Ráday Mihály művészettörténész, operatőr, a Magyar Televízió Balázs Béla- és Kossuth-díjas főmunkatársának élete összefonódik az intézménnyel. Negyven éve kezdte tévés pályafutását a Szabadság téri falak között, később már szerkesztő-műsorvezetőként kapott feladatokat. Neve és az örökségvédelem az évtizedek alatt szinonim fogalommá váltak. Műsorát hallgatva elmondható, hogy a szép magyar beszéd védelméért is ugyanilyen köszönet illeti meg.
Negyven éve dolgozik a Magyar Televízióban, az „Unokáink sem fogják látni” ötlete viszont csak a 80-as évek elején fogalmazódott meg. Mit kell tudni a köztes időszakról?
Operatőrnek vettek fel a Színház és Filmművészeti Főiskolára, és a második évben tanárom, Herskó János választott ki abba a szűk, hatfőnyi csoportba, akik rendező-operatőrként folytathatták tanulmányaikat. E kettős tudást kiválóan tudtam hasznosítani a Magyar Televízióban, mivel a nyugati gyakorlattal ellentétben az akkori viszonyok között itt polihisztornak kellett lenni. A televíziózás aranykorába csöppentem, kosztümös darabok tucatjait készítettük. Örkény, Moliére, Csiky Gergely, Osztrovszkij művek adaptációinak lehettem a vezető operatőre. Igazi műhelymunka folyt, többek között Szőnyi G. Sándorral, Szinetár Miklóssal, Zsurzs Évával dolgozhattam együtt. E mellett számos dokumentumfilm rendezését bízták rám.
Országos ismertségre azonban városvédő sorozatával tett szert. Közérdeket védeni csak bíráló szavakkal lehet, hogyan fogadták az akkori városvezetők a kritikát?
Nagyon rosszul. Az aczéli „három T” besorolás közül nekem a „tűrt” kategória jutott. Ekkor hangzott el az egyik városi hatalmasság hírhedt mondata: „Ki ellen akarják védeni a várost elvtársak?”. Noha minden felvetésemet szakmailag alapoztam meg, ellenzékinek számítottam, s gyakori vendég voltam a pártközpontban, ismertebb nevén a Fehér Házban.
A televízió hatalma a rendszerváltás előtt korlátlan volt, a felvetett problémára illett reagálni. Mennyiben változott ez a kilencvenes évektől?
A verseny nélküli televíziós korszakban a képernyőn megszólalni presztízst jelentett, ez a tekintély a rendszerváltozás után némileg csökkent. Műsorunk nem szórakoztatni akar, sokkal inkább tettekre kíván sarkallni. A nézettsége alapján az Unokáink sem fogják látni igen népszerű, így felvetéseink ugyan biztos eljutnak az illetékesekhez, de már lelkiismeretüktől függ, hogy kapunk-e választ.
Mit tart legnagyobb sikerének, amire az idő távlatában is örömmel gondol vissza, s mi az, amit szívesen elfelejtene?
Vannak magával a szellemiséggel, s vannak konkrét tárgyakkal összefüggő sikerek. Az előbbihez tartozik a Város és Faluvédők Szövetségének megalakulása. E szervezetnek 250 tagja van, és mára az egész Kárpát-medencét behálózza. Pályázatok, gyermektáborok fűződnek a nevéhez, így az ifjabb nemzedéket is meg tudjuk nyerni az ügynek, amit remélem ők is továbbadnak egykor. A tárgyiasult sikerek között az enyészetre ítélt, de megmentett épületek tucatjait tudnám felsorolni, de látványos siker az Andrássy úti kandelábersor, utcák díszburkolatai. Sikerként említem, hogy újra vonzóvá váltak a kihalófélben lévő fémmegmunkáló, kőműves szakmák, amik e rekonstrukciókhoz nélkülözhetetlenek. Kudarcként élem viszont meg, hogy változatlanul épülnek a bevásárlóközpontok, amik a belvárosok leromlásáért is felelősek. Azt is nehezményezem, hogy Magyarországon, a világ számos országával ellentétben nem sikerült bevezetni az értékvédő tulajdonosokat inspiráló adókedvezményt.
E héten mutatja be az m2 a Wekerle-telepről készült háromrészes riportfilmjét. Mit jelent Ön számára az erdélyi Kós Károly öröksége?
A műsor második részében megszólaló, életét Kós Károly művészetének szentelő Antony Gall műépítészt idézem, aki szerint „Kós, ha csak két épületet is épített a főtéren, meghatározója lett annak a hangulatnak, ami összefogta a lakóközösséget”. Valóban Kós Károly szellemisége olyan apróságokban is megnyilvánul, hogy kerítés helyett ribizli sor választotta el a kerteket, s a két főtéri híd az összefogást sugallta. Az egykori építészek nagy hangsúlyt fektettek az oktatásra, az első pillanattól kezdve négy iskola, 110 pedagógus szolgálta a fiatalabb nemzedék okítását.
Nagyszeben, Kézdivásárhely, Marosvásárhely, Nyárádszentlászló és még hosszan sorolhatnám. Tevékenységének jelentős része a határon túli értékekhez kötődik. Hogy áll az emlékek védelme a Kárpát-medencében?
A határon túli helyzet várostól függő. Szerencse, hogy számos településen, anyagiak híján nem indulhattak meg jelentős átalakítások, így nagyon sok város építészeti szempontból őrzi hagyományait. Más központokat, Csíkszeredát, Kassát, Sepsiszentgyörgyöt utolérte a lakótelepek mételye. A városvédelem azokban a városokban erős, ahol a magyar lakosság számaránya jelentős túlsúlyban van. Ahol a betelepülők számaránya számottevő, ott kényesebb a helyzet: az új lakosokban még nem alakult ki a lokálpatriotizmus, közönyösek a múlt értékeivel szemben. A műsor jelképe az a görög istennő, akinek kezéből rongálók ellopták a lándzsát. Talán megérjük egyszer, hogy e helyeken is őslakosok és az új fészekrakók együtt keresik az eltűnt szimbólumot…
A Wekerle 100! Arcok, emlékek című műsort Szeptember 6 és 8 között délutánonként az m2-n láthatják a nézők.
További hírek az MTV-ről: www.mtvzrt.hu
