Jókai Anna tiszteletére november 24-én rendezett ünnepségen, a Gellért Hotelben mutatták be A szeretet túlcsordulása – Annáról Annának című könyvet. Ebből közöljük Batta György és Duray Miklós írását.
„A jó szavak gyűjteménye mindig megmarad. Érvénye átterjed, átjár múlt és jövő körein. Hagyomány lesz, és nemesbít. A mi történelmünkben így épült szinte valamennyi ünnep. Így épült ez a könyv is, hónapokon át, kétszázötven szerzővel, tanulmánytól a pár soros köszöntőig, egybeállva, mint szeretetcserepek a tetőn” – avat be minket az előszó a kötet keletkezésébe. Ez a műfajában és megjelenésében egyedülálló könyv 234 műalkotást foglal magába. Neves művészek, tudósok, közéleti szereplők, politikusok köszöntő sorai, esszéi, festményei, grafikái, szobrai és más képzőművészeti alkotásai ünneplik Jókai Annát, az „angyalgyűjtő angyalt” 80. születésnapja alkalmából.
A kötetben többek között szerepel Duray Miklós és Batta György írása is, melyet alább olvashatnak:
Batta György: A küldetés
A Teremtő, aki egyben lát múltat, jelent s jövendőt, Jókai Anna életét is, – mint ahogyan külön-külön minden emberét, – a tőle megszokott alapossággal tervezte el. Sorsát úgy alakította, hogy küldetését, feltéve, ha teremtménye földi élete során rádöbben elrendelt feladatára, tehát ha szabad akaratából, de Istennel együtt cselekszik majd, – beteljesíthesse. Anna évtizedei a Trianonban szétszabdalt haza lelki újraegyesítésének jegyében peregtek már akkor is, amikor ezt még nem tudatosította. Munkájához megbízható családi hátteret kapott, s az egyetemen irodalmunkról és történelmünkről juthatott alapvető ismeretekhez. Minden munkahelye és társadalmi tisztsége laboratórium volt – akár könyvelőként, tanítóként, tanárként, népművelőként, művelődési előadóként dolgozott, akár írószövetségi – fokról-fokra felelősségteljesebb és magasabb – tisztségeket töltött be, illetve bizottságok és testületek tagja volt, – a magyar emberek érzelmi, gondolati és szakrális megnyilvánulásait tanulmányozhatta. Csak ő tudja, hány ezer vagy tízezer élethelyzet juttatta el odáig, hogy megfejthesse, kik is vagyunk voltaképpen mi, magyarok? Miként járulhat hozzá ő maga is a nemzet megvilágosításához, hogy könyveivel, drámáival, a szerzői esteken és a médiumokban szerepelve vagy éjszakába nyúló beszélgetéseken rádöbbenthesse olvasóit és hallgatóit az igazságra: fel lehet emelkedni, újjá lehet születni a leigázottságból, le lehet törölni a bennünket sújtó égető fájdalmak könnyeit, megépíthető az olyan magyar világ, amely ellen tud állni a ránk törő zsarnokság és erőszak szőnyeg bombázásainak, hogy ne ismétlődhessen meg a halomra ölt férfiak és megerőszakolt nők iszonyata, ártatlanok idegenbe hurcolása. Hogy véget érjen az idegen érdekeket képviselő, gyűlölködő ostobák rémuralma, hogy végre megszülethessen annyira vágyott szabadságunk és békénk, beköszönthessen a jólét, mindnyájunkból feltörhessen a létezés boldogsága. Ezt a küldetést teljesíti Jókai Anna. Az ő megingathatatlan hite, az írói mesterséggel együtt járó küzdelmek vállalása, hiteles magyarsága számomra is ösztönző erő. Külhoni magyarként, tiszta szívvel köszöntelek szép születésnapodon sok-sok felvidéki tisztelőd nevében is , kedves Anna. Isten áldjon mindnyájunkat! – kívánta Batta György.
