A Magyar Nemzet egy olvasói levelet közölt nemrégiben, amelyben felhívja a figyelmet arra, hogy Benešnek a szovjetek között is voltak barátai. Az olvasói levelet és a cikket, amelyre az olvasó reagált, az alábbiakban mi is közöljük.
Arnófalvy Bertalan levele:
A Magyar Nemzet idei augusztus 2-i számában Kártyakeverő cím alatt, a Benešről megjelent írásból többek között megtudtuk, hogy hazánkat Csehország három elsőrendű ellensége közé sorolta.
Természetesen napjainkban Beneš neve hírhedt dekrétumai révén gyakran szerepel a médiában. Eddig azonban nem találkoztam azzal az állítással az újságokban, hogy ő szovjet ügynök lett volna. Erre vonatkozólag volt egy utalás Szudoplatov tábornok 1994-ben kiadott könyvében, ami német fordításban is megjelent. A könyv német címe: Der Handlanger der Macht. Ő fiatalkorától a szovjet titkosszolgálat azon egységében szolgált, amelynek feladata a Sztálin által kijelölt emigráns disszidensek fizikai megsemmisítése volt. Később az egység parancsnoka lett, irányítása alatt gyilkolták meg többek között Lev Trockijt is. Benešsel kapcsolatban könyvében a következőkről számol be: miután a németek megszállták Csehországot, felső utasításra egy kollégájával Prágába utazott, aki – ha jól emlékszem – 10 ezer dollárt adott át Benešnek, így lehetővé téve számára Angliába szökését.
Ismerve a szovjet módszereket, Beneš ily módon való megmentése bizonyítéka lehet annak, hogy Moszkva ügynöke volt.
Kő András: A kártyakeverő című cikke a Magyar Nemzetből.
Edvard Beneš politikai pályája a mérlegen
Edvard Benešre (1884–1948) hatványozottan érvényes Henry Adams amerikai történész meghatározása, hogy „a politika a gyűlölködés rendszeres megszervezése”. Legalábbis ha a magyar történelem felől tekintünk a személyére. „Ha létezne sikeres magyarellenes politikusok listája, Benešt ezen a listán igen előkelő hely illetné meg” – áll abban a monográfiában, amely most került az olvasók kezébe.
De ki volt ez a magyar érdekeket örökösen keresztező politikus? Gulyás László, a könyv szerzője a következőképpen teszi fel a kérdést: „A közép-európai történelem pozitív alakja-e – nagy ember és államférfi, ahogy a cseh történészek túlnyomó többsége ábrázolja –, avagy negatív szereplő, akinek a tévedéseit, machiavellizmusát és könyörtelen cinizmusát a magyar nemzet és a többi közép-európai nemzet (németek, szlovákok, lengyelek, sőt maguk a csehek is) súlyosan megsínylették?”
Beneš politikai pályafutása során négy koncepciót dolgozott ki Közép-Európa meg- vagy átszervezésére, és hármat próbált megvalósítani. A monográfia ezek nyomán mutatja be személyét. A taktikust, a vitatkozót, a trükkmestert, a propagandaművészt, aki a csehszlovák állam megalakulásától (1918) kezdve 1935-ig, köztársasági elnökké választásáig a Csehszlovák Köztársaság „állandó” külügyminisztere volt. A három koncepció közül csak a „Zúzzátok szét Ausztria–Magyarországot!” program valósult meg, amely svájci emigráns éveinek (1915–1918) kulcsmondata lett. Beneš szerint a cseheknek egész történelmük során három nagy ellenségük volt: a németek, a Habsburgok és a magyarok. Fenyegetése odáig ment, hogy katonai beavatkozásra készült Magyarország ellen arra az esetre, ha a Habsburg-házat nem detronizálják. A kisantant – Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia által 1920–21-ben létrehozott politikai és katonai szövetség – legfőbb mozgatójaként az első világháborút követő békeszerződések (1919–20) nyomán kialakult közép-európai hatalmi viszonyokat igyekezett fenntartani és a magyar revíziós törekvéseket megakadályozni. A két világháború között ott volt minden jelentősebb nemzetközi konferencián, és a Népszövetségben óriási aktivitást fejtett ki.
