Vele kapcsolatosan két alapvető kérdés merül fel, melyeket egykori jóbarátja, Kiss Ernő, a szegedi Tegzes Miklós Irodalmi Kör vezetője segítségével válaszolok meg. Ugyanis elküldte Tegzes életrajzát, melyet a Szeged c. lapban tett közzé 2023-ban születése századik évfordulója alkalmából.
Az első kérdés: ki volt ez az ember? Nem egyszerű a válasz! A színész, előadóművész, énekes, hegedűs, orgonista, kántor, író, vadász, remek futballista, sportszakember, futballbíró, játékvezető, közgazdász, élelmiszeripari szakember, gyárigazgató 88 évet élt. Nem sok ajándék ez egy „rövid” életúthoz?
A másik kérdés, miért foglalkozom személyével. A válaszadást ott kell kezdenem, hogy Voszkobojnyikov Évával 1998-ban készítettem egy interjút, mely azután a Szabad Újságban meg is jelent. Ebben elmondta, a kassai Erzsébet u. 55. sz. házban, a szecessziós Kemény-házban éltek.
Náluk lakott albérletben Tegzes Miklós (1923–2011) színművész, aki Gábor Miklós (1919-1998) barátja volt.
Az utóbbi katonaszökevényként barátjánál lelt menedékre. Itt ünnepelte 1944-ben a névnapját is. Ez a történet lett azután az első magyar musical ötletadója, mely az Egy szerelem három éjszakája nevet viselte. Hubay Miklós író, Vas István költő és Ránki György zeneszerző darabját 1961-ben mutatták be.
Hegedülés közben
Mivel Gábor Miklós az interjúm megjelenése előtt elhunyt, csak közzétett naplóit tudtam átnézni. Kassai bujkálásáról beszámolt, de erről az epizódról nem! Tegzes nevét kerestem lexikonokban meg egyebütt is, de csak egy régi kassai műsorfüzetben találtam meg a nevét. Sehol másutt.
Egy színész nem szokott nyomtalanul eltűnni – gondoltam. Most újra rákerestem a neten és így bukkantam rá a Tegzes Miklós Irodalmi Kör honlapjára. Megkérdeztem, s kiderült, őt kerestem!
Kiss írásából megtudtam, miért nem szerepel sehol színészként. Tegzes a világháború után hazaérkezett szülőfalujába, Mélykútra, s nemsokára már újra a Kiskunhalasi Atlétikai Klub futballcsapatában játszott. Kis híján hivatásos labdarúgó lett.
Az MTK-ba hívták, de az átigazolását nem tudta elintézni. Közben folytatta tanulmányait a színművészeti főiskolán és a zeneakadémián. „Kiváló eredménnyel végzett el két évet, ám rendszeresen vitába keveredett a színművészeti akkori főigazgatójával, Hont Ferenccel… Egy alkalommal egybeesett egy Hont-által jegyzett fellépése és egy fontos meccs, s amikor Miklós engedélyt kért az előadástól való távolmaradáshoz (még helyettesítésről is gondoskodott), Hont ráüvöltött: Döntse el, hogy színész vagy futballista! Erre Miklós csak ennyit válaszolt: Főigazgató úr, én futballista vagyok, s otthagyta a főigazgatót, a főiskolát; ahogyan ő fogalmazott: »eltemetve egy gyerekkortól növekedő álmot«.” Ezzel Hont „súlyos kárt okozott a magyar színházművészetnek is: megfosztotta egy kimagasló képességű színésztől…” (Az idézőjelekbe foglalt sorok zöme Kiss Ernőtől származik. Ami nem, az a szövegkörnyezetből kitűnik.) Nem csoda, ha ezek után kimaradt nemcsak a lexikonokból, hanem a színházi világból is. Hont megérdemelt karrierjét elvágta. Pedig az „egyik legkiválóbb Ady-versmondó volt.”
Tegzes egy olyan századba született, mely nem volt kegyes az emberi sorsokhoz. „Ez a XX. század annyi bűnt követett el az emberiség ellen – írta -, hogy nagy isteni kegy kellene a feloldozáshoz. Két világháborúban ölték rakásra egymást olyanok, akiknek semmi bajuk nem volt egymással. Népek aláztattak meg, országok lettek »országocskák«, forradalom, ellenforradalom, diktátorbukások, robbantgatások, hogy csak a »javát« említsem.”
Szvetnik Miklósként született 1923-ban, „tízéves kora előtt megtörtént névváltoztatása: ismert vezetéknevével egyik jeles nagybátyját követte, aki még Thegzessként használta nevét.”
Nagyszülei csodásan nevelték. A zene iránti érdeklődése már négyéves korában kitűnt, kicsi korától nagyon szépen énekelt. Ötévesen megkapta első hegedűjét. Ez a hangszer egész életét végigkísérte.
