Február 25-e valamennyi közép-európai népcsoport, kisebbség és egyén közös emléknapja. Ezen a napon ítélték nyolc évi kényszermunkatáborra, a magyar Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt képviselőjét. Szintén ezen a napon mondta híres beszédét Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet főtitkár az SZKP XX. kongresszusán, melyben nyíltan elítélte a sztálini terrort és annak minden formáját. A kommunizmus áldozataira emlékezünk, azokra, akik életükkel fizettek a nevezett dogmatikus rendszer minden lépéséért és cselekedetéért.
De mi is az a kommunizmus? Hogyan lehetett ilyen ideológiának teret engedni? Kik ezért a felelősek? Haladjunk csak szép sorjában.
A kommunizmus szélsőbaloldali eszmeáramlat, melynek gyökerei Németországba és Franciaországba vezethetők vissza. Igazán Oroszországban tudott kiteljesedni, a Lenin vezette bolsevik párt átértelmezett és kreált tantételein keresztül. Az ideológiának gyorsan követői lettek nemcsak orosz – később szovjet – földön, hanem Európa szerte is. Mivel a II. világháború után a szovjetek szabadították meg egész Közép-Kelet Európát a fasiszta uralomtól, ezért az öreg kontinens ezen részén a sztálini érdekek érvényesültek. A felelősség kérdése széles rétegeket érint. Az elkövetett bűnökért felelősek a kommunista párt tagjai, felelősek az őket kiszolgáló hivatalnokok, de nem felelősek a kisebbségek, kik csak a megélhetés és szebb jövő reményében álltak sorba. A felelősök megnevezése nem a mi feladatunk, mégis megtettük. Tartozunk elődeinknek és hagyományaiknak, mi szerint demokratikus nézetei miatt senki nem vonható felelősségre.
Továbblépünk.
A felvidéki ember megszenvedte a hosszú évtizedeket, jól példázza ezt Fábry Zoltán és Forbáth Imre sorsa. Az írókat hallgatásra ítélték, műveiket szigorúan cenzúrázták, álmaikat szertefoszlatták. Az a bizonyos „vox humana” csak 1989 után jött el, mikor is a kommunizmus vereséget szenvedett, elveszítette az ötven éves örök hatalmi játszmát.
Mindezek ellenére kis közösségünk egy emberként verte vissza a hatalmas ideológia támadásait, összetartottunk, mikor az 56-os forradalmat kellett szemlélnünk, mikor a 68-as prágai tavaszt vérbe fojtották, mikor a 80-as évek reformereit félreállították és programjaikat eltörölték. Amint a fenti példákból látjuk a közös magyar sorsfordulók csak erősítették a déli régiókban élők kooperációját, élni akarását és munkáját. Az emlékek között nem lehet egyedül maradni, mert ott vannak a megélt pillanatok, az eltöltött órák.
Emlékezzünk tehát együtt ezen a napon, álljunk meg egy percre, s így adjunk végtisztességet a szenvedőknek. Írásunkat Joris Luyendijk holland publicista egyik idézetével zárjuk: „Az igazság ismeretlen fogalom a diktatúrákban, ettől olyan szívósak ezek a rendszerek.”
Sakáč Roland, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”49156,45016,44769,44204″}