, az is beszélt magyarul. Ennek megfelelően magyarul hirdették ki az „emenvé” közleményeit is. Ma nem. Ma ezért felelősségre vonnak, ma ezért büntetnek, ma ezért fel lehet kerülni az újságok címlapjára, hogy lám, ez egy „soviniszta” magyar falu, ahol elnyomják a nemzetállamot alkotó szlovákságot. Ma törvény üldözi a magyar nyelvet, ez a gyakorlat. Hej, de mennyire jobb lett nekünk?
S mi változott még? Ráadásként, a jelenleg hivatalban lévő miniszerelnök is a régi rendszer katonája, azaz volt kommunista. Számos elvtársával együtt, ő is jól „megbársonyozta” magát, s vált jeles úttörőből kiváló útépítővé (vagy hídépítővé…?).
De igen, az eszközök és módszerek változtak azóta. Finomodtak, „kifinomodtak”. Most már nem azt mondják nekünk, hogy – bocsánatot kérek a kifejezésért, még kipöttyözött formájában is – b…-átok meg az édesanyátokat, hanem, hogy csináljatok magatoknak testvérkét. Micsoda különbség, nem? Csak finoman, úriemberek és úri hölgyek módjára! Ez kérem itt most már plurális demokrácia, alkotmányos jogállam. 1989-nek hála.
Milyen kár, hogy akkor nem lehettem karfiolárus…
Mindezekkel együtt, tisztelet a lánglelkű, őszinte szívű forradalmároknak, akik legalább megpróbálták…
Szűcs Dániel , Felvidék Ma
