A Szepsiben élő szerző könyvbemutatóján a budavári Litea Könyvesboltban, a helyiség szűk befogadóképessége miatt, meghívott közönség vett részt, csupa olyan személy, akit a múlt e tragikus fejezetéhez valamilyen kapcsolat fűzött: vagy történészként, vagy az érintetteket képviselő szervezet vezetőjeként, vagy éppen felmenőik szenvedése révén.
Köteles Ágostonnak tehát nem kellett „történelemórát” tartania arról, hogy mi volt a Gulág, előadás helyett beszélgethetett a könyvéről. A jelenlévő tudósító azonban úgy vélte, hogy a szerteágazó, a résztvevők egyéni, családi emlékeiben is bővelkedő beszélgetést a könyvbemutatót követően egy interjú formájában próbálja visszaadni.
Milyen indíttatásból látott a könyv megírásához, illetve mikor kezdte gyűjteni az adatokat, a beszélgetéseket?
Nem olyan egyszerű a válasz. Arany János szókincse kellene, hogy elmondjam az elmondhatatlant, hogy az édesanyám 50 évig imádkozott, várt, megőszült, siratta, mégis várta édesapámat. És ennek végig tanúja voltam négy és féléves korom óta. Így kezdődött.
Aztán 1952-től kezdtek hazajönni az első foglyok a Szovjetunióból, akkor volt a szövetkezetesítés a falunkban, Tornaújfaluban, s az egyik fogoly, Derján Bálint bácsiék istállójába terelték össze a teheneket, és mi lettünk a csordások Bálint bácsival. Én 12 évesen így kezdtem segíteni édesanyámnak megdolgozni a mindennapi kenyérért. Miközben az állatokat tereltük, hallgattam a történeteket az ottani szörnyűségekről, az elképesztő életkörülményekről, és a kínzásokról, ártatlan emberek haláláról.
Ez volt a második határkő az életemben, a harmadik pedig, amikor 19 évesen, érettségi után az állatkereskedelemben dolgoztam, s így megfordultam sok Bódva völgyi faluban. Egyszer Somodiban jártam, ahonnan több mint száz személyt vittek el. Ott állattenyésztő is lettem, s a visszatért foglyok a munkatársaim. Amit tőlük hallottam, azok alapján az addigi kósza hírek, édesanyám sírása, Bálint bácsi történetei, összeálltak bennem, és 20 évesen kezdtem tudatosan érdeklődni. Ezek olyan idők voltak, hogy nemigen mertek az emberek beszélni, de én titokban a hallottakról jegyzeteket készítettem, a fényképfelvételeket is megőriztem, s amikor az ezredforduló táján nyugdíjjogosult lettem, éreztem, hogy nekem nem szabad semmi mással foglalkozni, ilyen-olyan vállalkozásokkal, csak hogy pénzt keressek, hanem ezt kell megírnom, mert addigra már sorra haltak ezek a szerencsétlen emberek. Volt, akivel negyven nappal a halála előtt beszéltem, volt, akivel karácsony előtt megegyeztem, hogy ünnep után megyek hozzá Zsarnóra, de már csak a felesége várt fekete ruhában.
Gondolom, mindenkinek jólesett, hogy végre elmondhatja, mit élt át.
Mint állatkereskedő, állattenyésztő közel kerültem ezekhez az egyszerű emberekhez, mégis volt olyan, aki nem akart nyilatkozni, és volt olyan, aki csak akkor nyílt meg, amikor berúgott. Többeknek még a változás utáni években is fenntartásaik voltak, hogy merjenek-e beszélni, mert hátha visszajönnek azok.
Nagyon vastag a könyve, még bele sem nézhettem, de sejtem, hogy nemcsak magyar sorsokat kutatott, hiszen a meghívón az Einladung szó is szerepel.
