Egy hónappal ezelőtt arról tájékoztattuk az olvasókat, hogy egyelőre megoldódott a komáromi nem fizetők egy részének problémája. Akkor a Bajcshoz tartozó Farkasdra betelepültek megígérték: mindent megtesznek annak érdekében, hogy ne legyen rájuk panasza a helyi polgármesternek.
Rövid volt ugyan az elmúlt egy hónap, mi mégis elindultunk, hogy meggyőződhessünk arról, hogyan illeszkedtek be az új környezetükbe, milyen körülmények közt töltik a karácsonyt.
Farkasdra megérkezve, a decemberi gyönyörű napsütésben „kutyafalkák egész hadának csaholása fogadott bennünket. Jelezték, idegenek érkeztek. Az első kiszemelt házba bekéredzkedtünk. Elsőként arra kerestem a választ, vajon hogyan élnek? Az egyik ott lakó, Cecília Cheranková tömören válaszolt: „Nem jó! Nincs víz, nincs villany a lakásban, az autóbusz-közlekedés hiányos, a gyerekek nem tudnak iskolába járni. Teljesen el vagyunk zárva a külvilágtól, elveszettek vagyunk!“
A romák széntelep melletti péróját ismerve, szerintem ez a ház, amelyikben jelenleg élnek, luxuskivitelűnek számít, nem beszélve arról, hogy a bútoruk valóban kezdetleges, de a hatalmas képernyőjű televíziókészülékre pillantva eszembe jut a cigányasszony állítása, amikor a villanyról beszélt. Patrícia Lakatošová igyekezett megmagyarázni a televízió rejtélyes működését, majd elmondta, három gyermekét egyedül neveli, az iskolaköteles már hosszabb ideje nem látogatja az iskolát, mivel a hivatalos bejelentkezést még nem tudták elintézni. Nem titkolta azt sem, hogy 6200 koronából él, sőt mosolyogva mondta, hogy férjétől elvált, de azért a gyerekeket fokozatosan szüli. Az iskolaköteles fiúra ránézve nem biztos, hogy a hivatalos iratok elrendezése után látogatni fogja – főleg a téli időszakban – valamelyik oktatási intézményt. Ennél sokkal kényelmesebb időtöltés a péterkályha duruzsolása mellett egész nap a tévés sorozatokat nézni. A fiatalasszony tévéfüggőségére gyermekeinek nevei is utalnak. A karácsonyi ünnepekről kérdezve elmondták, nem kell őket félteni, karácsonyfát is fognak állítani, cukor is lesz rajta.
Agyagosról került Farkasdra Lakatos István és családja. Elmondta, el kellett jönniük, mert állandóan veszekedtek a „fehérekkel”, bíróság lett a vége. Vojtech Mészáros gondoskodott róluk és ebbe a majorba költöztette őket. Renáta, a felesége „négyórás” volt a városi hivatalnál, a férj a hajógyárban dolgozott. Mivel innen a közlekedést nem tudja megoldani, ott kellett hagyni a munkahelyét, ahol 12 ezer koronát keresett. „Egész életünk során csak városban laktunk, nagyon nehéz megszokni ezt az életstílust” – mondja.
Peredi Tünde és férje hatodmagukkal már a negyedik éve laknak Farkasdon. A fiatalasszony elmondta, idáig nem volt különösebb gond az új lakókkal, egy pár alkalommal a gyerekek a kutyákat bottal zaklatták, de erről a csínytevésről is leszoktak már. Ketten-hárman „szipóznak”, félő, hogy a többi gyermek is idővel rászokik. Két gyermeke Ógyallára jár iskolába. Tünde a szomszédasszonyát dicsérte, őt is meglátogattuk.
Az aranyfogú fiatalasszony azonnal megjegyezte: „Ismerem magát, többször láttam már Ógyallán”. Egy barátjával lakik szoba-konyhás házikóban, amelyet az élettárs, Lakatos József szépen felújított. Tiszta falak közt, művirággal feldíszített konyhában fogadott. Gázpalackos tűzhelyet használnak főzésre, kályhában tüzelnek. A házat lécekből, műanyagból elkerítették, megígérték, hogy a környéküket az ünnepekre megtisztítják a fölösleges kacattól. Elmondta, ő „oláhcigány” , tehát ezeket a „másfajta” romákat nem csípi. Egyelőre nincs velük nagyobb gond, majd az idő eldönti, hogy így marad-e.
A kutyák népes tömegének búcsúkoncertje alatt elbúcsúzunk a majortól. Láttuk a XXI. század vívmányait, és saját szemünkkel győződhettünk meg egy nép nomád szabadságáról és tragikumáról. Mezei Istvánnak, a kisebbségi labdarúgó válogatott menedzserének szavai jutottak eszembe: „Nem kellene mást tenni, mint visszaadni az embernek a méltóságát. Mert mi az embernek a méltósága? A munka. Ha nincs munkád, akkor semmi vagy”.
Farkasdi látogatásunk arról biztosított: lehet a fenti kijelentéssel vitatkozni! Az ott élők – tisztelet a kivételnek – megszokták ezt az életformát: a vizet inkább több száz méterről hordják, minthogy megpróbálnák megoldani a vízóra felszerelését, fizetését. A fűtéssel csak az a gondjuk, hogy 20-30 méterről kell a fát begyűjteni. Egy helyiségben nyolcan-tízen is elvannak, egy ágyon. A segély nem sok, nem fogják holmi vízre, villanyra költeni. Panaszkodni nagyon tudnak, viszont elfelejtik, hogy jogaik mellett kötelességük is van.
A civilizáció perifériáján élők egyelőre a „téli álmukat” alusszák. A sok kérdésre nem sikerült kellő magyarázatot kapni. A romák „exodusa” folytatódik-e, nehéz megjósolni. A Maxim Gorkij novellájából készült film: „ A cigánytábor az égbe megy”- főhőse jut eszembe, aki szabadságszerető, a törvényesség gúzsában inkább az „égbe viszi”, felmorzsolja a maga szűkebb közösségét, de nem adja fel lényének legbelső énjét.
Delta