Egyik szerepében
Az elemi iskolát szülőhelyén, Mélykúton végezte. A bajai III. Béla nevét viselő cisztercita gimnázium következett. Majd a kiskunhalasi Szilády Áron Református Gimnáziumban folytatta tanulmányait. „Az ezt követő hét évet élete legszebb korszakaként tartotta számon”, hiszen „a nagy sikerre való tekintettel — osztályt kellett ismételnie”. A nagy hírű iskolában kiváló tanárok tanították. „A kuruc költészet volt a zsoltároskönyvünk, Ady volt a bibliánk” – vallotta. Itt bontakozott ki többirányú tehetsége. Nagyon jóképű fiatalemberként itt ismerte meg a testi szerelmet és élte világát. Ismert tréfacsináló volt, mulatott, ami természetesen borivással járt. De nagy tekintélyre is szert tett.
„Ő lett az önképzőkör elnöke, s ekkor volt — közel két évig — ökumenikus temetési kántor: előbb a református, majd a katolikus és az evangélikus halottak az ő éneklésére, sőt esetenként vezénylésére — amennyiben valamelyik kántust fogadta meg a család — jutottak el örök nyugvóhelyükre.” Tizenhárom éves korában, vagy korábban „egyre szembetűnőbb lett, hogy nem mindennapi labdarúgó-tehetség.” Tizenhat éves korában apja elvitte vadászni. Azonnal kiderült, „hogy kiválóan lő, már a vadászat első napján felavatták, a szokásos módon: mindegyik vadásztárs ráhúzott egyet.”
S itt érkezünk el élete fordulópontjához, mely miatt Kassán is illik számon tartanunk ezt a sokirányú tehetséget. 1943–ban leérettségizett. Csodálatos versmondása mentette meg, hogy a magyar nyelvből és irodalomból ne bukjon meg.
„Az történt ugyanis, hogy viselt dolgai miatt nem azt a tételt kapta, amelyet a gimnázium íratlan törvényei szerint kapnia kellett volna, mint az önképzőkör elnökének: Katona József Bánk bán c. tragédiája elemzését, hanem Csokonai Vitéz Mihály életét és munkásságát, amiből semmit sem tudott.”
Kutyájával
A költő sem vetette meg a bort és a vaskos tréfákat! „Tudta azonban Csokonai talán legszebb versét — A reményhez — s az érettségi elnöktől engedelmet kérve e verssel kívánta kezdeni feleletét. Az engedélyt megkapta, s ezután — érthető módon — a legteljesebb átéléssel mondta el a híres költeményt, mellyel annyira meghatotta az érettségi elnököt, hogy az semmi többet nem kért tőle, hanem könnyek között adta meg neki a jelest. Ilyen teljesítmény után szinte nyilvánvaló volt: első próbálkozásra felvették a színiiskolára, ősszel már ott volt, sőt a Nemzeti Színház ösztöndíjasaként az akkor átmenetileg újra Magyarországhoz tartozó Kassán játszhatott segédszínészként, emellett 1944-ben gyakorta szerepelt a Kassai Rádióban, verset mondott, énekelt (s ekkor is futballozott, a színész labdarúgó-válogatottban).
Közeledett azonban a front, így rövidesen behívták katonának, majd hadifogságba került. Szerencsére csak Rajecbe, Schwarzenberg herceg kastélya mellé, ahol Miklós az egyik szovjet főhadnagy kedvenc énekese lett. Ez mentette meg: ugyanis amikor egy számára kedves beteg tisztnek krumplit akart szerezni, az őr majdnem felakasztotta, de arra járt a nótakedvelő főhadnagy, aki fenékbe rúgta az őrt, s attól kezdve szabadon vihette a krumplit a betegnek.
Az előadóművész
1945 júniusában közölte a fogolytábor parancsnoka, hogy hazamehetnek, de Brünnig gyalogolniuk kellett 70 km-t. Ott volt ugyanis a legközelebbi vasútállomás. Útitársa Pécsi Sándor (1922–1972), a későbbi kétszeres Kossuth–díjas színész lett, „aki kisebb könyvtárat cipelt a zsákjában.”
Itt egy pillanatra álljunk meg! Pécsit is számon kell tartanunk Kassán. Nemcsak azért, mert remek színész volt. Apja, Péchy Sándor üveggyári vas- és fémesztergályos volt. Szülei az impériumváltás után a Felvidékről menekült magyar nemesek voltak. Később származásáról a következőket mondta: „A Pécsi családi név. De nem cs-vel, hanem ch-val írják. A Péchyt én póriasítottam Pécsire – közismert álszerénységem okából… Különben családunk Eperjes környékéről, Pécsújfalu községből származik… A kassai Miklós-börtönben találtam is egy körözvényt, Emerich Péchy aláírással. Ez az ősöm valami Habsburg-párti pernahajder kapitány lehetett. A körözvényben ugyanis megtiltotta Eperjes férfilakosságának, hogy Kossuth-szakállt, pakompartot s egyéb hazafias szőrzetet viseljen. Legyen békétlen haló porában!“ A kassai Péchy-palota az Erzsébet u. 14-es sz. alatt található.
