A csárdásnak a legősibb formája a csoportosan körben állva, egymás kezét fogva táncolás. Az ilyen formában elhelyezkedve a tánc figurálisan kevésbé gazdag.
Főleg a lépő motívumoknak a különböző változatai szerepelnek benne, úgymint: az állandó oldalzó lépéssel haladó egy irányban (bal láb balra oldalt lép ¼ hangjegy + jobb láb a bal mellé lép ¼ hangjegy), ilyenkor a kör lassan a lépegetés irányába fordul; az egyet balra, egyet jobbra lépés, ilyenkor a kör helyben ide-oda mozog; az egyet balra, kettőt jobbra lépés, ilyenkor a kör lassan abban az irányba halad, amely irányban kettőt léptek, ez az úgynevezett sánta lépés; végül a kettőt jobbra, kettőt balra lépés, ilyenkor is jobbra-balra mozog a kör, csak nagyobb a kilengés.
Ez a négy lépéstípus, és az 1. és 3. lépéseknek az ellenkező oldalra és irányba ismétlése a nagy körcsárdás alapmotívumai. A másik motívumcsoportot a különböző ritmusú helyben dobogások, kopogások, láblengetések, bokázók alkotják. A tánc forgásba lendítésekor és a forgás felgyorsításakor az elöl keresztező, illetve hátul keresztező ridalépést járják, díszítéskor derék ki-be forgatásával az elöl-hátul keresztező cifra lépést. A kör tartásformája lehet szűk, vagy tágfogású. A fergetegesre felgyorsításkor általában a szűk összefogódzást alkalmazzák. A tánc befejezése előtt párokra szakad a nagykör és kettesben még sürögnek-forognak egy sort.
A nagy körcsárdásra a mulatságokban egy-egy hosszabb táncciklus befejezéseként került sor. Általában ismert és alkalmazott táncforma volt. Én az 1940-es évek végén és az ötvenes években Szilicén, Borzován, Pelsőcardón, Lekenyében, Gömörhorkán (Özörény), Csoltón, Beretkében, Mellétén stb., ahová legénykoromban mulatságokba, bálokba és lakodalmakba jártam, illetve ahol bálokban megfordultam, rendszeresen találkoztam vele és táncoltam is. Később országjáró koromban szinte az egész Felvidéken találkoztam vele.
A gömöri, nógrádi, hevesi palóc vidéken a nagykör kialakulását gyakorta megelőzte és befejezte a racozás. A táncnak ez a sajátos megnevezése a felsorolt tájegységekben ismert, – legalábbis én ott találkoztam vele. Még a Miskolcon töltött diákéveim alatt, ott a városban is jártuk/járták. Két táncospár összefogódzkodott és kis kört alkotva táncolt, ennek a sajátos neve a racozás, majd ezek a kis körök kinyíltak és több kör összefogódzkodva nagy kört alkottak és folytatták a táncot. Ezzel a négyes formával is lehetett a fergeteges tempóban forgást járni, sőt volt úgy, hogy a nagy lendületű forgás közben a legények felemelték a párjukat, azok nyújtott lábbal repültek, mint a ringlispilen, és úgy duhajkodtak.
A körcsárdásnak mindkét formájával, igaz ritkábban, de még ma is találkozhatunk.
A csoportos táncok másik részét az eszközzel járt játékos változatok, a párválasztók képezik.
Országszerte ismertek: a kendőstánc, – a nagykörben összefogódzkodva táncoló körben, egy személy egyedül táncol, forog-pörög, illetve szabadon cifrázza a táncát. A dallam egy részénél a körben állók közül valamelyik elé leteríti a kendőt, (keszkenőt, zsebkendőt, stb), arra rátérdelnek és megcsókolják egymást. Ez alatt a kör helyben áll, dalol és figyeli az eseményeket. Folytatásként a kiválasztott személy marad egyedül a körön belül, és a következő dallam alatt ő választ magának párt. Ha megunták a játékot – a „párválasztást” – a nagy kör párokra szakad, táncolnak egy rövidet és befejezik a táncot.
A másik ilyen általánosan ismert játékos eszközzel járt párválasztó a seprővel táncosjáték. Abban a nagykör közepén szólóban táncoló a dallam általa kiválasztott részére „szabad a seprű” kiáltással eldobja a seprőt, s míg a zene tust húz, illetve leáll, addig mindenki gyorsan új párt választ magának és az új párjával végigtáncolja a megszakított dallamot. Mindenkinek új párt kell választania, amely férfinek nem jut pár, a következő nóta alatt az táncol a seprővel. Ez is közkedvelt szórakozási forma volt a társas összejöveteleken.
Vidékünk gazdag az elnépiesedett polgári táncokban. Ezek eredetét Martin György, a nép táncainak egyik legnagyobb tudós ismerője így határozta meg: … A paraszti táncélet polgárosulásának első világháború körüli korszakában kaptak helyet a falusi táncéletben az újabb, polgári eredetű páros táncok. Ezek már egy virágzó, életerős hagyomány talajába épültek bele, s így nem tomboló, hanem gazdagító hatásuk volt. Erőteljesen érvényesült még bennük a folklórizáció, a helyi hagyományos táncstílushoz való szerves illeszkedés. Némelyik nem is tánciskolák által, hanem közvetlen népi átvételként terjedt (tapsikoló, gólyatánc).
Az elnépiesedett polgári táncok közül nálunk a legelterjedtebb a gólyatánc, és a tapsikoló különféle változata. Ezek minden gyűjtési területünkön előkerültek. Formájában mindenütt azonosan táncolták, de a motívumok sorrendjét – annak ellenére, hogy egy sajátos dallama van -, az adott terület szokása rögzítette. Az egyházasbásti Mede István néprajzi gyűjtés ügyben ott jártunkkor mondta: A gólyatáncot táncmester tanította, meg a kettes csárdást is,/…/1918-ban volt itt először táncmester. Meg egymástól is tanultuk a táncokat.
A kötetlen polka szlovák közvetítéssel válhatott a vidék parasztságának közkedvelt táncává. A kéméndi tapsikoló a Kárpát-medence nyugati és északi részén elterjedt kötött szerkezetű tapsos polkák közé tartozik. A tardoskeddi reszketős a régi osztrák ländler asszimilált formája. Ebben a 3/4-es, 6/4-es forgó és lépő motívumokból álló táncban különböző bonyolult kar alatti forgatások útján kereszteződnek, fonódnak össze a táncosok karjai. A hetényi, a vásárúti, a jókai „Hogy a csibe, hogy” táncot, az egész Csallóközben közismert „Miska zsidó táncot”, valamint a már említett kendős- és seprűstáncokat mind a szórakozás igénye hozta létre. Ezek a táncok is általában továbbadással terjedtek, de tanították a falvakat járó táncmesterek is. A jókai Budai László szerint… „Nem lopja az ember, hanem tanulja a táncot, a dalt.”
(Folytatjuk)