Hitler kancellári kinevezésével azonban fordult a kocka: ő a versailles-i szerződés revízióját, valamint egész Kelet-Közép-Európa gazdasági és politikai függőségét kívánta. Mindenekelőtt pedig a csehszlovák állam feldarabolását. Az első bécsi döntéssel (1938. november 2.) – Németország és Olaszország döntőbíráskodása mellett – Magyarország 12 ezer négyzetkilométernyi területet kapott vissza az egykori Felvidékből. A maradék Csehszlovák Köztársaság napjai meg voltak számlálva.
Beneš számára nem maradt más, mint ismét az emigráció (1938–1945). Ezúttal Angliába utazott, és ott fejtett ki intenzív politikai tevékenységet. Előadó körútra utazott az Egyesült Államokba, ahol Roosevelt elnök is fogadta. Megszervezte a csehszlovák emigráns kormányt, amelyet 1942-ben Anglia, a Szovjetunió és Amerika is elismert.
Az 1943-as év végén kétszer járt a Szovjetunióban. Jegyzőkönyvek őrzik a Sztálinnal és Molotovval folytatott megbeszéléseit. Néhány igen jellemző dialógus olvasható Gulyás László monográfiájában. Például: „… igen fontos Magyarország elfoglalása, úgy gondolom, fontos az, hogy ebben ne csak az angolok és amerikaiak, hanem Önök is részt vegyenek. El tudom képzelni, hogy mi történne, ha az angolok egyedül lennének ott.” Molotov válaszában megnyugtatta Benešt: „A magyarokat is meg kell büntetni. Ami a megszállást illeti, mi rövidebb úton odaérünk, mint a többiek, de a helyzet még tisztázatlan és nem időszerű.” A jegyzőkönyv írója rögzítette Sztálin magyarokkal kapcsolatos megjegyzését. „Rosszabbak, mint a németek, akik hóhéroknak használják őket” – mondta. A szlovák kérdéssel kapcsolatban Molotov megkérdezte: „Milyen szovjet támogatásra van szüksége a szlovákok ellenében? Kiket akar megbüntetni?” És Beneš felsorolta azokat, akiknek szerinte „lógniuk kell”, köztük Szlovákia elnökét, a kollaboráns Tisót.
Arra is utal a monográfia, hogy a példás demokrata, a népszövetségi elvek bajnoka egy idegen nagyhatalom, a szovjetek segítségét kéri politikai ellenfelei felakasztásához, és mindezt a moralitás jegyében. (Tisót 1947 áprilisában fel is akasztották.) „Beneš politikai pályája bővelkedik árulásban, csalásban, hazugságban, korábbi szövetségesek cserbenhagyásában – állítja a szerző –, de ez a tökéletes és vitathatatlan mélypont.”
Fouchét idézi a német és a magyar kisebbség kitelepítésében játszott szerepe, csakhogy míg a kaméleontermészetű francia politikus a forradalom és a napóleoni császárság egyik legzseniálisabb és legkiemelkedőbb személyisége volt, addig Beneš tehetsége, szorgalma és munkabírása ellenére rosszul keverte a kártyákat, ráadásul Sztálin személyében hamiskártyással is játszott. Nem számolt azzal – még ha a Vörös Hadsereggel került is vissza az elnöki hatalomba –, hogy a Szovjetunió nem tűr szuverén döntéseket a saját érdekszférájának tekintett kelet-közép-
európai térségben, és nem híve a demokráciának.
A magyarok kitelepítésében végzett ördögi kísérletei – amelyekkel Moszkva 1943 végétől egyetértett! – a mai napig éreztetik hatásukat. Jogfosztó rendeletek egész sorát tette közzé, szorgalmazta a lakosságcserét, a reszlovakizálást és a deportálást. A könyv szóban forgó fejezetében világos és pontos képet kapunk a magyar történelem e szomorú időszakáról.
A monográfia rendkívül alaposan és részletesen, helyenként Beneš életrajzíróinak és a vele foglalkozó hazai történészek érdemi megállapításainak tükrében, a történelmi sorsfordulókat követve vizsgálja a politikus pályafutását, ezzel együtt a változó kelet-
közép-európai térképet, majd levonja a konklúziókat.
A szerző a bevezetőben feltett kérdésére is választ ad, és kijelenti: Beneš, az „államalapító” tevékenysége egyértelműen negatív nemzeti, közép-európai és a csehszlovákizmus nézőpontjából is.
Olvassuk, hogy haláltusája 85 óráig tartott. Sok elszámolnivalója lehetett még életében, mielőtt a túlpartra lépett.
(Gulyás László: Edvard Beneš – Közép-európai koncepciók és a valóság. Attraktor Kiadó)
