A 2013-as első pozsonyi bemutató után, vasárnap, szeptember 6-án újra bemutatták és elemezték Cey-Bert Róbert Gyula történelmi regényét a 907-es pozsonyi csatáról. A könyv alcíme: „Irtsátok ki a magyarokat!”, részben elárulja, mit is jelentett ez a csata a Kárpát-medencében megtelepedett magyarság számára.
Bár a rendezvényt masszív ellenpropaganda kísérte az interneten keresztül, a nyitracsehi Jurta Látványtár az utolsó ülőhelyig megtelt az érdeklődőkkel. Cey-Bert Róbert Gyula 1956 után hagyta el Magyarországot és a Berni Egyetem és a párizsi Sorbonne elvégzése után főleg a Távol-Kelet országaiban élt. Annak ellenére, hogy számunkra ismeretlen népek között, ismeretlen kultúrában élte le élete nagy részét, mindig kereste azokat a gyökereket, amelyekből a magyarok hiedelem- és lelki világa táplálkozott. Kalandos útjait, az érdekes népekkel, emberekkel való találkozásait, a bor és a konyhaművészet szellemiségét harminckét francia, angol és magyar nyelvű könyvben jelentette meg. Néhány évvel ezelőtt pedig elhatározta, hogy műfajt vált: magyar vonatkozású történelmi regényekbe kezdett.
Ennek az elhatározásnak az első terméke a hatalmas trilógia: „Atilla – a hun üzenet”, „A pozsonyi csata” és „Koppány – a fény harcosa”. Míg az előző nap, szombaton Vermes István gútai lovasíjász tanyáján a Koppányt mutatta be a szerző, vasárnap a pozsonyi csata került a terítékre. Csámpai Ottó a Jurta Látványtár tulajdonosa és a rendezvény szervezője, aki hosszú előszót irt a könyvhöz, bevezető szavaiban méltatta a könyv íróját, akit a sors hosszú évekre elparancsolt hazájától, mégsem tagadta meg azt egy percre sem, hanem megmaradt magyarnak, és amikor ezt lehetővé tették neki, visszatért Magyarországra. A hosszú beszélgetés során nemcsak a pozsonyi csatáról és az azt követő hosszú évezred viszontagságairól volt szó, hanem a mindennapi gondjainkról, az új helyzettel kialakult kételyeinkről, félelmeinkről. Egyben elárulta, hogy szeptember közepén egy újabb trilógia első kötete jelenik meg „1526 – a végzetes mohácsi úttévesztés” címmel.
Cey-Bert Róbert Gyula a rendezvényen elhangzott gondolatait írásban is megfogalmazta, melyeket közreadunk:
„Erős nemzettudat csak világos nemzeti szellemű történelemszemléletre épülhet. A magyar történelemszemléletben a nemzeti szellemű történelemírás kevés alkalommal jutott szóhoz, ritkán nyilvánulhatott meg.
Őstörténetünk napos-holdas világfával, turulsólyommal, táltos paripával, csodaszarvassal, az ősi mondák mitikus őskép-világával kezdődött, majd a lovas műveltségű „mi-tudat” kialakulásával folytatódott, amely közös szellemi és lelki értékeket elfogadó nemzeti megszerveződéshez vezetett.
A szkíta-hun-türk-avar-magyar őstörténet jelképvilágát mondák, népmesék, népdalok, népművészeti és régészeti emlékek őrizték meg. Az esetleges írott források elvesztek vagy a kereszténység felvétele idején megsemmisültek. A mondákba, mítoszokba, népmesékbe kódolt ősképeknek, ősi jelképes értékeknek döntő szerepe volt a közösség nemzettudatának kialakításában, lelki egészségének biztosításában.
Carl Gustav Jung, a mélylélektan kutatás legnagyobb tudósa úgy vélte, hogy az emberi psziché, az elme tudatos és tudatalatti harmonikus működésének alapvető feltételeit az ősképek és jelképek összekötő szerepe biztosítja. Mindez azt jelenti, hogy úgy az egyéni lelki egyensúlyban, mint az egészséges közösségerősítő nemzettudatban a mondák, mítoszok, ősi hagyományok és történelmi események jelképes értékeinek meghatározó jelentőségük van. Csak az a nép képes ellenállni a világuralomra törő léleknyomorító globalizáció uniformizálós agressziójának, amely megőrzi ősi jelképeit és hagyományait, nemzeti történelemszemléletét.
