Július 14-e az év 195. napja. 225 éve, 1789-ben ezen a napon a párizsiak megostromolták az „ancient regime” rettegett börtönét, a Bastille-t. Ennek az erődnek az elfoglalása és lerombolása lett a francia forradalom születésnapja. Kevesen sejtették, új, vérgőzös kor köszöntött az emberiségre, mely számos vészjósló esemény előképe lesz. Megszületett a tömegember, a nacionalizmus, uralkodni kezdett a terror. Egy híresen humánus orvos javasolta a nyaktiló alkalmazását. A konvent törvénybe iktatta ennek használatát. Nem az emberi élet védelmét. Ez lett a forradalom egyik szimbóluma, 1977 szeptemberéig használták.
A forradalom nem előzmények nélkül csapott le a franciákra. Ahogyan lenni szokott, nem egy okra vezethető vissza a francia forradalom kirobbanása. Egyrészt a felvilágosodásnak, az esőzéseknek, a jégesőnek és az aszálynak „köszönhette” kirobbanását. Az elemi csapásokat követő roppant éhínségnek és a királyság krónikus adóssághalmazának következménye volt. A köznépet XIV. Lajos óta elcsenevészesedett, nyomorék fajnak tekintették, amelyet a gúnyképeken békának ábrázoltak. Hát ez a béka fellázadt és uralomra tört!
Az áramlat, mely a szellemet kiengedte a palackból, a felvilágosodás lett, amely az emberi értelmet állította középpontba. Az Istent megfosztották trónjától, mellékszereplővé kívánták degradálni. Ennek egyik kiváltó oka a főpapság ledér, nemtörődöm élete volt. „A juhok már nem ismerik pásztorukat…, ki a fővárosban mulat és édes-keveset törődik nyájával.” (Louis-Sébastiene Mercier) A főpásztorok osztoznak a világ vallásos közönyében, sőt istentelenek. Sokan nem vetnek keresztet, még Krisztus nevét sem ejtik ki, néhányan nyilvánosan metreszt tartanak. A minden pletykát tudó abbék a szalonok megszokott látogatói, akik nem jámborságuktól, hanem a hölgyek kegyétől várják előmenetelüket. A „jó társaságbeli” szabályok felülírják a vallás parancsait. A plébánosnak nem kell mély vallási meggyőződést vallania, mert máskülönben intoleráns hírét keltik. Akkoriban hívőnek már csak négy-öt püspököt tartottak, miközben a képviselők között 46 püspök foglalt helyet. Ma a franciák több mint 40%-a kizártnak tartja Isten létezését.
Így nem csoda, hogy rágalmazó erotikus regények és pornográf pamfletek születtek, melyek jelentős mértékben hozzájárultak a főnemesség, a papság, a király és a királyné, Marie Antoinette tekintélyének lerombolásához, valamint az ellenük mértéktelen terrorba torkolló gyűlölet felszításához. Párizsban állítólag 30-40.000 örömlány tevékenykedett, akik között sok a rendőrségi besúgó volt. Nyomor, bűn, törvénytelenség és istentelenség jellemzi a helyzetet.
A forradalmárok az emberiséget az irracionalitás, a babonák és a zsarnokság világából a fejlődés, a fényes jövő 
pályájára kívánták terelni. „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség!” – hirdették. De a sorrend rossz volt. Első helyre a testvériséget kellett volna tenni, mely szolidaritást jelent, és így kellett volna közelíteni az egyenlőséghez. Ez azt a szabadságot szülhette volna meg, mely a krisztusi szeretetre épül. Fordítva történt. Hogy ez a kisiklás hová vezetett „kicsiben”, majd valamivel több, mint egy évszázad múlva, már világméretekben, láttuk. Ma sem tudunk szabadulni egyes téves beidegződésektől.
