A dunaszerdahelyi Csallóközi Vásár, a párkányi Simon-Júda, vagy a közelgő András-napi Vásár mind nagy hagyományokra épül, a régi nagy vásárok emlékét őrzi. De vajon tudjuk-e, hogyan alakultak ki és milyen volt a hajdani vásárok hangulata? Induljunk hát egy kis időutazásra és éljük bele magunkat a valamikori vásárok hangulatába!
Minden időben szerencsések voltak a fontos útvonalak közelében, netán azok találkozásánál fekvő települések, melyek lakossága kihasználta az úton levők ellátásának jövedelmező lehetőségét. Ez nemcsak vendéglők, fogadók üzemeltetését jelentette, hanem a termények, iparos portékák értékesítését is.
Egy-egy piaci napon megállapodás szerint távolabbi helyekről is összesereglettek a portékájukat árusítók és a vásárolni vágyók, így alakultak ki a vásárok. Ez eleinte rendszerint vasárnapra esett (innen ered az elnevezés), helyszíne pedig a templom előtti tér volt, s teljes mértékben elfogadta az egyház is, mert a sokadalomra érkezők a templomba is betértek. Néhány évtized múlva azonban már az volt a cél, hogy a vásárt ne az Úr napján tartsák, mert a templomba járást el akarták különíteni a kereskedelmi érdektől. Így tevődtek át a hét más napjaira, innen származik például Dunaszerdahely neve, ahol szerdán, vagy Csallóközcsütörtöké, ahol csütörtökön, illetve Nagyszombaté, ahol szombaton tartották. Más településnevek pedig nem a vásártartás napjáról, hanem annak helyéről tanúskodnak, például Hódmezővásárhely megnevezése a település vásártartási jogáról árulkodik.
A parasztság nagyon sok tekintetben önellátó volt, kevesebb dolgot vásároltak, általában vasárut, kést, kapát, a módosabbja kendőt az asszonynak, mester által készített ruhadarabot, lábbelit vett. A városi lakosság nem foglalkozott földműveléssel, ők nem termelték, hanem vásárolták az élelmet, többségükben kereskedők, kézművesek, iparosok voltak, ilyen jellegű eladásra szánt termékkel.
Így kapott egyre nagyobb szerepet a vásár a modern kereskedelmi és üzlethálózat megszületése előtt. A vásártartás kiváltságát a király adományozta és annak joga fontos előnyökkel járt, például a vámszedés és az árumegállítás jogával, nem is szólva arról, hogy a vásárhelyek lakossága is hasznot húzott a látogatókból.
A vásár ünnepnapnak számított, az országos vásárok általában három, akár négy napon át tartottak, az első két napon volt az állatvásár, melyet kirakodóvásár követett. A legnagyobb értékek az állatvásáron cseréltek gazdát, s ez számított a legnagyobb látványosságnak. A vásár rangját az eladásra terelt állatok számán mérték le, egy-egy nagyobb országos vásáron több tízezer állat is gazdát cserélt. Aki tehát tehenet, lovat, sertést, más jószágot akart adni-venni, ennél jobb lehetősége nem adódott. Természetesen ilyen mennyiségű állatnak az elhelyezéséről is gondoskodni kellett, erre a települések szélén jelöltek ki körülkerített füves mezőket.
Mivel ezen alkalmakra komoly tömeg gyűlt össze, különleges biztonsági intézkedésekre is szükség volt, a vásárok rendjét rendeletekkel szabályozták. A vásár kezdete előtt már egy héttel gyülekeztek a kereskedők, iparosok, a gazdák hajtották az állatokat, hogy a település szélén álló cédulaházakban megváltsák az árusítási jogot. A legtekintélyesebbeknek fenntartott helyük volt, a többiek az érkezés sorrendjében jutottak helyhez, s az eladási esélyek szempontjából egyáltalán nem volt mindegy, ki hol árulhat, ezért komoly versengés folyt.
A vásárokat a vásárhirdetések adták hírül, amelyeket egyrészt helyben, dobszó mellett kikiáltók tettek közzé, másrészt a környéken, a vásárkörzet helységeiben kifüggesztett hirdetményekkel, országosan pedig a kalendáriumok vásárhirdetési rovataiban tették közzé.
A vásárokat kezdetben a települések központjában tartották. A vásárhely legtöbbször egy központi tér volt, melybe a különböző irányból jövő utak összefutottak. Ezekhez a terekhez és utakhoz kapcsolódóan alakultak ki a vásározással kapcsolatos építmények: kocsmák, boltok, kutak, kovács- és borbélyműhelyek. A vásárok idővel kinőtték a települések központját. Ilyenkor a régi, központi fekvésű vásárhely megmaradt úgynevezett belső vásártérnek, amelyen aztán a kirakodóvásárokat tartották. A későbbiek során a belső vásártér körül alakult ki a települések kereskedelmi körzete. Itt nyíltak a boltok, épültek a raktárak, és itt alakulnak ki a pihenő- és szórakozóhelyek is.