Magyarországon a kereszténység felvételével kezdődött az idegen szellemű történelemszemlélet térhódítása: mindazt, amely a kereszténység előtti múltra és hagyományokra utalt, azt elmarasztalták, démonizálták vagy igyekeztek elfeledtetni. Atilláról, dicső fejedelmekről, vezérekről, legendás hősökről nem illett beszélni és így történhetett meg, hogy a kereszténység felvétele előtti legnagyobb magyar győzelmet, a 907-es pozsonyi csatát Anonymus a „Gesta Hungarorum” c. történelmi művében meg sem említette. A pozsonyi diadalt egyszerűen kitörölték a nemzet emlékezetéből. Az idegen szemléletű történelemírás számára nem volt elfogadható, hogy a nemzet hálásan visszaemlékezzen a „pogány ősök” győzelmére, az egyesített európai keresztes seregek felett.
Mindez könnyen érthető, hiszen a kereszténység felvétele után a magyar történelmet idegenek, elsősorban német, cseh, itáliai papok írták.
Az István királynak tulajdonított, Imre trónörököshöz intézett „Intelmek” a magyarság nemzeti értékeit el nem fogadó, a magyarságba beolvadni nem akaró idegen papok szemléletét tükrözi. Kihangsúlyozták nyomatékosan, hogy „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő…” Ez érthető, hiszen az idegen jövevények érdeke az volt, hogy a magyar király minél több idegen papot, lovagot, „üzletembert” fogadjon be, támogasson, és nagy vagyonnal megjutalmazzon.
A történelmi példák azonban minden korban pontosan az ellenkező tételt bizonyították: az egynyelvű és egyszokású ország mindig erősebb volt és leigázta a megosztott többnyelvű szomszédokat.
A rómaiak első dolga az volt, amikor meghódítottak egy más nyelvű és más szokású országot, hogy elrómaiasítsák a lakosságot a latin nyelv és a római szokások elfogadtatásával.
A közel 4000 éves kínai történelem hasonló példát mutat: a legyőzött más nyelvű népeket elkínaisították, magukba olvasztották. Az elkínaiasítás politikája a mai napig tart: az utóbbi ötven évben a mandzsuk és a belső mongolok jelentős hányada eltűnt, beolvadt a kínai többségbe. Jelenleg a tibetiek és a magyarokkal rokon ujgurok betörése és elkínaiasítása zajlik. A több ezer éves kínai történelem meggyőzően bizonyította, hogy erős az egynyelvű és egy szokású ország.
Az utóbbi évszázadokban a franciák és az angolok hasonló politikát folytattak. A franciák elfranciásították a bretonokat, a baszkokat, a provansziakat, a katalánokat, a flamandokat, az elzásziakat, a lotaringiaiakat; az angolok angol nyelvűvé tették az íreket, a welszieket, a skótokat és hajdani amerikai, afrikai, ázsiai, ausztrál, új-zélandi gyarmataik őshonos és bevándorló lakosságát. Az „egynyelv” és „egyszokás” politikai tétele megerősítette a franciákat és az angolokat, hasonlóan a trianoni szomszédainkhoz, akik az erdélyi magyarokat igyekeznek elrománosítani, a felvidékieket elszlovákosítani, a kárpátaljaiakat elukránosítani, a délvidékieket elszerbesíteni. Burgenland magyar kisebbségét az osztrákok pedig teljesen eltüntették, elnémetesítették.
Mindezek ellenére több magyar történész és természetesen a teljes magyar főpapi kar továbbra is csökönyösen kitart a tévesen István királynak tulajdonított, idegen érdekeket támogató többnyelvűség dogmája mellett.
A XI. század végén László és Könyves Kálmán királyok uralkodás idején keletkeztek az első ősgeszták, amelyekben már megjelenhetett egy magyarabb szellemű történelemszemlélet. Feltételezhető, hogy a XII. századtól az Árpád-házi királyok, azután Károly Róbert, Nagy Lajos, Zsigmond és Mátyás király történészei a krónikáik megírásában felhasználták az ősgeszták anyagát.
A hunok és a magyarok ősi története után érdeklődő Szulejmán török szultán, amikor 1543-ban elfoglalta Székesfehérvárt, a királyi könyvtárban őrzött ősgesztákat lefordíttatta törökre és magával vitte Isztambulba. Több mint 300 évvel később, az 1800-as évek végén Vámbéry Ármin megtalálta az isztambuli Topkapi palota könyvtárában az ősgeszták török fordítását, amelynek átfogó korabeli török címe „Tarih-i Üngürüsz” (A magyarok története) volt. A Magyar Tudományos Akadémia finnugor szellemű történészei közel 100 évig megakadályozták a „Tarih-i Üngürüsz” kiadását, amelyet végül is kalandos módon sikerült lefordítani és megjelentetni. A legrégebbi magyar krónikákat összefoglaló ősgeszta, a magyarokat a hunok utódaiként írta le és különösen sokat foglalkozott Atillával és a hunok hadjárataival.