Ekkor született a liberalizmus, a szocializmus, a demokrácia és a kapitalizmus. De az alkotmányosság, a hatalom megosztása is ekkor jutott érvényre, ekkor született az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata. Márai Sándor szerint erre csak olyan nép volt képes, mely vörösbort és konyakot ivott, tejfölt ivó népek erre alkalmatlanok.
A liberalizmus hová képes torzulni, napjainkban látjuk. A szocializmus részben a kommunizmus és ikertestvére, a nemzeti szocializmus zsákutcájába tévedt. A demokráciával is a politikusok képesek alaposan visszaélni, a kapitalizmus sem volt képes igazságosabb rendszerré nemesedni. Az önzés miatt.
XVI. Lajos kénytelen volt összehívni az általános rendi gyűlést. Ez 1789. május 5-én megnyílt. Erre 1618 óta nem volt példa. Mi sem természetesebb, a gyűlés nem azzal foglalkozott, ami miatt összehívták, hanem a hosszú idő alatt feltornyosuló sérelmekkel. Váratlan fordulatként a harmadik rend ellenállása következtében, melyet zömmel jogi végzettséggel rendelkező polgárok alkottak, megalakult az uralkodótól független Alkotmányozó Nemzetgyűlés.
1789 májusa és augusztusa között a régi korhadt rend összeomlott. A fővárosban tapasztalható bizonytalanság légkörében egy kétes legitimációjú gyűlés megkezdte az új alkotmány kidolgozását, egyben a régi rendszer lebontását. A király nem mert erőszakhoz folyamodni. Július 11-én elbocsátotta a népszerű Jacques Necker pénzügyminisztert, az adósság elleni kütdelem és a reformok odaadó harcosát. (Genfi protestáns családból származott, leánya Madame de Staël néven híres író lett.) A párizsiak úgy vélték, XVI. Lajos a konzervatív erők oldalára állt. Emiatt a francia fővárosban zavargások törtek ki, s ezek vezettek a Bastille ostromához. Az uralkodó jóindulatú, tisztességes ember volt, de képtelennek bizonyult a monarchia megreformálására, és ezért életével fizetett. A konvent 361:360 arányban szavazott a halálos ítélet mellett. Egy szavazaton múlott! A királyi párt 1793. január 21-én végezték ki guillotine-nal.
A 14. században épült Bastille eredetileg városkapuként szolgált, majd erőddé alakították át. Rettegett hírneve azonban inkább valótlan rémtörténetek halmaza. Bizonyára ebben az épületben raboskodni nem tartozott az emberek vágyálmai közé, ám általában nagyon csekély számú foglyot tartottak itt. Arisztokratákat és politikai foglyokat. Később vallási okokból elítéltek, de szélhámosok és hamiskártyások kényszerotthona lett. Ezek szabadulásuk után rémtörténetekkel szórakoztatták hallgatóságukat a benti tortúrákról. Ezek már csak azért is megalapozatlanok voltak, mert XVI. Lajos 1776-ban rendelettel tiltotta meg a kínzásokat, bezáratta a sötétzárkákat, és számos könnyítést engedélyezett.
A Bastille-ban a támadás idején csupán heten raboskodtak. A támadás nem is a kiszabadításukért indult, hanem azért, mert az uralkodó hatalmas mennyiségű lőport szállíttatott az erődbe. A Bastille korábbi híres rabjai közül meg kell említenünk de Sade márkit és François-Marie Voltaire filozófust.
1789. július 13-án a részben felfegyverzett párizsi tömeg Bernard-Jourdan de Launay parancsnoktól a lőpor átadását követelte. Lövöldözés kezdődött. Launay beeresztett egy küldöttséget, hogy megmutassa, senkit sem kíván bántani. Ám ez a gesztus a visszájára fordult. A küldöttség támadásra ösztönözte a forradalmárokat. Az elkeseredett tűzharcban mintegy 100 ember vesztette életét. Az erőd ellenállt. Délután dezertált katonák ágyúkat vontattak a falak alá. Launay megadta magát, ám embereinek nagy részével együtt lemészárolták. A halott őrök fejét lándzsára tűzve hordozták körbe a városban. Ez már jelezte a véres korszakot, mely Istent megfosztotta trónjától és a racionális, ám gyilkoló terrort emelte üdvözítő piedesztálra. Később sokan ezt a forradalmat és következményeit tekintették példaképnek 20. századi mészárlásaik során.
