Még mielőtt rátérnénk a hét sorsfordító eseményére, foglalkoznunk kell egy tragikus esettel, ami az előző héten történt, s jól illusztrálja azt a káoszt, melybe az őszirózsás forradalom süllyedt.
A 21 éves vasmunkás, Fellner Andor története egyike az igazán tragikus filmhíreknek. A fiatal férfi az aradi 33. gyalogezrednél szolgált tizedesként, amikor zászlóalját a demarkációs vonal soborsini területére vezényelték egy fosztogató banda megfékezésére. A rosszul felszerelt katonák nem akarták teljesíteni a parancsot, ezért a helyőrség főbizalmi tisztét betöltő Fellner emlékeztette őket korábban tett esküjükre, majd mindenkit megfenyegetett azzal, hogy rendbontás esetén főbe lövi magát. Mivel akadt, aki így is ellenállt, a tizedes a bajtársak szeme láttára váltotta be ígéretét.
A katonai fegyelmezés általános probléma volt ezekben a hónapokban, mert
a Károlyi-kormány tiltotta a háború idején alkalmazott brutális módszereket, viszont megfelelő ösztönzést sem tudott kínálni a harci cselekményekben életüket kockáztató csapatok számára.
A helyzet kezelésére 1918 decemberében bevezették az úgynevezett bizalmi-rendszert, azaz századonként négy legénységi és egy tiszti megbízottból álló katonatanácsot állítottak fel, melynek feladata a civil szakszervezetek mintájára az érdekképviselet és a fegyelmezés lett volna.
Fellner tragédiája nagy visszhangot váltott ki, ravatalát az eset után két nappal, március 14-én az aradi városháza előtt állították fel. A búcsúztatáson nagy tömeg jelent meg, Böhm Vilmos hadügyminiszter pedig a forradalmi hűség ragyogó példájának és mártírjának nevezte őt. Azon a napon az ország minisztériumaiban délután ötperces munkabeszüntetéssel tisztelegtek az elhunyt emléke előtt.
Angolok a Dunán, avagy a csehek követelései
Ezerkilencszáztizenkilenc januárjának második felében érkezett a hír a magyar fővárosba, mely szerint Belgrádban amerikai, angol, francia és német delegátusokból álló bizottság gyűlt össze, hogy tárgyaljon a dunai forgalom szabályozásáról és újraindításáról. A bizottság élén Sir Ernest Charles Thomas Troubridge angol tengernagy állt. Az antant álláspontja az volt, hogy a kérdés megoldását nem lehet a dunai államok kezébe adni, mert az okvetlenül igazságtalansághoz és állandó hadakozáshoz vezetne.
Nemzetközi megegyezésre van szükség, természetesen az érintett államok egyetértésével.
Egy, az antant felügyelete alatt álló nemzetközi dunai hajózási társaság megalapításával elejét lehetne venni a dunai államok egymás közti viszálykodásának. Úgy tűnt, Amerika vállalta is volna a hajópark, a parti építmények, az esetleges vízszabályozás és különféle beruházások mintegy 100 millió dolláros költségének megelőlegezését.
Néhány nap múlva, január 27-én egy angol őrnaszád jelent meg Budapesten, mely a tenger felől, az Al-Dunán át érkezett. Kíséretében jött angol hadi lobogó alatt a Gizella nevű gőzös, mely a Duna Gőzhajózási Társaság több hajójával együtt a fegyverszüneti egyezmény értelmében az antant felügyelete alá került még november-december folyamán. A hajók számára Zerkovitz Emil hajózási kormánybiztos jelölt ki állomáshelyet az Eötvös téren.
Egy hónappal később újabb, az előzőnek némiképp ellentmondó hírt adtak közre a lapok, miszerint a cseh kormánynak sikerült a szövetségesek katonai parancsnokával külön megegyezést kötnie, ami biztosította számukra a szabad közlekedést a Dunán. A cseh-szlovák kereskedelmi minisztérium már január első napjaiban lépéseket tett ez ügyben Párizsban, majd Belgrádban sikerült érintkezésbe lépniük és megállapodniuk Troubridge tengernaggyal, az angol dunai hajózási bizottság parancsnokával. A szerződést február 18-án írták alá.
A csehek azonban nem álltak meg itt. Alig telt el pár hét, s újabb igénnyel álltak elő. Ezúttal azt akarták elérni, hogy a magyar hajózás számára még szabadon lévő Duna-szakaszon, vagyis Komárom és Baja között kizárólag a cseh-szlovák hajózás teljesíthessen szolgálatot és erre a célra a teljes magyar hajóparkot igénybe akarták venni. A magyar kormány erélyesen tiltakozott a vakmerő követelés ellen. A hajózási alkalmazottak és a hajózásban érdekeltek pedig tiltakozó gyűlést tartottak március 13-án délután a Nemzeti Múzeum előtt.
