Francia eredetű erdélyi református családban született Kolozsváron, 1907. január 15-én, így, idén, születésének 115. évfordulója alkalmából is emlékezhetünk a magyar íróra, műfordítóra és kritikusra.
Apja, Grandpierre Emil törvényszéki bíró, az Erdélyi Magyar Párt elnöke, édesanyja Krassowszky Janka Margit. A református kollégiumban tanul, majd 1924-ben családjával Pestre költözik. Jogot és bölcsészetet tanult, végül a pécsi egyetem bölcsészkarán olasz-francia és filozófia szakon diplomázott. Doktori értekezését Luigi Pirandellóról, az olasz Nobel-díjas drámaíróról írta.
1934. április 22-én, Budapesten feleségül vette a római katolikus Hönich Lenke Máriát, Hönich Henrik és Beck Irén leányát. Házasságuk azonban 1943-ban válással végződött. Második felesége Szegő Magda könyvtáros, műfordító.
Tanárként nem tudott elhelyezkedni, dolgozott többek közt a Statisztikai Hivatalban, az Iparművészeti Iskolában és a Magyar Rádió dramaturgiai osztályán. 1941-től három éven keresztül a Franklin Társulat Kiadóvállalatának lektora volt. A második világháború után szovjet hadifogságba került, onnan visszatérve a Magyar Rádió Irodalmi Osztályának vezetője, majd helyettes műsorigazgatója lett 1949-ig. 1950-ben a Hungária, illetve a Szépirodalmi Könyvkiadó lektoraként dolgozott egy éven át. Ezzel egyidejűleg alkalmazásban volt az Iparművészeti Iskolában, a Népies Irodalmi Társaságnál és a Kisebbségtudományi Intézetben, ahol erdélyi ügyekkel foglalkozott.
Majd öt év kiszorítottság következett, nem volt hajlandó belépni a pártba, így csak ötvenháromban tudott elhelyezkedni. 1956 után kezdődött érett írói korszaka, sorra jelentek meg esszékötetei: az Utazás a valóság körül, az Eretnek esszék és A beton virágai címen.
Érthető okokból – a lemaradást egalizálandó – nagy tanulmánnyal rukkol elő Az új magyar költészetért címmel, amelyben az egész 20. századi magyar líráról leszedi a keresztvizet azzal, hogy nem elég öntudatos költészet ez, nem elég racionális, főleg nem elég politikus, hanem inkább megalkuvó, kompromisszumokra hajló (értsd: nem elég balos), és ennek a vétkeit még József Attila költészetében is sikerül fölfedeznie. A tanulmány óriási botrányt váltott ki. Vitát rendeztek róla a bölcsészkaron, ahol megjelent az összes listás magyar költő, olyan tekintélyes figurák is, mint Gellért Oszkár, aki a Szabad Nép címlapvers specialistája volt. Mindenki sértve érezte magát a tanulmány miatt, nyolcvan vagy száz költő – mindahány vadbalos, és hithű kommunista – őrjöngött az egyetemen.
„Munkáimban arra törekedtem, hogy a tízesztendős gyerek ugyanúgy találhasson valami tartalmat bennük, mint a százesztendős aggastyán és persze valamennyi közbeeső évjárat” – vallotta az író.
Ezt bizonyítja gazdag és sokoldalú munkássága, hisz művei közt található regény, novellás kötet, mesekönyv, foglalkoztató mesekönyv, tanulmány, színpadi mű, életrajzi,- önéletrajzi, – történelmi, – és családregény, kisregény és elbeszélés. Műfordítóként francia, olasz és angol műveket, így Voltaire, Anatole France, Casanova, Bontempeli, Beckett és O’Casey munkáit tolmácsolta magyarul.
Kétszer nyerte el a Baumgarten-díjat 1939-ben és 1944-ben, a József Attila-díjat 1964-ben és 1975-ben. 1980-ban Kossuth-díjjal tüntették ki, 1992-ben a Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztje polgári tagozat kitüntetést kapta. Életműve a Magvető Könyvkiadónál jelent meg.
1992.május 11-én halt meg Budapesten. A Farkasréti temetőben nyugszik, szüleivel és feleségével, aki Magda néven van feltüntetve a síremléken.
Forrás: Irodalmi Jelen, Wikipédia