A lányok csoportba verődve csivitelnek, akár a tavaszi kismadarak az út menti bokorban. Nemcsak a barátság, hanem a viselet is meghatározza most őket – főként az, amiért ma összegyűltek: a villőzés, és annak a lelkükben megélt jelentősége. Igazítanak egy kicsit a „ződ ágon”, a villőágon. Erősebbre kötik a barkóágakra fűzött, néhol már kilazult színes szalagokat. Többségük iskoláskorú, a koloni alapiskolába járnak. De vannak köztük nagylányok, középiskolások is. Ők is eljöttek villőzni – mert így illik, hiszen Kolonban vagyunk, Zoboralján.
Viszont ez nem volt mindig így. A villőzés néhány évtizedes szünet után négy éve elevenedett fel újra Kolonban, Vrábel Annának, a magyar tannyelvű alapiskola tanárának és az iskola mellett műkődő Papatyka Hagyományőrző Gyermekcsoport vezetőjének köszönhetően. Anna gyermekkorában a közeli Lédecen nőtt bele a hagyományok szeretetébe, mert azok annak idején nemcsak Lédec, de a környező faluközösségek életének természetes részét képezték. E szeretetet adta tovább a gyermekeknek, amikor tanárként a koloni magyar tannyelvű alapiskolába került. Sikeresen.
A koloni lányok
„2022-ben volt, amikor a lányoknak bejelentettem, hogy a villőzést, amit ugye eddig csak színpadon adtunk elő, most a falut járva fogjuk előadni, úgy, ahogy azt régen volt szokás. A lányokat megleptem ezzel az ötlettel, de végül izgatottan várták a villőzést és készültek rá.
„Tudtommal utoljára az 1990-es években villőztek a lányok Kolonban. Akkor még Budinszky tanárnő vezetésével. Sajnos a tanárnő távozása után majd harminc éven keresztül elmaradt ez a gyönyörű népszokás. A lányok a Papatyka próbáin, a fellépéseken magabiztosan adták elő a villőzést. Ezért úgy döntöttem, hogy ez a népszokást ne csak fellépéseken mutassuk be, de kerüljön vissza a falu életébe, foglalja vissza a koloni utcát, hiszen itt Kolonban még élni akaró magyar közösség van.“
A tájház előtt
„ Az első villőzés alkalmával egy nagyon kellemes élmény ért bennünket. Akkor még több lánynak az igyekezetünk ellenére sem sikerült eredeti régi viselethez illő téli kabátkát beszerezni. Ezért modern kabátot volt muszáj felvenniük, mivel virágvasárnap még hűvös volt az idő. Amikor az egyes családokhoz betértünk villőzni, voltak asszonyok, akik meglepődtek a koloni viselet és a modern kabát kombinációján – „Jaj lánka, hát milyen kabát van rajtad?! Van nekünk itt olyan rígi lányravaló. Adok én nektek olyat“ – és már hozta is, hogy egyik másik lányra felöltse. így kerültek elő az eredeti viseletdarabok. Mire végigmentünk a falun, 5-6 kabátkánk volt. Tulajdonképpen kivillőzték maguknak a lányok.“
Az idei virágvasárnapon az összegyűlt tucatnyi villőző lány , az eleven énekük, és az őket szeretettel fogadó koloniak a valóságban is alátámasztották Anna szavait. A falu utcáin, felszalagozott barkaággal vonuló, éneklő lányokat nemcsak azon portákon fogadták, ahol már elvárják az érkezésüket. Hallva éneküket, az utcára kitérve – „Már vártalak benneteket!“ – megszólítással a lányokat spontánul is fogadták egy-egy háznál és otthon sütött finomsággal kínálták őket.
Fogadják a villőzőket
Teri néni, akinek házához zöldellő kertjén lefele vonulva érkeztek a lányok, amikor búcsúzott tőlük, megkérdezte: „Hova mentek még lányok?“ „Kati néniékhez“ – válaszolták a villőzők. „Bizony oda is vigyítek el! Oda is vigyítek a ződ ágat!“ Teri néni Kolonban még tudja, hogy a „ződ ágat“ a villőágat el kell vinni más házhoz is és azzal a tanáccsal kell tovaküldeni a villőzőket, hogy bizony a szomszéd házába is térjenek be a villőággal. Amikor a lányok kifele vonultak az udvarából és tovább haladtak, Teri néni szavai hatására tudatosult bennem, hogy villőzőket nem csak fogadni kell tudni, de elbúcsúztatni is. A villőágat, az élet megújhodásának jelképét, akár mint egy jókívánságot vagy áldást más házába, más családhoz is illik elküldeni, hogy abban ne csak a mi házunk, családunk, de a másé is részesüljön. Kolonban még tudják, hogy erről szól a villőzés.
Jobbra Vrábel Anna, a koloni iskola igazgatója a villőző lányokkal
Az ilyen részletek is mutatják, hogy a koloniak közösségi tudatában ott él a villőzés. Nem hagyományként, ahogy azt ma divatos mondani. Egyszerűen él – az élet természetes részeként. A több évtizedes szünet ellenére a negyedik alkalommal megtartott villőzést úgy fogadják az itteni családok, mint akár a húsvéti locsolókat – elvárják, hogy jöjjenek. A villőzés Kolonban egy közösségi érték, melyet mindenképp érdemes megtartani és továbbéltetni.
Jancsó Badacs Károly/Felvidék.ma
Fotó: Taufers foto&video