A vásárokon a bazársoron árultak játékokat, apró tárgyakat. Az állatok és a termények árusítására a településeken kívül találtak lehetőséget és helyet. Ezek voltak a külső vásárterek, ide települtek a különféle karámok, amelyekben az eladásra hozott állatokat tartották, itt épültek a cédulaházak, mázsaházak. Itt vagy a közvetlen közelben alakultak ki a különféle terményraktárak, általában a raktárak és az olyan műhelyek, amelyek az állat- és terményvásárral kapcsolatban álltak (kovács, kocsigyártó, szíjgyártó, köteles, bognár).
Fotó: mek.oszk.hu
A külső vásártereket rendszerint körülárkolták és bekerítették, hogy az árkon, kerítésen belüli árusoktól helypénzt, vámot szedhessenek. De a vásár biztonságát is szolgálták ezzel: ne tudjon a megvadult állat elfutni és az esetleges külső támadás ellen is védjék a vásározókat. Idővel mind a belső, mind a külső vásár tovább differenciálódott. A belső vásáron külön helyen árultak a helybeliek és a vidékiek. Ezen belül is más és más helyen árusítottak a különböző árusok, kézművesek. Kialakultak a sorok, fertályok (vászonsor, cserepesek sora, komédiás fertály). Hasonlóképpen a külső vásártér is tagolódott. Itt először az állat- és terményvásár vált külön, majd pedig az állatvásáron belül is elkülönültek az egyes állatfajták, valamint az állatok életkora szerint (káposztavásár, búzavásár, lóvásár, marhavásár, sertésvásár, süldővásár, borjúvásár). A belső és külső vásárteret gyakran vásár- vagy piacutcák kötötték össze.
A vásár idejére a helyi lakosság rendbe tette a portáját, kimeszelték, kitakarították a házat, megszólták, ha valaki ezt elmulasztotta. A kisállatokat, baromfit és a gyerekeket ilyenkor az udvaron kellett tartani, nehogy a terelt állatok elgázolják. Az elöljáróság kijelölte a vásárbírót, aki a rendért felelt, s a kisebb nézeteltérésekben igazságot tett.
A porták nemcsak a messziről jött rokonokat várták, a vásározók is megszállhattak, beállhattak az udvarokra kocsijukkal, a lovakat beköthették az istállóba, a fogadókban csak a gazdagabbak szálltak meg.
Az állatvásár a férfiak ügye volt, a kirakodóvásáron viszont már a család minden tagja ott volt, s vásárfia is járt mindenkinek, a gyerekeknek olcsó játékszer, fiúnak bicska, eladó lányoknak mézeskalács, törökméz, asszonynak keszkenő.
A mézeskalácsos kétféle portékát kínált, egy díszítésmentes változatot fogyasztásra és a cukros mázzal bevont díszeset (ló, huszár, katona, tükrös szív formát) ajándéknak, emlékbe. Játékot a bazárosnál lehetett venni, akinek a ponyváján ostor, játékpuska, faló, bugylibicska, fütyülő, kereplő, cukorka és egyéb áhított kincs sorakozott. Az asszonyoknak, lányoknak kendőt, tükröt, olcsó csecsebecsét, olvasót, perecet vettek. Az árusok hangos szóval, versekkel kínálták portékájukat.
Ilyenkor jött el az ideje a ruhatár kiegészítésének is, a ruházati cikkek közül a szűcsök bundát, subát árultak, a szabók posztóból készült ruhaneműekkel érkeztek. A csizmát a csizmadiák ajánlgatták, de elhozták portékájukat a papucsosok, kalaposok is. A kötélverők, szíjgyártók az állatok befogásához szükséges eszközöket kínálgatták. A rézárusok, edényesek egy sorban árultak.
A fazekasok számára is kihagyhatatlan alkalom volt ez, hiszen a háziasszonyok ilyenkor pótolták az eltört a cserépedényt, köcsögöt. A kirakodóvásár szélén húzódott meg az ócskás piac, ahol a használt holmi cserélt gazdát. Az asztalosok a házberendezéshez szükséges bútorokat árulták. A legnagyobb kereslet a ládák iránt volt, ebből kellett minden házban a legtöbb. A többi bútor néhány generációt is kiszolgált, ritkábban vásárolták.
A vásárban a könyvkereskedők saját kiadású könyveikkel voltak jelen. A legkeresettebbek az imakönyvek, a regényes történetek és a kalendáriumok voltak. Ez utóbbiak érdekes írásokat közöltek, és a várható időjárást is megjósolták, valamint szerepeltek benne a nagy vásárok időpontjai. Versengtek azokkal az árusokkal, akik a földre terített ponyván árulták betyárokról, rablókról, hősökről szóló olvasnivalójukat. Ezért nevezi a magyar nyelv az efféle könyveket ponyvairodalomnak.
(Felhasznált irodalom: Magyar néprajzi lexikon, Kósa – Szemerkényi: Apáról fiúra)