Az erőd eleste után a francia hadsereg négyötöde átállt a felkelők oldalára. Segítségükkel a forradalmárok hamarosan megszerezték az irányítást Franciaország felett. Alkotmányos átalakulás következett, mely elvezetett a köztársasági államformához, majd a véres diktatúrához, a jakobinus terrorhoz és a tehetséges Bonaparte Napóleon felemelkedéséhez és bukásához. A 1799. november 9-én Bonaparte Napóleon tábornok államcsínye után a Köztársaság Első Konzuljává kiáltatta ki magát. Ezzel lényegében véget ért a forradalom.
Franciaországban a forradalom idején a lakosság egynegyede értette meg egymást, olyan erős volt a nyelvjárások és a nyelvek közötti különbség. „A francia Konvent 1792-ben a múlt századok barbársága maradványainak minősítette a nemzetiségi nyelveket, és minden szükséges eszközt igénybe kívánt venni, hogy mielőbb eltűnjenek.“ (Diószegi István) A Konvent 1793-ban kinyilvánította, hogy a bretont, a baszkot, a németet, az olaszt és a flamandot mint a külső ellenségek és a belső lázadók nyelvét, el kell pusztítani.
A jakobinusok nevüket onnan vették, hogy gyűléseiket a volt Szent Jakab-templomban tartották. Élükön Maximilien de Robespierre-rel, a Közjóléti Bizottság elnökével rendkívül durva diktatúrát vezettek be (1793. június – 1794. július). Semmibe vették az emberi és polgári jogokat, hiszen tömegével küldték vérpadra a forradalom valós vagy vélt ellenségeit. „Természetesen” minden rendű és rangú politikai ellenfelüket is. Így a több ezer életet kioltó véres jakobinus diktatúrával biztosították a belső rendet, és szilárdították meg kérész életű hatalmukat. Diktatórikus módon láttak hozzá a gazdasági nehézségek megoldásához. A jakobinusok a háborút Európa minden államára ki kívánták terjeszteni, és mindenütt a franciához hasonló forradalmat kívántak exportálni, amelyhez az ottani rokonszenvezők segítségét igyekeztek megnyerni. A naptárreform (1793.X.5.), a hónapoknak új neveket adott. Az egyházakat betiltották, Kezdeményezték az ész kultuszát, és a Legfelsőbb Lény tiszteletét (1794.V.). Ha nem az Isten az, akkor csakis az ördög. A forradalom meg kannibál módjára fölfalja gyermekeit. Az ész kultusza a temetők „közjólétét” biztosítja azóta is. A halott nem berzenkedik, nem reklamál és már semmi baja, vágya sincs.
A Bastille köveit széthordták. Helyén az Opéra Bastille áll, de szelleme tovább kísért. Ostromának napja pedig érdemtelenül a Francia Köztársaságban a szabadság ünnepe 1880. június 6-a óta.
A „hosszú” 19. század ezzel az eseménnyel indult, és egy másik katasztrófával, az első világháború kirobbanásával zárult. A francia forradalom alatt 40.000 emberrel végzett a nyaktiló, 200.000-et lőttek agyon, és 500.000-et zártak börtönbe. Ez a mérlege ennek a történelmi kísérletnek. Megszállott doktrinerek és naiv széplelkek kívánták a jövőt tervezni és megvalósítani. Isten nélkül.
Tegnap ünnepi fogadások, díszszemle zajlott a Champ-Elysée-n. Van mit ünnepelnünk? Ünnepeljünk a franciákkal?
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