A könyvem alcíme: Az erőszakkal elhurcolt felvidéki keresztények szovjet rabságban. Nemcsak magyarokat hurcoltak el, hanem németeket is. Szlovákiában körülbelül kétszázezer német élt abban az időben, de az én kutatásaim tengelyében a Bódva völgye áll, ami 110 km, és a magyar-német nyelvhatár pont 55 km-nél választja kétfelé. A felső 55 km mind német település: Szomolnok, Mecenzéf, Stósz, Luciabánya, velük kegyetlenebbül bántak, mert ezekből a falvakból vitték a nőket, sőt a leánygyermekeket is. Könyvemben olvashatók mecenzéfi nyilatkozatok arról, hogy a kislányok, akiket elvittek, már a marhavagonokban megzavarodtak, megőrültek, nem bírták ki, meghaltak.
Iszonyú! Szlovák nemzetiségű egy sem volt köztük?
De voltak szlovákok, a Bódva völgye felső részébe már az első respublika idején beszivárogtak szlovákok. De az egész országot nézve is hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak a magyart és a németet vitték, de volt egy nagy különbség: a németeket és a magyarokat megsemmisítési szándékkal hurcolták el, a szlovákokat csak megfélemlítés céljából. A szlovákokat a pánszlávizmus jegyében Sztálin, mint eltévedt báránykákat tekintette, akiket jól meg kell büntetni, mert a Hlinka pártot támogatták, vagy állítólag részük volt Csehszlovákia szétverésében, meg ugye voltak az osztályidegenek is: jómódú parasztok, erdőbirtokosok, de legfőképpen a Hlinka-gárdistákat vitték el a szlovákok közül. Azért, hogy milyen különbségek voltak: Tőketerebes térségéből elvittek 2600 személyt, 90%-uk magyar volt, míg a zsolnai térség, ahol több tízezer lakosú volt csak maga a város, onnan csupán 14 embert vittek el. Szlovákok közül talán nem is akartak több „bűnöst” találni.
Hogyan találták meg az elhurcolandókat? Feljelentések alapján mentek értük vagy pusztán a magyar és német neveket keresték?
Kérem szépen, mikor 1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot, listával jöttek háromezer személyt letartóztatni Bethlen Istvántól Bajcsy-Zsilinszky Endréig stb. De hozzánk a vörös ördögök üres papírral jöttek, ők minden faluban megtalálták a maguk besúgóit a senkiházik, részegesek között, akiket a szennycsatornából húztak ki, akik elhitték, hogy „semmik vagyunk, s minden leszünk”. Ezek, akik nem dolgoztak, csak ittak, éjszaka loptak, nappal aludtak, ilyeneket kerestek a kommunisták, és megtalálták őket, és ezek diktálták a neveket, hogy kiket kell elvinni. Hát persze a jómódúakat.
A kötet (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Nem volt kíváncsi arra, hogy mi lett ezekkel a besúgókkal később?
Ez kényes kérdés, mert ugye vannak leszármazottak, ők nem tehetnek róla, de Tornaújfaluban én megjegyeztem, hogy az az illető annyit ivott, hogy mindkét szemére megvakult. Vagy ha fellapozzák könyvemben Görgő községet, ott mindkét kommunistát az özvegyasszonyok kővel megdobálták, leköpdösték, nem mehettek ki a szőlőbe, a kertek alatt bujkáltak, aztán az egyik elköltözött Csehországba, a másik pedig Amerikába. Görgőből 45 személyt vittek el, és maradt 45 özvegy!
Elmondta a beszélgetés elején, hogy nemcsak a Kaukázus vidékére, vagy Szibériába hurcoltaknak akart emléket állítani, hanem édesanyjának és a hozzá hasonló sorsú asszonyoknak.
