A 2011-ben az év határon túli képviselőjének megválasztott néppárti Bauer Edit (MKP) nem félti Orbán Viktortól a magyar demokráciát, de azt tanácsolja a magyar kormánynak, hogy adó- és járulékügyekben vegyen példát Szlovákiáról.
Az önt delegáló Magyar Koalíció Pártja igen nehéz helyzetben van, hiszen egy évvel az EP-választások után, 2010-ben nem volt képes átlépni az öt százalékos szlovák parlamenti küszöböt, és kiesett a törvényhozásból. A Polis közvélemény-kutató felmérése szerint az MKP egy most megtartott szavazáson is csak 3,6 százalékot érne el, ezzel szemben riválisa, a Híd-Most 8,7 százalékos támogatottságot élvez. Az adatok alapján kétséges, hogy a márciusi választásokig az MKP-nak sikerül feltornásznia csekély támogatottságát. Hogyan képzeli el az MKP – és benne a saját – jövőjét a szlovák és az európai politikában?
A válasszal szívesen megvárnám a márciusban esedékes választások eredményét. Az MKP egy erős bázissal rendelkező regionális párt, támogatottsága megmutatkozott úgy a helyhatósági, mint a megyei választások folyamán is. Mindig egyfajta trend volt, hogy a közvélemény kutatások alkalmával az MKP-nak kisebb támogatottságot mértek, mint amilyen a valóságban volt. Az elmúlt választások előtt ráadásul a közvélemény-kutatások a másik irányba is kilendültek, az MKP-t biztosan befutó pártnak hozták ki, miközben az urnáknál a választók mégsem mellettünk döntöttek. Ezért én ezeknek az adatoknak a jelentőségét se pozitív, se negatív irányban nem becsülném túl. Ami viszont biztos, hogy a választások képet nyújtanak majd a szlovákiai magyarság politikai aktivitásáról is. A szlovák politikában évek óta él az a törekvés, ami igyekszik a magyar identitást valamiféle gyanús színben feltüntetni, olyan valaminek, amit inkább szégyellni kellene. Ezért a magyarság megvallásának szempontjából is fontosnak tartom, hogy márciusban minél több magyar menjen el szavazni.
Egy EP-képviselő egyszerre tartozik felelősséggel az EU és saját választói felé. Az ön esetében ez a helyzet még bonyolultabb, mert ehhez még a magyarság képviselete is hozzájárul. Hogyan éli meg ezt a hármas felelősséget?
Az Európai Parlament képviselője a választóinak tartozik felelősséggel, ők bírálják el a választások alkalmával, hogy kiérdemelte e bizalmukat. Mivel az én szavazóim többsége felvidéki magyar, ezért munkám során nyilván elsősorban az ő érdekeiket tartom szem előtt. De sok témában valóban összetettebb a helyzet. Amikor például szót emeltem a párkányi papírgyár bezárása ellen, akkor az egész régió érdekét néztem, a polgárok munkáját, megélhetését vettem védelmembe, függetlenül attól, hogy magyarokról vagy szlovákokról van e szó. De tovább megyek, az emberkereskedelem megelőzéséről készített jelentésem, vagy a nyugdíjkorhatárhoz közelítő nők helyzetéről szóló jelentésem ez egész EU-t érinti – benne pedig minden magyart és szlovákot. Így ezt a megosztott felelősséget nem igazán érzékelem. Ami feszültséget okoz, az inkább a rövid és hosszú távú célok és lehetőségek összeegyeztetése, illetve a problémák kezelésének európai és helyi perspektívája közti különbségek.
Mekkora súlya lehet az Európai Parlament különböző ajánlásainak és direktíváinak az európai kisebbségek védelmében?