Míg azonban Zerkovitz Emil miniszteri tanácsos, a hajózási ügyek kormánybiztosa Troubridge parancsnoknál igyekezett a magyarok érdekeinek érvényt szerezni, addig a parancsnok helyettese, Stead angol vezérkari ezredes a magyar kormány és a fegyverszüneti bizottság megkerülésével a csehek követeléseinek helyt adó rendeletet adott ki. Ez kimondta, hogy Pozsonytól Bajáig az egész hajózás a cseh-szlovák kormány jogkörébe megy át és nemcsak a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Rt., hanem a Duna Gőzhajózási Rt. is köteles összes hajóját, kikötőjét és raktárait a cseh kormány rendelkezésére bocsájtani. A hajóparknak legalább tizenhat vontatógőzösből és négyszázhatvan uszályból kell állnia. A cseh-szlovák kormány hajózási bizottsága nyomban meg is érkezett Budapestre, hogy a hajózási szállítás megkezdéséről tárgyaljon.
Miközben a cseh lapok nem győzték örömüket kifejezni, hogy az antant nekik akarja juttatni a dunai hajózást, a magyar lapok felháborodásuknak adtak hangot.
Közzétették Zerkovitz kormánybiztos Troubridge parancsnoknak címzett nyílt levelét, melyben megtagadta a rendelet végrehajtását, és a vezérkari ezredes rendelkezésével szemben Anglia és Amerika oltalmába ajánlotta a magyar hajózás ügyét. Továbbá kilátásba helyezte a magyar hajósok sztrájkba lépését, mely azzal a következménnyel járhat, hogy a Dunán megszűnik a hajóközlekedés, mert csakis a magyar hajósok ismerik a Dunát teljes hosszában, idegen hajós nem boldogul rajta.
Közben az antant ennél is súlyosabb lépésre készült. Alig pár nap múlva, március 20-án délelőtt 11 órakor Vix alezredes a budapesti szövetséges katonai misszió tagjainak élén megjelent Károlyi Mihálynál, a Magyar Népköztársaság ideiglenes elnökénél, hogy kézbesítse neki az antant határozatát, melyet előző nap írtak alá Belgrádban. Az alezredes hangsúlyozta, hogy a jegyzékben foglalt újabb demarkációs vonalat nem tekintik többé fegyverszüneti választóvonalnak, hanem politikai határnak. A Tiszától keletre fekvő területeken semleges zónát jelöltek ki, s elrendelték, hogy március 23-án kezdjék meg a magyar csapatok visszavonását ezekről a területekről, illetve Erdélyből. Másnap este 6 órát jelölték meg a válaszadás határidejének. 20-án este 5 órára Károlyi Mihály minisztertanácsot hívott össze, hogy ismertesse a kormány tagjaival a jegyzék tartalmát. A kormány teljes egyetértésben fogalmazta meg válaszát:
„Alezredes Úr!
Ön szíves volt de Lobit tábornok úr nevében egy jegyzéket átnyújtani nekem, amely közli a magyar kormánnyal a békekonferenciának 1919. február 23-án egy semleges zónára vonatkozólag hozott határozatát.
Van szerencsém tudatni Önnel, hogy fent említett jegyzékét átadtam a magyar köztársaság kormányának és hogy a kormány nincs abban a helyzetben, hogy tudomásul vehesse a békekonferencia határozatát és hogy közreműködjék annak végrehajtásában. Ez a határozat teljes ellentmondásban van az 1918. november 13-án kötött fegyverszüneti katonai konvencióval, minthogy nem veszi tekintetbe az ország létérdekeit, megakadályozhatja az ország fejlődését és zavarhatja a békét. Minthogy a magyar kormány nem viselheti a felelősségét ennek a határozatnak a végrehajtásáért — minthogy nem hívták meg a békekonferenciára és nem működhetett közre a határozat meghozatalában — kényszerítve látja magát, hogy ma lemondjon.
Fentieket tudomására hozva, van szerencsém kérni Önt, Alezredes Úr, hogy szíveskedjék megtenni a szükséges intézkedéseket, hogy a békekonferencia a legrövidebb idő alatt megismerhesse a magyar kormány határozatát.
Kérem, fogadja Alezredes Úr a legmélyebb tiszteletem kifejezését.
Károlyi s. k.”