Első kiadóm figyelmeztetett arra, hogy tartozom nekik azzal, hogy megírjam az ő hősiességüket is. De hol van hozzá szókincsem? A klasszikusokat hívtam segítségül, például Tormay Cécile Füveskönyvét. „Asszonyok sorsát, asszonyok hősiességét csak akkor jegyezték fel, mikor férfi végzetet vállaltak…a láthatatlan asszonyi sorsok, az igazi hősiesség emlékei elenyésztek volna a semmibe, ha régi szőttesek, hímzések öltései nem tudnának mesélni. A régi magyar asszonyok pompát hímeztek, mialatt visszavárták azt, aki elment, harcban odajárt, vagy rabságban sínylődött, akit a világon legjobban szeretett. De idézem Vas István: Óda a tegnapi asszonyokhoz című versét:
… ó, micsoda förtelmeket látott később a szemetek,
Micsoda rettegéseket, micsoda mocskot, hány halált,
Hány börtönön át őrizte nekünk megváltó mosolyát,
Mögötte hány holt férfi enyész, hány otthon füstölög,
De ma is hogy tud ragyogni még a romjaitok között,..
Nemcsak a hősiesen várakozó asszonyok és nemcsak az ártatlanul elhurcolt civil lakosság, hanem a leventék, katonák történetei is szerepelnek könyvében.
Leventék, munkaszolgálatosok, katonák és civilek: összesen 78 ezer felvidékiről van dokumentum a moszkvai levéltárakban. Nálunk olyan világ van, hogy a vörösök 78 ezer áldozatának nem jár emlékmű, nem jár tisztesség, megemlékezés, mert nincs rá szándék, politikai akarat, miközben Besztercebányán már egy várost felépítettek a partizánok emlékére. Partizán az volt, aki bujkált az erdőben, mert nem akart katona lenni. Egyszer kérdeztem az egyiket, aki 14 éves lehetett a háború idején, hogyan lehetett partizán. Hát hordtam a vizet a partizánoknak! – válaszolta. Sokszor egymást igazolták, hogy partizánok voltak. Egy partizánigazolvánnyal – amit egy liter pálinkáért is lehetett venni – elment valaki Pozsonyba, rámutatott egy német vagy magyar házra, és azt mondta, hogy az az övé.
A kommunistákra haragszom, nem a szlovák népre. Egy szlovák fogoly mesélte nekem, hogy ő otthonról, neveltetésénél fogva előítéletekkel volt a magyarok iránt. Táborukban azonban együtt voltak: szlovákok, magyarok és németek, és amikor együtt imádkoztak, és ki-ki a saját nyelvén mondta a Miatyánkot, akkor örökre megszűnt benne minden előítélet, mert „rájöttem arra, hogy az ember értékét nem a nyelve, vallása, színe adja meg, hanem cselekedetei, segítőkészsége, a szeretet.”
xxx
A beszélgetés során Köteles Ágoston megkérdezte a két történészt, hogy benne van-e a tankönyvekben a Gulág? A válasz nem nagyon nyugtatta meg: a középiskolákban említés szintjén, egyetemen csak ott, ahol ez a szakterület. Viszont örömmel hallotta Nagyné Pintér Jolántól, a Gulág Alapítvány elnökétől, hogy 1993-ban az ő édesanyja kezdeményezte alapítvány állított a világon elsőként emlékművet az ártatlanul elhurcoltaknak.
Természetesen szó volt a beneši dekrétumokról, amelyeket nem töröltek el, és arról, hogy a Tiso-féle Szlovákia – ahogy Köteles fogalmazott – Csehország menyasszonyaként győztes bokrétával a mellén került ki a háborúból. A tankönyvek nem említik a Hlinka-gárdát, persze azt sem, hogy Beneš ölette meg Štefánikot. A szlovák nem volt soha lázadó nép – tette hozzá.
Köteles Ágoston 43. alkalommal mutatta be könyvét, de ilyen jó beszélgetésben nem volt része. Ezért köszönetet mondott elsősorban Farkas Mártának, a Budavári Német Önkormányzat vezetőjének, Bakó Annamáriának, a Litea könyvesbolt vezetőjének és a két történész szakértőnek: dr. Orosz Lászlónak, a Veritas munkatársának, és dr. Seifert Tibornak, az ELTE korábbi rektorhelyettesének.