Mátyás király halála után a magyar szellemiségű nemzetpolitika visszaszorult és a közgondolkodást idegen érdekek szolgálatába állították. A Habsburg Ház és a Német-Római Birodalom érdeke az volt, hogy a közelgő német-török háborúra ne osztrák és német földön kerüljön sor, hanem Magyarországon. A törökök elleni harcra buzdító Habsburg propaganda, a közelgő háborút a kereszténység védelmeként fogadtatta el a magyarokkal.
A Habsburg Birodalomnak valójában egy olyan csatatérre volt szüksége, amely távol esett a német és osztrák területektől és így vált Magyarország a német-török háborúk 150 éves csataterévé. A hazájukért és a kereszténységért életüket áldozó magyarok százezrei hősiesen harcoltak és megállították a törököket. A Machiavelli szellemében megfogalmazott Habsburg propaganda Magyarországot a „kereszténység védőbástyájaként” mutatta be, vigyázva arra, hogy túlságosan „ki ne lógjon a lóláb” és a magyarok soha ne jöjjenek rá, hogy a törökök elleni küzdelemmel valójában a Német-Római Birodalom érdekeiért harcoltak. A Habsburg lelki manipuláció olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy megtévesztő szellemisége évszázadokon át fennmaradt és 500 év után, még ma is hasonló szellemben tanítják Magyarországon a török idők történelmét, a közgondolkodás továbbra is a kereszténység védelmének tekinti a nemzetpusztító, Habsburg érdekeket kiszolgáló törökök elleni háborút.
500 év után azonban ma már világosan látható, hogy a magyarság nemzeti érdeke az lett volna, hogy elkerülje a háborút. Erre lehetőség lett volna, ha elfogadja Szulejmán szultán béke és szövetség ajánlatát. A törökök a békeszerződés fejében átvonulási útvonalat kértek az osztrák és német tartományok elleni hadjárataikhoz.
A balkáni népek meghódoltak a törökök előtt, a törökök békésen átvonultak országaikon és elkerülték a háborús pusztításokat, sőt ezenkívül még lovas és gyalogos alakulatokkal támogatták a törököket (vajnikok). Magyarországon a törökök oldalán sok szerb, bolgár és oláh martalóc harcolt. Ugyanakkor a „kereszténység védelmében” a magyar lakosság közel háromnegyede elpusztult a magyarországi német-török háború idején. Az elnéptelenedett vidékekre rác (szerb), oláh (román), cigány bevándorlók érkeztek.
Ideje lenne őszintén feltenni a kérdést, hogy a törökök elleni 150 éves háború során milyen európai kereszténységet védtünk? Borgia (VI. Sándor) és Medici (VII. Kelemen) pápák a mennyei üdvösséget búcsúcédulákkal pénzért áruló, züllött, erkölcstelen megvesztegetéseken és gyilkosságokon alapuló „kereszténységnek” nevezett hatalmi politikáját, vagy Habsburg V. Károly Német-Római császár amerikai őslakókat kirabló és kiirtó aranyéhes kincsvadász „kereszténységét? Vagy inkább az egymással háborúzó katolikus és protestáns európai országok kibékíthetetlen hatalmi versengésének a „kereszténységét”? A kérdést úgyis feltehetnénk, hogy volt-e egyáltalán kereszténység ebben az időben Európában?
A pápákat, a német-római császárt, a katolikus és protestáns fejedelmeket Magyarország sorsa csak annyira érdekelte, hogy az ország megmaradjon örökös csatatérnek és megállítsa a német és európai területek felé induló török előrenyomulást. Pusztuljon el Magyarország, de a törökök ne háborgassák az európai hatalmi játszmákat! Ezért kellett elhitetni a magyarokkal, hogy országuk az európai kereszténység védő bástyája!
Az erdélyi fejedelmek, Báthori István, Bocskai István, Bethlen Gábor, Rákóczi György, Thököly Imre, Rákóczi Ferenc világosan látták a Habsburg stratégia nemzetpusztító következményeit és inkább kiegyeztek a törökökkel, és ha kellett, fegyverrel is megvédték a magyar érdekeket a Habsburg hatalommal szemben.