Duray Miklós: Az író legyen akkor is következetes, ha ezért eltaszítják is
Elég korán, még rakodómunkásként rájöttem, hogy az író egy sajátos emberfajta. Mert ő nem attól író, hogy annak tanult, és attól sem, hogy az akar lenni, és az sem elegendő az írósághoz, hogy abbélinek tartja magát vagy mások így nevezik őt, esetleg alkotói szabadságot élvez busás pénzért, vagy alkotóházba jár körmölni. Íróvá az sem teszi az írástudót, hogy hivatalosan azzá nyilvánítják őt, vagy netán az írók szövetségének, esetleg a Magyar Művészeti Akadémiának a tagja. Az írót az életműve üti íróvá, a közösség iránti felelősségérzete, meggyőződésének a mindenkori vállalása, és az sem árt, ha mestere a nyelvnek. Ez utóbbi azonban önmagában kevés, hiszen vannak közöttünk jó tollú trágárok, erkölcstelen mihasznák és trágyadombillatú zsenik, de a szép-beszéd, a nyelvi pontosság, az értelemszerű szóhasználat nélkülözhetetlen része az írói rang elnyerésének. Az író legfontosabb erénye mégis a felelősség, mert nem az asztalfiának szánja írásait, hanem a nyilvánosságnak. Aki a közösséghez szól, aki kitárulkozik, annak két irányban is nagy a felelőssége: önmaga felé, hiszen a végelszámolást önmagával szembesülve kell elvégeznie, és a közössége iránt is – akkor is, ha nem tartja magát írónak, csak mondjuk közszolgának, értelmiséginek, politikusnak, vagy csupán szószólónak, szóvivőnek, nyelvnek.
Nem olyan régen, ha jól emlékszem 2010 karácsonya előtt néhány nappal a magyar közszolgálati televízió Kunigunda úti székházában, valahol Óbudán túl, tervezetlenül összefutottam Jókai Annával. Mindketten ugyanabban a közéleti műsorban szerepeltünk, de nem együtt. A műsor jellege hozta magával folyosói beszélgetésünk tárgyát, az éppen időszerű, vitatandó, de közvitára nem bocsátott közéleti ügyeket.
Aki nem ismeri Jókai Annát, műveiből bizonyságot szerezhet róla, aki pedig ismeri őt, tudja, tudhatja, hogy nemzetének legalább annyira elkötelezettje, mint Mór nevezetű elődje volt. Csakhogy míg elődjének korában ez az elkötelezettség természetszerűen a kor szelleméből következett, sőt esetenként akár szerencsétlenül versenyszerűen is létezett, napjainkban más a helyzet. Leginkább két (ha csak kettő lenne) táborra vagyunk osztva.
Az egyikbe tartoznak a magukat világpolgárnak (rétegembernek, csakhogy ők ezt nem tudják) tekintő kissé vagy nagyon is fölényeskedők, akik a nemzet iránti elkötelezettséget a földhözragadtsággal azonosítják. Ezekhez, lehet, hogy teherként kapcsolódnak a fanyalgók, akik a nemzetet kissé rühösnek tekintik. De ide tartoznak a – ki tudja kitől függő – függetlenek, felvilágosultak és az „illumináltak”, akik a nemzet iránt való elkötelezettséget alantas érzületnek, a nemzet iránti elkötelezettségüknek hangot adókat pedig butáknak, félművelteknek, korlátoltaknak, kergéknek, pótcselekvést végzőknek, betegeseknek, valahová helyezkedőknek – és sorolhatnánk az ehhez hasonló minősítéseket – tekintik.
A másik táborba tartoznak a hívők, akik az anyagi világon kívül hisznek a szellemiekben és a lelki erőben, a hivatásban, akik csendesen gyötrődnek a nemzet romlása miatt és alázatosak a jobbrafordulás reményében. Akiknek könnyes lesz a szemük nemzeti himnuszunk hallatán, akik némán is beszédesek, akik áldozatokat hoznak, akik segítenek és összefognak önzetlenül, akik ugyan az őket lenézőket nem szeretik, de nem is gyűlölik, csak eltévelyedettnek tartják, és nem vetik meg, mint amazok őket.
Az előbbiek nem baloldaliak, nem is liberálisak, hiszen ilyen meggyőződéssel közöttük is sokan vannak, akik a nemzetért feláldoznák életüket. Az utóbbiak nem jobboldaliak és nem is népiesek, hiszen a jobboldalon is sokan veszejtették el már a nemzetet. Csupán annyi a különbség, hogy az egyik tábor tagjai inkább az anyagiak iránt elkötelezettek, a magyar lenézése pedig az utóbbi száz évben jövedelmező foglalkozásnak számított. A másik táborban pedig azok találhatók, akik inkább az elvonatkoztatott értékek iránt elkötelezettek és érdek nélkül, a közösség iránt is tudnak lelkesedni. Ez akár esélyt is jelenthetne a jobboldal és a baloldal számára a nemzetért való összefogásban.
