Egy hete emlékeztünk meg a magyar labdarúgás legfényesebb győzelméről, a legendás Aranycsapat angolok elleni dicsőségéről. Sokan azonban fanyalogtak az évszázad mérkőzésének hatvanadik évfordulóján tartott emlékezésen. Ugyan mi okunk van több évtized elteltével is egy győztes barátságos meccs megünneplésére – szóltak a pesszimista érvek. Talán meg kellene tanulnunk nekünk, utódoknak szerényebbeknek lennünk, és mondjuk ama bizonyos berni ezüstöt – amire érthetetlen módon még most is csalódással tekintünk – megbecsülni és ünnepelni. És ez mind igaz. Ennek ellenére nem érthetünk egyet teljes egészében a fanyalgókkal, hiszen a 6:3 nem csupán az angolok elleni győzelmünkről szól, hanem az Aranycsapatról. Bővebben: arról a felejthetetlen korszakról, amikor mi, magyarok voltunk a világ legjobbjai – labdarúgásban.
Legyen egy nap, amikor dicsőséges sikereinkre emlékezünk – valljuk. Már csak azért is, mert nincs sok belőlük. Kudarcokból – különösen az utóbbi években – azonban telve vagyunk. Itt van mindjárt december 3. 1969-ben (pontosan negyvennégy évvel ezelőtt) ezen a napon szenvedte el első hatalmas (bárcsak azt írhatnánk: kijózanító!) pofonját a magyar foci. De több volt ez egy pofonnál. Tökéletesen jelzi ezt a legendás Szepesi Györgynek kétségbeesett, rémálomszerű, később „önálló életre kelt” felkiáltása: „Jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok!”
1969. december 3-án a Benével, Fazekassal, Göröccsel, Páncsiccsal felálló magyar válogatott Csehszlovákia ellen vívott – ma úgy mondanánk – világbajnoki pótselejtezőt. A semleges helyszínen, Marseille-ben játszott mérkőzésnek a tétje roppan egyszerű volt, ha csehszlovákok nyernek, jogot formálnak arra, hogy az 1970-es mexikói VB résztvevői legyenek. Minden más esetben, tehát döntetlennel is, az a magyar válogatott utazhat Mexikóba, amely 1954 óta minden világbajnokságon ott volt.
A két válogatott a selejtezőcsoportban azonos pontszámmal az első helyen végzett. De nem akárhogyan! A csoport első fordulójában a magyarok a csehszlovákokat fogadták a Népstadionban, csaknem hetvenháromezer néző előtt. Dunai II., aki bár nem volt már zsenge ifjú, mégis újoncnak számított a nemzeti tizenegyben, hamar, a 12. percben megszerezte a vezetést a magyaroknak. A kegyelemdöfést a vége előtt egy perccel Albert Flórián adta meg a Szikora Györgyöt soraiban tudó csehszlovákoknak. Következhetett az írek elleni dublini mérkőzés, amelyen – ha nem is könnyedén –Dunai II. és Bene Ferenc találatával győztek a vendégek. A Dánia elleni idegenbeli mérkőzés azon túl, hogy pocsék magyar játékot és 3-2-es vereséget hozott, egy hatalmas veszteséggel is járt. A történet jól ismert: a 37. percben az 1967-ben Európa legjobb játékosává választott (aranylabdás) Albert Flórián Knud Engedal dán kapussal ütközött szerencsétlenül. Ennek következtében Albert csaknem egy évet volt kénytelen kihagyni, és 1974-ig ugyan még játszott, meg sem tudta közelíteni korábbi formáját. „Százszoros válogatott lehettem volna, de így a hetvenötöt is ajándékba kaptam” – nyilatkozta pályafutása után a legendás játékos.
A csehszlovákok elleni visszavágón a Letensky stadionban a külföldről nagy reményekkel hazacsábított Sós Károly szövetségi kapitány vezetésével már 3-1-re vezetett a magyar csapat. (Baróti, Lakat, Ilovszky idejében még nem volt divatban – és indokolatlan is lett volna – a külföldi edzők szerződtetése…) Bene, Dunai és Fazekas góljaira csupán Hagara tudott válaszolni, így a második félidő elejére a magyarok újabb világbajnoki részvételében senki nem kételkedett. Fél óra sem telt azonban és az eredményjelző Ladislav Kuna találata után már 3:3-mat mutatott, ami azt jelentette, hogy a magyaroknak az írek és a dánok ellen nem hibázó csehszlovákokhoz hasonlóan, le kell győzniük a pótselejtező kiharcolásához a két „kicsit”. Ez, persze, akkor még nem okozott különösebb gondot: a dánokat 3:0-ra, az íreket 4:0-ra verték Benéék.
Az akkori szabályok értelmében – pontazonosság esetén – pótselejtezőnek kellett következnie, melyet semleges helyszínen rendeztek meg. A magyaroknak azonban – ahogy már jeleztük – elég lett volna a döntetlen, hiszen akkor még nem alkalmaztak hosszabbítást, a döntetlen esetén az egymás elleni eredmények kerültek „elszámolásra”, amiben a magyar válogatott volt jobb. A marseille-i ütközetnek a magyar sajtó kiemelt figyelmet szentelt, a kor egyik legismertebb sportújságírója, Feleki László „Hajrá magyarok!” címmel buzdító cikket közölt a népszerű Képes Sportban. Feleki ebben ugyan elismeri, hogy a magyar csehszlovák mérkőzés háromesélyes, a közvélemény azonban egyöntetűen magyar sikerre számított.
Nem az lett. A magyar válogatott 4-1-es megsemmisítő vereséget szenvedett a francia kikötővárosban. Hogyan történhetett meg ez a teljes összeomlás? Olyan rejtély ez, mint Puskásék berni veresége, vagy a csaknem húsz évvel későbbi (szintén mexikói vonatkozású) 1986-os VB-n a szovjetek ellen Irapuatóban elszenvedett 6-0-ás kiütés. Tanulságos, a mai viszonyokhoz szokott sportbarátnak talán kissé éles kritikát (pontosabban önkritikát) fogalmazott meg a kereken negyvennégy évvel ezelőtti mérkőzés után Szentmihályi Antal, aki egy volt a „marselleiek” közül. „Ez a csúnya vereség valahogy már állt a magyar csapatnak. Előbb vagy utóbb bekövetkezett volna. Évek óta mentünk e vereség felé” – látta a magyar foci problámáit éles szemmel már akkor a válogatott kapus, amikor még volt egy Mészöly Kálmánunk, Bene Ferencünk, Albert Flóriánunk, Göröcs Titink. Az önkritika azonban helyénvaló, Marseille-be ugyanis olyasmi történt mint még előtte soha: a magyar válogatott egy selejtező-sorozat alapján nem vehetett részt a soron következő VB-n. Ez pedig azt is jelentette, nemhogy a világ legjobbjai nem vagyunk többé (lásd Aranycsapat), hanem immáron a szűkebb élvonalhoz sem tartozunk. December 3. valóban a magyar foci tragikus napja. Mészöly, aki az eseményeket meglehetősen közelről figyelhette, mondta: „Marseille a magyar futball Mohácsa.”
De a régiek nemcsak focizni tudtak jobban! Mintha józan ítélelőképességben és realitésérzékben is felülmúlnák a maiakat.
LM, Felvidék.ma