Pázmány Péter bíboros esztergomi érsek megértette az erdélyi fejedelmek törökbarát politikáját, világosan látta, hogy rendkívül fontos a magyar fennmaradás számára, hogy a törökök által támogatott független Erdély továbbra is magyar nemzeti politikát folytasson, „mert ha ezt nem teszi, akkor a gallérunk alá pök a német”! Idővel azonban a Habsburgoknak sikerült a magyarokat megosztani, először Habsburg királyi Magyarország-párti és erdélyi fejedelemség-párti magyarokra, amely végül a kuruc-labanc viszályhoz vezetett. Ez a törésvonal végigkísérte a magyar történelmet és szakadékba vitte az országot.
Ma a kuruc-labanc megosztottság nemzetpárti és idegenpárti ellentétté változott. A XIX. század vége óta a konzervatív nemzet párti többséget az idegen érdekek szolgálatában álló balliberális-szocialista pártok megállás nélkül támadták és igyekeztek az országot idegen érdekek szolgálatába állítani. Sikerült!
Az I. világháború végén a nemzetellenes erők aljas puccsot hajtottak végre, megkaparintották a hatalmat és kiszolgáltatták hazánkat az ősi magyar területekre áhítozó ellenséges szomszédoknak, megásva ezzel a nemzet trianoni sírját.
A nemzeti szellemű és balliberális viszály a mai napig meghatározza a trianoni katasztrófa után összezsugorodott ország politikáját. A balliberális pártok kíméletlen lélektani háborút folytatnak a másként gondolkodókkal szemben, a magyarságot nem kedvelő idegen hatalmak szolgálatában. Arcátlan módon támadják az országot és nemzeti történelmi értékeinket úgy a hazai és külföldi médiákban, mint a nemzetközi fórumokon (Európai Parlament).
Nehéz védekezni ellenük, mert történelmi szemléletünkben tovább élnek az idegen szellemiségű, nemzettudat zavaró, félrevezető dogmák és hiedelmek, amelyek már századokkal ezelőtt a kuruc-labanc megosztottsághoz vezettek.
Mindezt súlyosbítja az utóbbi 150 évben tűzzel-vassal terjesztett finnugor „halászó–gyűjtögető” őstörténeti elmélet, amely igyekszik lerombolni ősi lovasműveltségű lelkivilágunkat, ősképeinket, hun őseinkhez kötődő érzelmi ragaszkodásunkat. Amíg nincs bátorságunk kimondani, hogy a hamis és félrevezető finnugor nyelvészeti elmélet szakadékba vitte a magyar őstörténet-kutatást, lerombolta a lovasműveltségű őseinkkel összekötő érzelmi szálakat, a mítoszokat, legendákat, ősképeket – addig nem kezdődhet el az ezer sebből vérző magyar lélek gyógyulási folyamata.
Kinek az érdeke, hogy a lélekromboló finnugor elmélet fennmaradjon és továbbra is dogmaként terjesszék és tanítsák az iskolákban? Annyi bizonyos, hogy nem a nemzet megerősödését szorgalmazó magyarok érdeke!
Zűrzavaros, darabokra szaggatott nemzettudatunk törvényszerűen negatívan gondolkodó, örökösen elégedetlen és panaszkodó lelki beteg magatartáshoz vezet, amely egyre inkább meghatározza a magyarság többségének gondolkodását és lelki beállítottságát.
Eljött a választás ideje a jó- és balsorsunk, a nemzeti fennmaradás és a nemzeti pusztulás között. Erős nemzettudatú népek, legyenek azok kínaiak, japánok, koreaiak, hinduk, perzsák, oroszok, törökök, zsidók nemzeti szellemben kutatják és értelmezik a történelmüket. Hasonlóan cselekednek trianoni szomszédaink, akik kitaláltak maguknak egy dicsőséges nemzeti történelmet és így hatékonyan megerősítik nemzettudatukat és biztosítják jól működő nemzeti összefogásukat.
Nekünk, magyaroknak nem kell kitalálni dicsőséges nemzeti történelmet, bőven elég az, ha igaz és valós történelmünket a nemzet érdekeivel megfelelően bemutatjuk.
Miért lennénk az egyetlen nép Európában, amely továbbra is idegen érdekeket kiszolgáló történelemszemléletet követ? Nemzeti fennmaradásunk érdekében mielőbb cselekednünk kell és a nemzet érdekeinek megfelelő történelemszemléletet kell beépíteni az oktatásba, a gondolkodásunkba.”
Csámpai Ottó, Felvidék.ma