Aki ismeri Jókai Annát, tudja, hogy ő ez utóbbiak közé tartozik, aminek mindeddig hangot is adott, mert az írónak ez is feladata – közölni a gondolatait, miután azokat végiggondolta. A televízió stúdiójának előcsarnokában ennek kapcsán elegyedtünk beszélgetésbe, és csőstől jöttek a beszélgetés fonalát gombolyító témák, meglátások, vélemények. Hiszen néhány hónappal a találkozásunk előtt demokratikus kormányváltás történt Magyarországon. Mi, az utóbbiak közül valók, már nagyon vártuk, hogy az előbbiekhez közelálló kormány végre megbukjon és ne csak az országnak, hanem a nemzetnek is legyen ismét kormánya, mint Széll Kálmán, Tisza István, Wekerle Sándor, Bethlen István, Teleki Pál, Antall József, Orbán Viktor eddigi idején.
A beszélgetés során a közért elkötelezett értelmiségi, a közszolgálati televízió szerkesztője és műsorvezetője, az írástudó újságíró és az író szabadon mondta el véleményét a múlt és a jelen közügyeiről. Eközben hangzott el Jókai Annától egy hideglelést kiváltó mondat: „ha a jelenvalóról is ugyanazzal a szándékkal és indíttatással mondok véleményt, mint az elmúltról, végül azt fogják a fejemhez vágni, hogy átálltam azokhoz”.
Ez a kijelentés akkor elvágta a beszélgetés fonalát, pedig itt lett volna érdemes folytatni. Kik az Azok, és kik, vagy mik vagyunk Mi? Aki véleményt mond, az miért rühös az egyiknek a szemében és miért válik árulóvá a másik tábor megítélése szerint? Mi a súlyosabb vagy elviselhetetlenebb: a felmagasztalás, a megvetés, a kiközösítés vagy a „leárulózás” ugyanazért a véleményért, ugyanazért a meggyőződésért, ugyanazért az elkötelezettségért? És ha a véleményem kialakulását ugyanaz a látásmód befolyásolja, hogyan lehetek ugyanannak az ítélkezőnek a szemében egyszer hasznos, másszor haszontalan? Hogy lehet, hogy ugyanazért egyszer magához ölel, másszor eltaszít? 1789 óta mondják: a forradalom felfalja saját gyermekeit. Ez igaz, mert nincs, nem lehet folyamatos forradalom, de közvélekedés folyamatosan létezik, aminek alakításában, alakulásában az Írónak felelőssége van. Nagy a felelőssége, nagyobb, mint a politikusé, mert míg emez gyakran önteltségre ítéltetett saját maga vagy buta környezete, esetleg buta környezete és saját maga által, az író lényege a párbeszéd. A politikus fölött időnként ítélkeznek a választók, néha a bírók is. Az író, ha komolyan veszi hivatását és a felelősségét, mindenki részévé válik, közkinccsé.
Köszönöm Jókai Annának ezt a keserű, tömény mondatot, amelynek életszerűségét sajnos magam is megtapasztaltam – írja Duray Miklós.
A kötetben 250 szerző köszöntője található, a Felvidékről még Tarics Péter és Kalácska József írása. A többiek is a legkülönbözőbb foglalkozásúak vagy korúak, így pl. Mádl Dalma, Balog Zoltán miniszter, Czakó Gábor Kossuth-díjas író, Császár Angéla színművész, Béres Klára, a Béres Gyógyszergyár kommunikációs igazgatója, Tarlós István bp.-i főpolgármester, Erdélyi Zsuzsanna Kossuth-díjas néprajzkutató, Erdő Péter bíboros, prímás, érsek, Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke, Hoffmann Rózsa államtitkár, Jankovics Marcell Kossuth-díjas rajzfilmrendező, Józsa Judit kerámiaszobrász, Illyés Mária művészettörténész, Illyés Gyula lánya, Kozma Imre, a Máltai Szeretetszolgálat alapítója, Schmitt Pál volt közt. elnök, Schuber Éva színművész, stb.
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”36724″}
