„Aki Kassán született, fővárosi embernek született.” Márai Sándor Kassáját és Budapestjét idézte az író műveivel az a műsor, amely méltó befejezése volt a három napig tartó Budavári Könyvünnepnek.
A Bölcs Vár elnevezésű, Buda hajdani városházából született új tudományos központ kínált stílusos színhelyet Hirtling István Jászai Mari-díjas színművész és Mészáros Tibor irodalomtörténész előadásának. Kettőjük elköteleződése Márai életműve mellett nem egyszeri alkalomra szóló: a vízivárosi Jókai Anna Szalon legnépszerűbb estjei közé tartozik sorozatuk, amely másfél órás keretben nyújt át a hallgatóságnak egy-egy szeletet a világhírű író munkásságából, mindig más témára összpontosítva.
„…a vándor, aki az erdőben és a történelemben tévelyegve néha már nem lát biztos irányt az európai talajon, felpillant a kassai toronyra, s megkönnyebbülten érzi: igen, otthon vagyok, az örök Magyarországon és az örök Európában vagyok.”
Ezzel a Márai-idézettel adta meg az előadóművész a műsor hangulatát, majd az irodalomtörténész a városok szerepéről beszélt az író életében. Kassa mindig központi helyet foglalt el Márainál. A város légkörét érezte a legfontosabbnak, s erre már diákkorában ráébredt, amikor a budapesti Rákócziánumba íratta be édesapja. Azt az otthonosságot, amit szülővárosa jelentett, később csak Kolozsváron érezte néhány látogatása alkalmával.
Az Egy polgár vallomásaiból tudjuk, hogy Márai milyen hamar elkerült Kassáról, de Európát járva, majd Budán élve is rendre hazalátogatott, erről művei is tanúskodnak, például az 1941-ben megjelent Kassai őrjárat, amely egy másfél nap sétáit örökíti meg gyermekkora helyszínein.
Szülővárosa és annak polgársága előtti főhajtás az 1942-ben bemutatott Kassai polgárok című dráma, valamint a korábbi regényeit tetralógiává kiegészítő A Garrenek című műve, amelyet már hosszú emigrációja végén, utolsó könyvként írt, mintegy a letűnt polgári létforma összegzéseként és búcsúként. Négy hónappal később vetett véget életének.
Mészáros Tibor rövid, de a lényeget megragadó előadása alatt a vetítőn kassai képek és Márai-idézetek peregtek, majd Hirtling István előadásában, rövid zenékkel tagolva részletek hangzottak el az említett művekből és sok másból is: épületek, jelenetek, személyek elevenedtek meg prózában vagy versben, olykor humoros, néha lírai, többnyire tárgyilagosságában fájdalmas fordulatokkal. Illusztrációként rövid részlet a CASSOVIA Metszet-ből:
A spájzban szőlő lógott és dió,
A Hradován méterre állt a hó.Egyszer Rákóczit hozták haza reggel,
Kézenfogva vitt apám a menettel.A dóm úszott a ködben, mint egy várrom,
Valami nagy és biztos e világon.
(…)
Hová kallódott íz, szín, illat, emlék?
Van is, már nincs is, élet még, s már emlék.
Hasonló módon elevenedett meg a műsor második részében Márai Budapestje, azaz inkább Buda, ahol 1928-tól 1948-ig élt. Nyugaton vándorolva Móricz Úri muri című műve adta neki az első lökést, hogy hazatérjen. Haza, Kassára már nem mehetett, a magyar nyelv mint haza, itt volt. Az íráshoz otthonosságra volt szüksége, s ezt az otthonosságot a budai Vár aljában húzódó Mikó utcában találta meg. Pesthez az események kötötték, Budához az élmények és a hangulatok. A várost udvariasnak nevezte, amit úgy fogalmazott meg, hogy a budapesti „az egyetlen nép az olasz mellett, akinek volt gyerekszobája”.
A vetítőn a Krisztinaváros épületeit láthattuk, az egykori Tabán kocsmáit, fürdőket, a Dunát, palotákat a Várban és az író törzshelyét: a Philadelphia kávéházat – természetesen egykori fényképekről, s közben hallgattuk az irodalmi részleteket. Volt miből válogatni, hiszen Márai ebben a húsz évben lett híres író, életművének mintegy kétharmada Budapesten született, köztük a Válás Budán című regény, amelyből szintén idézett Hirtling István. A válogatás mégis elsősorban az újságíró Márait szólaltatta meg, akinek hírlapi jegyzetei, karcolatai között bőven találhattak a szerkesztők a városi színtereket, polgárait, szokásait találóan és szellemesen felvázoló részleteket. Így inkább a derű jellemezte a műsor második részét – egészen a romok alá temetett Mikó utcai otthon képéig.
Mészáros Tibor úgy összegezte az emigrációs éveket, hogy Márai kereste, hol érezhetné otthon magát. A maga mögött hagyott világról inkább szkeptikusan, keserűen írt és keveset. Nosztalgiát csak Kassa iránt érzett, mégis – mint feljegyezték róla – útlevelében egy megsárgult levelet őrzött a Mikó utca valamelyik gesztenyefájáról.