Igyekezetünk ellenére sajnos a mai napig nem sikerült áttörő sikert elérni a kisebbségek védelme terén, ugyanis az Uniónak a mai napig sincs megfelelő jogalapja a beavatkozáshoz, a kisebbségi ügyek megmaradtak tagállami hatáskörben. Ezért egy parlamenti ajánlás is csak pusztába kiáltott szó maradt, és a benne foglaltak nem kérhetők számon az ajánlásban említett tagállamon. Gondot okoz az Unióban a mai napig létező kettős mérce: míg a csatlakozó államokra vonatkoznak a kisebbségek védelmét előíró koppenhágai kritériumok, addig magukat a tagországokat – mindegy, hogy régiekről vagy újakról van szó – ilyen jogszabályok nem kötik. Az igaz, hogy a diszkrimináció általános tiltásának uniós alapelve és az ennek alapján megalkotott jogszabályok a nemzeti kisebbség védelmét is szolgálják, ennek gyakorlati haszna azonban nem túl sok, hisz ezek alapján nehezen kényszeríthető ki egy adott gyakorlat megváltoztatása. Ráadásul nekünk, közép-európaiaknak itt, Brüsszelben egy másik problémával is szembesülnünk kellett: „kisebbség” alatt Európa nagy részén a bevándorló kisebbségeket értik, ezért hosszadalmas és aprólékos munkával kell nyugati kollégáinkat meggyőzni, hogy teljesen más helyzetben vannak a migráns kisebbségek, mint az „autochton”, őshonos kisebbségek. Egyébként pont a kisebbség fogalmának differenciálásában én látok némi előrelépést, hiszen sikerült elérnünk, hogy parlamenti határozat szintjén különítsük el a két fogalmat.
Előfordult már az, hogy valamilyen ügyben Szlovákia érdekeit képviselte, és így szembekerült a magyar néppárti képviselőkkel?
Nem tudok ilyen esetet említeni. Szlovák kollégáim inkább az ellenkezőjét szokták a szememre vetni, tudniillik hogy a magyarok és Magyarország érdekeit védem a szlovák érdekekkel szemben. Az állampolgársági kérdés és a nyelvtörvény esetében mondjuk teljesen egyértelmű volt, hogy szembehelyezkedek szlovák képviselőtársaim többségével.
Maradva az állampolgárság kérdésénél, mi a véleménye arról, hogy az Orbán-kormány a határon túli magyaroknak is biztosította a szavazati jogot? Nem tart-e attól, hogy ez a lépés még jobban átpolitizálja a magyar állampolgárok határon túliakhoz fűződő viszonyát?
Véleményem szerint a választójog elsősorban az azokat illeti meg, akik az adott tagállamban élnek és dolgoznak, ott fizetnek adót, és részt vesznek az adott ország mindennapi életében. Másrészt viszont a választójog az állampolgárság része, ezért nem lenne helyes megkülönböztetni elsőrangú és másodrangú állampolgárokat. Szlovákia szintén lehetővé teszi, hogy azok a külföldön élő szlovák állampolgárok is részt vegyenek a választásokon, akiknek gyakorlatilag semmilyen kötődésük sincs az országhoz.
Az Európai Néppárt egyes tagszervezeteinek politikájában jelentős eltérések mutatkozhatnak. Milyen alapvető különbségeket lát például a magyarországi és a szlovákiai kereszténydemokrata erők gazdaság- vagy szociálpolitikai elképzelései között?
A magyar és a szlovák kereszténydemokrata politika véleményem szerint összehasonlíthatatlan. A szlovák kormány politikája még akkor sem volt kereszténydemokrata elkötelezettségűnek mondható, amikor kizárólag jobbközép pártok alkották azt. Ez alól az egyetlen kivétel az volt csupán, amikor a Kereszténydemokrata Mozgalom a Vatikánnal kötendő szerződéshez annyira ragaszkodott, hogy az végül a második Dzurinda-kormány bukásához vezetett. A legutóbbi jobboldali-liberális koalíció politikájában pedig mégannyira sem volt meghatározó a kereszténydemokrata irányultság: a gazdaságpolitika jellegében inkább neoliberális volt, csakúgy, mint a szociális rendszer – egyébként előtte sehol másutt ki nem próbált – reformja. Neoliberális vonások jelentkeztek az egészségügyi ellátórendszer privatizációjának kereszténydemokrata miniszter vezényletével előkészített tervezetében is, ami végül többek között a szakma ellenállása és nem utólsósorban a kormány bukása miatt hiúsult meg.
Ha hatalmában állna, az Orbán-kormány melyik intézkedését vezetné be Szlovákiában és miért?
