Kultúra nélkül nincs nemzet, és természetesen nemzeti keretek nélkül sincs kultúra – elvégre a kultúra nyelve, hagyománya, identitása és intézményrendszere nemzeti keretekhez kötött. A nemzet és az állam viszonya mindazonáltal korántsem ilyen egyértelmű: léteznek államok tulajdonképpen egységes nemzeti háttér nélkül (ilyen volt például a Szovjetunió, amelyben sohasem alakult ki az úgynevezett „szovjet nemzetnek” az az összefogó lelki és erkölcsi ereje és identitása, amelyre igen sok moszkvai vezető vágyakozott és hivatkozott, vagy jórészt ilyenek a „harmadik világ”, például Fekete-Afrika országai, amelyek több, olykor igen sok törzsi, etnikai, esetleg nemzeti nyelvnek és kultúrának adnak átfogó politikai keretet). És természetesen léteznek népek–nemzetek, amelyeknek nincs saját államuk: a tizenkilencedik században ilyenek voltak a három államban (Poroszországban, az osztrák birodalomban és a cári Oroszországban) élő lengyelek, vagy manapság az ugyancsak több államban (Törökországban, Irakban, Iránban) széttagolt kurdok, akik jelenleg is az önálló nemzeti állam létrehozásának terveivel vigasztalják magukat.
A nemzet és az állam fogalma – már ami a lakóterületet illeti – igen sok esetben egybeesik (például a franciák, a németek, az olaszok, a svédek, a finnek esetében), máskor meg elkülönül egymástól, így a mi esetünkben is: a magyar nemzetnek, amely itt, a Kárpát-medencében nagyjából tizenkét-tizenhárommillió lelket számlál, csak a négyötöd része él Magyarország területén, a többiek Romániában (Erdélyben), Szlovákiában (Felvidéken), Ukrajnában (Kárpátalján) és Szerbiában (Vajdaságban) élnek. Mindez valójában az első világháború szerencsétlen kimenetelének, az 1920-as trianoni és az 1947-es párizsi békeszerződésnek a következménye. Trianon például az akkor tíz és félmilliós magyarság egyharmadát: három és fél millió magyart helyezett idegen kormányok fennhatósága alá. Ez a három és fél milliós népesség mára nagyjából két és fél milliósra csökkent, azt mondhatjuk, hogy a kisebbségben élő magyarság közel kilenc évtized leforgása alatt egymillió főt veszített, eredeti lélekszámának közel egyharmadát veszítette el!
A modern nemzetfogalomnak (a nemzetek mibenlétét leíró és meghatározó ideológiáknak) két, mondhatnám így, „alaptípusa” létezik: a politikai és a kulturális nemzet elmélete. A politikai nemzet valójában az állampolgárok közösségét jelenti, szemben a kulturális nemzettel, amelyet az anyanyelv, az etnikai identitás, a közös hagyomány és kultúra, kívánatos esetben valamiféle közösségi szolidaritás határoz meg. Az első világháborút megelőző évtizedekben a magyar politikai stratégia a politikai nemzet fogalomkörében határozta meg és kívánta alakítani az állampolgári identitást – ez mindenképpen tévutat jelentett, minthogy a szlovákok, a románok, a szerbek, de az erdélyi szászok sem kívántak a magyar nemzet részei lenni, talán csak a kárpátaljai ruszinok (ahogy akkor ők maguk is mondották: „magyaroroszok”), illetve a dunántúli, a bácskai–bánáti és a szatmári svábok, valamint a szepességi németek („cipszerek”) körében terjedt el valamiféle „hungarus” identitás. A korszak hivatalos politikája mindazonáltal a „politikai nemzet” fogalmához ragaszkodott, és sajnos eredmény nélküliek voltak azok a demokratikus (például Ady Endre és Jászi Oszkár részéről megnyilvánult) törekvések, amelyek a történelmi Magyarországot egy svájci példát követő, több nemzet közös történelmi hagyományaira, érdekeire és kulturális kapcsolataira épülő államszerkezetté szerették volna átalakítani.
Az első világháborút követő békeszerződés következménye volt az, hogy a több országban élő magyarság a kulturális nemzet identitásképző elvét elfogadva próbálta megőrizni a maga erőszakosan darabokra tépett nemzeti egységét, pontosabban, a kulturális identitás eszmei keretében kívánta a nemzeti egységet újjáépíteni. Ebben a törekvésben együtt tudott működni a politikai és a kulturális elit, hogy csupán néhány példát említsek: Bethlen István és Teleki Pál miniszterelnökök, Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, Bajcsy-Zsilinszky Endre vagy olyan történetírók, mint Szekfű Gyula és olyan írók, mint Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Németh László, Kós Károly és Tamási Áron. A kulturális nemzet eszmei kerete azóta is érvényes gondolatnak számít, a közép-kelet-európai átalakulásokat követően minden magyar politikai és kulturális tényező úgy határozta meg a magyar nemzeti közösséget, mint kulturális nemzetet.
