„ A politikát a politikai pártokra kell hagyni. Így korrekt és őszinte” – szól az üzenet, amelyet a minap egy szlovákiai, parlamenti képviselettel is rendelkező, önmeghatározása szerint polgári párt vezetői fogalmaztak meg. A címzett a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala, a weblapján olvasható meghatározás szerint nyitott, politikai pártoktól független, önkéntes és informális intézmény: a szlovákiai magyar szervezetek egyeztető fóruma. Amennyiben az adatok hitelesek, több mint 100 felvidéki magyar civil szervezet élteti és működteti – nem felsőbb szervként, hanem koordináló ernyőszervezetként – a Kerekasztalt. Csupán a politikától már megkeseredett, a közélettől elforduló olvasók számára jegyzem meg, a pártházban a biztosítékot az ütötte ki, hogy e civil tömörülés – a pártvezetők szerint kompetenciáját túllépve és politikai játszmákat folytatva – azon mesterkedik, hogy a jövő tavasszal esedékes parlamenti választásokra összeházasítsa (együttműködésre? koalícióra? közös listára? … kényszerítse) őket egy másik, (általuk) nem túlságosan kedvelt politikai párttal. (Megjegyzem, az az érzésem, hogy ez a „szimpátia” kölcsönös.) Okként és indítékként a civilek csupán annyit tudnak mondani, hogy szerintük ez (mármint a közös fellépés) szolgálná leginkább 458 467 ember érdekeit. Lehet, hogy e feltételezés igaz. Nem tudom. Nekem is gyakran van olyan érzésem, hogy a két párt tagsága és holdudvara kivételével a „maradék” szívesen látna egységes fellépést, koalíciót, közös listát, vállalható kompromisszumokat és könnyebb választási helyzetet…
Engem most, a csütörtöki üzenetet olvasva mégsem az el- és rendreutasítás ténye foglalkoztat, hanem a tartalma: „A politikát a politikai pártokra kell hagyni!” Próbálom ezt a mondatot értelmezni, megfejteni a kódot. Hiszen ugyanez a párt (polgári!) víziója preambulumában a következőt vallja: „Sziklaszilárdan hiszünk abban, hogy a demokrácia az egyetlen út előre… Szerintünk nem azon kell gondolkoznunk, hogy mire cseréljük le a demokráciát, hanem hogy hogyan csináljuk jobban… A politikának vissza kell fordulnia és újra utat kell találnia a helyi közösségekhez…” Így igaz. A demokrácia, mint a népuralom (démosz = nép, kratein = uralom) eszméje és hatalomgyakorlási eszköze az ókori görög városok (poliszok) irányításától napjainkig hosszú, rögös, ellentmondásos fejlődési pályát tett meg. E térségben nem is kell sokat visszamennünk az időben (csupán egy negyedszázadot), hogy eszünkbe jusson: mennyire sajátosan lehet értelmezni és működtetni a népi demokráciát, a proletárok diktatúráját és az egyetlen helyes, kizárólagos ideológia eszméjét. A demokrácia fejlődéstörténetének egyik fontos momentuma annak felismerése, hogy milyen veszélyeket rejt magában a „politika” szűk, csupán a politikai pártok (és politikusok) tevékenységére és hatalomgyakorlására korlátozott demokráciaértelmezés és –felfogás. Vagyis, hogy a modern demokratikus társadalmak egészséges és hatékony működése többet igényel a polgároktól, mint négyévenként leadni a voksukat a leghitelesebben ígérő politikai pártra, mozgalomra, aztán a következő választásig várakozni és reménykedni a csodákban. A modern, fejlett társadalmak felismerték az aktív, cselekvő, a közösség ügyei iránt érdeklődő és tenni akaró állampolgárok nélkülözhetetlen szerepét – de úgy is fogalmazhatnánk, hogy visszatértek a „politika” kifejezés eredeti jelentéséhez, ami nem más, mint a közügyekben való (aktív vagy passzív) részvétel. S ennek a felismerésnek az eredményeképpen cselekvési, részvételi jogok és lehetőségek tárházát építették be jogrendjükbe; a teljesség igénye nélkül említsük meg példaként a népszavazás (referendum), a sztrájk, a véleménynyilvánítás szabadsága, a gyülekezés és egyesülés joga intézményeit. Mindazokat az alkotmányos intézményeket és eljárásokat, amelyek a „népuralom” kiteljesítését és a politikai hatalom (értsd: a politikai pártok és a politikusok hatalma) korlátozását hivatottak szolgálni. A politikatudomány ezeket az eszközöket a (párt)politika hatalmával szembeni fékekként és ellensúlyokként emlegeti. Az Európai Unió a lisszaboni szerződésben részvételi demokráciaként jelölve, a képviseleti demokráciával (politikai választásokon megválasztott képviselők felhatalmazása) együtt sorolta alapelvei közé.
A pártpolitizálás mellett a közügyek irányításában, a hatalomgyakorlásban való részvétel egyik leghatékonyabb (közösségi) formája a civil szervezetekben (nonprofit szervezet, társadalmi szervezet, NGO) vállalt és végzett munka. A polgárok egyesüléséről szóló törvény (zákon o združovaní občanov) teremti meg a jogi lehetőségét annak, hogy az állampolgárok akaratukat, céljaikat, érdekeiket a pártpolitizálás mellett más formában is érvényesíthessék. Ez a keret teszi lehetővé, hogy társuljanak a horgászok, a bélyeggyűjtők, a városukban köztéri szobrot felállítani kívánók, a fogyatékosok, és azok is, akik a felvidéki magyar kultúra, oktatás, a magyar nyelv megóvása és fejlesztése, a felvidéki magyar érdekképviselet erősítése érdekében szövetkeznek és vállalnak civil munkát. Döntő többségükben szabad idejük rovására, fizetség nélkül. Elismerésre sem várva és vágyva. „Csupán” az ügy miatt.
Ez jutott eszembe csütörtök este, olvasva egy politikai párt üzenetét százegynéhány civil szervezet egyeztető testületének. Valamint a határozott meggyőződésem és álláspontom, hogy a politikát nem szabad csak a politikai pártokra hagyni! Minden nézet és vélemény, minden akarat és tett fontos. Mindenki számít!
Fodor Attila, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”53615,53592,53001,52957,52830,51413″}