A kisebbségi önkormányzatok megalakítását, és a kisebbségek parlamenti képviseletét példaértékűnek tartom. Igaz, ezek az intézkedések nem kizárólag az Orbán-kormány érdemének tudhatók be, de mindenképpen előremutató, nagyvonalú lépések, melyeket érdemes lenne Szlovákiában is megfontolni.
És fordítva? Mi az a Szlovákiában bevált politikai intézkedés, melyet Ön szerint Magyarországon is meg kéne lépni?
A fejleményeket szemlélve két olyan intézkedést tudnék kiemelni, mely a szlovák politikai térfélen sikeresnek mondható: a munkavégzést terhelő adó- és járulékterhek csökkentését – mely azonban nem vezetett az állami bevételek csökkenéséhez –, illetve a szociális lakások építésének programját. Ez a program olyan kedvező körülményeket teremtett a helyi önkormányzatok számára, mely lehetővé teszi, hogy az alacsony jövedelmű családok is lakáshoz juthassanak.
Az Európai Parlament állampolgári jogokkal foglalkozó szakbizottságának (LIBE) tagjaként részt vett a bizottság Magyarországgal foglalkozó ülésén, ahol komoly kételyek hangzottak el az Orbán-kormány egyes döntéseinek demokratikusságával kapcsolatban. Egyetért azzal az Európában igen széles körben elfogadott véleménnyel, ami szerint veszélyben van a magyar demokrácia?
Személy szerint én nem féltem a magyar demokráciát, nem hiszem, hogy veszélyben lenne. Az EP-ben a demokrácia nevében indított kezdeményezések mögött a politikai tényezőket is látni kell. Ezek a kezdeményesek általában a baloldali, illetve liberális képviselők felől érkeznek, akik láthatólag nehezen tudják megemészteni egy jobboldali párt kétharmados többségét. Nézeteiket sérti az, hogy a Fidesz hangsúlyozza a klasszikus értelemben vett család fontosságát, és erőteljesen jeleníti meg a keresztény értékeket. Európa egyfajta értékválsággal is küzd, amelynek következtében a klasszikus értékrend a háttérbe szorul és az egyén, az individualizmus, a túlzott liberalizmus kerül előtérbe. Amin a magyar kormány javíthatna, az a kifogásolt törvényjavaslatok nemzetközi szintű kommunikációja, hiszen az már a médiatörvény körüli vita során is megmutatkozott, hogy az „ellenfél” nagyrészt alaptalan, légből kapott információk alapján vádaskodott. Ha a törvény alaptételeit a magyar kormány még annak elfogadása előtt megfelelő módon kommunikálta volna külföldi partnerei felé, valószínűleg elkerülhető lett volna az a hisztéria, ami ennek kapcsán kirobbant.
Az EP-ben többek által kifogásolt magyarországi intézkedések – a bírák korai nyugdíjazása, vagy a bíróságok és az adatvédelmi hatóság függetlenségét csorbító sarkalatos törvények – közül Ön szerint melyik az, ami valóban kifogásolható?
Aki valamit alkot, az hibákat is követ el. Ráadásul, ha a munkatempó ilyen feszített, mint Magyarország esetében, akkor még inkább valószínű, hogy hibák is csúsznak az intézkedésekbe. Ez különösen valószínű, ha a változások az élet olyan alapvető területeit is érintik, mint az igazságügy, az önkormányzati rendszer, vagy éppen az egészségügy. Néha viszont azt látjuk, hogy a kritikákban a kettős mérce is meg-megjelenik. Az európai gyakorlatok rendkívül eltérőek. Itt az Európai Parlamentben is elbocsátják a munkatársakat, ha betöltötték a 65-ik életévüket. Az Európai Bíróság egyik határozata szerint elfogadhatatlan, ha egy foglakozás vagy hivatás hátrányos megkülönböztetésben részesül, viszont amennyiben ez a közszolgák összességére vonatkozik, az nem ütközik európai törvényekbe. Azzal persze lehet vitatkozni, hogy érdemes-e csökkentetni a nyugdíjkorhatárt, amikor a demográfiai tendenciák alapján a közeljövőben éppen az ellenkező intézkedésekre lesz szükség.
Forrás:index.hu, Tóth Gergely