Tegzes hazatérése után rokonsága javasolta, végezze el a tanítóképzőt, s ha kántordiplomát is szerez hozzá, kántorkodhat, mint korábban.
1949-ben megnősült, színi előadásokat tartott, néptánccsoportot hozott létre, fesztiválokra ment… „Akkor is kántorkodhatott, amikor beléptették a Pártba, mert labdarúgóként ezt kivívta magának. Így lett kommunista kántor — így hívták.” 1956 után kis híja volt, hogy kivégezzék.
A Kalocsai Paprikafeldolgozó Vállalat igazgatójaként a miskei telepet önálló gyárrá fejlesztette. „Érdekes módon körülötte mindenki meggazdagodott, csak ő nem. S akkor elment Kiskunmajsára, a Jonathán TSZ-be, barátja, a tsz elnöke hívta ide, ő lett a kereskedelmi ágazat vezetője… Itt dolgozott nyugdíjba meneteléig.” Elvégezte a közgazdasági egyetemet. „Nyugdíjba menetele után súlyos betegség támadta meg: hólyagrákja volt, hatszor műtötték, de kigyógyult, ő volt a szegedi urológiai sebészet csodája.”
Nyugdíjba vonulása után, 1987 februárjában jelentkezett az Újszegedi Művelődési Ház által meghirdetett nyugdíjas Ki mit tud?-ra. Ady-verseket mondott. Az ezt követő első igazán nagy, varázslatos előadóművészi fellépése az „Élet zenéjét, ritmusok életét!” c. Szabó Lőrinc-esten volt (1990. március 30.). Tegzes 1987-től 2010-ig a Bálint Sándor Művelődési Ház számtalan irodalmi műsorának sikeres (fő)szereplője volt.
Két könyve jelent meg a Bába Kiadó gondozásában. A Mosolyt lopok arcotokra (2001) és a Micsoda 80 év volt! (2008), „melyekben összesen 128 remekbe szabott novellában dolgozta fel kalandos életét”.
Rendhagyó irodalomórákat tartott a mélykúti Fenyő Miksa Könyvtárban. „Önálló életrajzi estjét több helyen is előadta…”
2008 karácsonyán „váratlanul meglátogatta az alsóvárosi templom akkori plébánosa. Közel három órán keresztül beszélgettek; s csak távozása után látta meg Miklós, hogy a kapun való kilépés után egy borítékot dobott be postaládájába a főtisztelendő. A rövid levélben azt olvashatta, hogy miután a plébánia másik kántorra bízta a szeged-kecskési filiálé kántori feladatait, köszönik eddigi munkáját, de a továbbiakban nem kérik közreműködését (azaz a főtisztelendő úr szemtől szembe nem merte közölni a felmondást, hanem hátrahagyott levélben tudatta azt…).
Mosolyt lopok arcotokra
Miklósban egy világ dőlt össze. Tizenéves korától dolgozott kántorként, számára ez a legszebb, legmagasztosabb hivatás volt, melyet teljes átéléssel végzett. (…) 70 éven keresztül vezette az éneket a szentmiséken, a legnehezebb időkben, az ’50-es évek elején is: neki ez nem munka volt, hanem lelki szükséglet. S mindezek után így kellett véget érnie kántori pályájának!
Rövidesen rendelkezett: Éva lányával közölte, hogy a temetésén »katolikus papot ne engedjen a ravatalához«, ragaszkodik ahhoz, hogy református lelkész temesse; még saját gyászjelentését is megfogalmazta 2010-ben (…főhivatásként kántori mivoltát írta be a… szövegébe).”
„Temetése február 25–én volt a szegedi Belvárosi Temetőben, úgy, ahogy rendelte: református szertartással; a kiskunhalasi Szilády Áron Gimnázium komoly létszámmal képviseltette magát, tanulók és tanárok egyaránt voltak; a gyermekek Miklós legkedvesebb Ady-verseit mondták, s a gimnázium igazgatója mondott beszédet.” Kérésére Kiss Ernő is búcsúztatta.
Tegzes Miklós kassai szereplése rövid ideig tartott. A történelem, az abszurd XX. század közbeszólt. Mégis kötelességünk itteni működését számon tartani és elismeréssel fejet hajtani.
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
