Az októberi hónap két alkalmat ad Kormos István kétszeres József Attila-díjas költő emlékezetére: október 28-án emlékezhetünk 100. születésnapjára, és október 6-án emlékezhettünk halálának 46. évfordulójára.
Életműve, a gyermek- és a felnőttirodalomban egyaránt maradandóan jelentős. A Rákosi-korban a gyermekirodalom művelése jelentett menedéket számára, s közben kiadói szerkesztőként is nagyon sokat tett azért, hogy alkalmi, didaktikus jellegéből klasszikus értékűvé emelje a gyermekköltészetet.
„Kormos kiváló műfordító volt, elmondása szerint azokat a szerzőket kedvelte leginkább, akiknek munkássága a régmúlt időkbe veszett. A műfordításban azért vonzódott ódon lantosokhoz, mert így lehetősége nyílott a magyar költői nyelv rekonstrukciójára. Első nagyobb vállalkozása Geoffrey Chaucer, az első angol nyelven alkotó költő Canterbury mesék-je volt, de tolmácsolt 12–14. századi portugál, ófrancia és egyéb középkori költőket is. A 12–14. században még nem volt magyar nyelvű szépirodalom, nyelvemlék is csak igen kevés. Kormos Istvánt vonzotta a feladat: egy sohasem volt magyar nyelv „feltalálása“, ami nem azonos az utólagos archaizálással, a chauceri szöveget mégis megpróbálta közelíteni korabeli – 19. századi – Shakespeare-fordítások nyelvi világához, mindenekelőtt Arany János Hamletjéhez, jóllehet Shakespeare jó száz évvel később írta a drámairodalom klasszikusait” – írta róla Kozák Péter lexikontörténész.
Első, gyermekeknek szóló művei klasszikus népmese-feldolgozások voltak, amelyeket Az égigérő fa című kötetben tett közzé 1946-ban, utóbb átdolgozva, 1951-ben újra megjelentette. A mesék gyakran visszatérő motívuma, hogy a főhős különleges, emberfeletti próbákat áll ki, hogy elnyerje jutalmát, vagy legyőzzön egy váratlan veszedelmet.
A lompos medve című székely népmesében egy szegény favágó, aki felmászott egy vackorfára, túljárt a címadó „ördöngös“ állat eszén. Versformálása ekkor még „szürrealizmus magyar népi hangon“, első meséin a népmesei jelleg még eluralkodik a szövegen, a ritmus még csak ritkán képes telíteni a hagyomány által újraformált tartalmat.
Közbevetőleg említésre méltó, hogy a költő gyermekkori kedves olvasmányai Benedek Elek mesegyűjteményei, Gaál Mózes történeti meséi és a kor népszerű írója, Sebők Zsigmond Mackó-történetei voltak. Első verseskötete Dülöngélünk címmel jelent meg 1947-ben. Ezt megelőzően már a napvilágot látott Az égigérő fa című mesegyűjteménye úttörője lett az 1948 után kialakult új irodalompolitikai helyzetnek, és írók egész sorát kényszerítette arra, hogy gyermekeknek írjon vagy műfordításokkal foglalkozzon. Köztük voltak a kortársak: Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda, Weöres Sándor és mások.
Kormos István hosszú évekig nem jelentkezhetett új „felnőtt“ verseskötettel, majd 1971-ben megjelent a Szegény Yorick kötet. A pálya szélére szorult költő műfordításokhoz és gyermekmesékhez menekült. Műfordításaiban egy sosem volt, időtlen magyar költői nyelvi világ megteremtésén fáradozott, újabb meséiben egy új gyermeknyelvi univerzumra törekedett, a valóság és a fikció határán lévő gyermekhősöket talált ki. A Vackor-történetek közvetlen előzménye volt az 1945-ben megjelent A tréfás mackók című verses mese. Míg A lompos medve című történetben talán elsőként szerepel egy vackorfa, illetve a cím is a medvebocs későbbi jelzőire hasonlít, A tréfás mackókban már összeállt a jól ismert szókapcsolat, mint „a lompos, loncsos és bozontos“, ám itt még az öreg és a két kis medvebocs együttes jellemzéseként.
Kormos István Vackor-történetei nem népmese-feldolgozások és nem állatmesék. Vackor nem játékmackó, hanem kölyökmackó, aki emberként él, világot lát, majd óvodába és iskolába jár, akárcsak a többi kisfiú és kisleány, azaz emberként viselkedik.
Így az óvodába, majd az iskolába is Kormos István jól ismert alkotótársai járnak: Domokos Matyi – azaz Domokos Mátyás, a Szépirodalmi Könyvkiadó legendás szerkesztője – aki megtanította Vackort játszani, Vas Pista – azaz Vas István, Kormos István műfordító jóbarátja – aki már tudott írni-olvasni, s megfogadta, ha nagy lesz, ő bizony költő lesz. Vackor sokak szerint viszont maga Kormos István, vagyis „Vackormos”, aki a többi óvodástól és iskolástól eltérően az egyetlen, aki nem kisgyermek, hanem medvebocs.
1950-től a Móra Ifjúsági Könyvkiadó főszerkesztője volt haláláig. Szerkesztette a Kozmosz-sorozatot, amely számos tehetséges költőt indított el a pályán és elkötelezetten bátorította kortársait.
Erről Csukás István így emlékezik: „Az egész úgy kezdődött, hogy Kormos István dörmögő hangján szemrehányóan nekem szegezte a kérdést: miért nem írsz gyerekeknek? Valamit hebegtem, hogy nem tudok, meg nem próbáltam még, de Kormos szigorúan félrehessentette a kifogásokat, s tovább dörmögött… nemcsak nagyszerű költő volt, hanem nagyszerű szerkesztő is. Áldja meg érte az Isten haló porában! Szerződést kötöttünk, s addig nem hagyott békén, amíg meg nem írtam első mesekönyvemet. S hogy az ifjú szerző megdicsőülése még nagyobb legyen: Bálint Endrével illusztráltatta! Kívánok minden ifjú kollégának ilyen kezdetet és ilyen szerkesztőt!”
Szöllősi Zoltán (1945–2018), József Attila-díjas költő egy riportban így emlékezett Kormos Istvánra: „A Kozmosz-sorozat kiadása folytán ismertem meg. Meglepő volt a macis mosolya és a mély „medvehangja”. Tudtam, hogy akkor a magánélete romokban volt, mégis kedvesen, türelemmel és odafigyeléssel fordult minden és mindenki felé. Csak szeretet volt benne mindenkivel szemben. Ez volt a jellemzője. A segítő szándéka, a kedvessége és a mindenkire való odafigyelése. A fiatalokat „Csibéim”-nek szólította, és nevelő, segítő szándékkal fordult feléjük. Minden nyűge-baja ellenére nem hagyta el őt soha a rá jellemző eredeti humor. Öröm volt a társaságában lenni. Elmondhatom, hogy ilyen kedves emberrel életem során nem találkoztam. Nekem ő olyan, mint egy szent.”
Befejezésül álljon itt Kormos István Névtábla sehol sincs ajtómra című versének részlete:
„Ajtóm fák közé nyílik,
nyitja-csukja tollam,
karcolva bűbájolom:
K.I. aki voltam.”
Forrás: meselexikon.hu, névpont.hu
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)