A kulturális nemzet természetesen területi és állampolitikai értelemben széttagoltan helyezkedik el, ezt a széttagoltságot testesítik meg a nemzeti kisebbségek, a mi esetünkben az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai és a vajdasági magyar nemzeti közösség. Ahogyan ezt annak idején többen is (így az erdélyi költő: Kányádi Sándor) meghatározta, a nemzeti kisebbségek kettős „kötődésben” élnek: egyrészt polgárai annak az államnak, amely életük intézményi kereteit megjelöli, és tagjai a maguk szűkebb nemzeti közösségének, másrészt nyelvi és kulturális elhelyezkedésük, valamint identitástényezőik következtében tagjai a magyar nemzeti közösségnek. Ezt a kettős helyzetet akkor lehet kezelni az emberhez méltó élet, a demokratikus társadalmi berendezkedés és az európai (uniós) jogrend követelményei szerint, ha a nemzeti kisebbségek bizonyos kollektív, illetve közületi jogok birtokában szervezhetik és élhetik életüket. Vagyis nem nehezedik rájuk az államhatalom súlya, nincsenek kiszolgáltatva elnemzetlenítő törekvéseknek, és törvényi garanciákat kapnak abban a tekintetben, hogy megőrizhetik anyanyelvüket, kulturális intézményeiket, iskolarendszerüket, politikai közösségüket (és ennek eszközeit, például érdekképviseletüket, sajtójukat stb.), megőrizhetik nemzeti identitásukat.
A kollektív jogok birtoklása az önigazgatás (az autonómia) valamilyen formáját jelenti: ez lehet területi autonómia (ahol a magyarok nagy tömegben és többségben élnek együtt, így a Székelyföldön, Biharban, Szatmárban, a Felvidék déli peremvidékén, a Bácska északi részén), lehet kulturális autonómia (a kisebbségi területeken és a szórványokban), és lehet – mindenekelőtt – személyi elvű autonómia (vagyis az, hogy a nemzetiségi állampolgár maga határoz a saját nemzeti hovatartozása, identitása felől). A kelet-közép-európai régióban igen sok szlovák, román vagy ukrán politikai vezető állítja azt, hogy a kulturális és még inkább a területi autonómia a nyugat-európai államokban ismeretlen dolog: a pozsonyi kormány igen határozottan elzárkózik a dél-szlovákiai magyar lakosság, vagy a bukaresti kormány a székelyföldi magyarok önkormányzatának gondolata elől, ugyanez a helyzet Kárpátalján, ahol újabban bizonyos kijevi politikusok még a magyar nyelvű oktatást is megkérdőjelezik. (Jeszenszky Gézától tudom, hogy az ő külügyminisztersége idején ukrán kollégája csak oroszul tudott, és vajon mit fog kezdeni Kijev a kelet-ukrajnai, ugyancsak oroszul beszélő polgárainak többmilliós sokaságával?) Nos, a nyugat-európai országokban egyáltalán nem ismeretlen a kisebbségi területi vagy kulturális autonómia intézménye. Finnországban a nagyjából a lakosság négy százalékát kitevő svédeknek teljes körű autonómiájuk van, például önálló svéd egyetemmel Turkuban, a spanyolországi katalánok teljes körű önkormányzattal (külön katalán kormánnyal) rendelkeznek, az Itáliához tartozó Dél-Tirol, amelynek német (osztrák) lakossága van, és amelyet az első világháború után szerzett meg az olasz állam, ma német nyelvű önkormányzatot élvez, Belgiumnak két teljesen szuverén nemzete van: a (holland nyelvű) flamand és a (francia nyelvű) vallon, de mellettük a néhány határ menti kisváros német lakossága is önálló regionális kormány igazgatása alatt él – mondhatnám, Belgiumban egyetlen belga létezik: ez a király, aki természetesen se nem flamand, se nem vallon. Mindez arra utal, hogy a kisebbségi-nemzetiségi autonómiák jogrendje egyáltalán nem ismeretlen a nyugati világban, ellenkezőleg, hagyományos és kötelező norma, amely az Európai Unió viszonyai között még több jogosultsággal és (részleges) szuverenitással jár együtt. Valójában ezeket az európai példákat kellene követnie a közép-európai (Kárpát-medencei) régiónak is.
A magyar kulturális egységnek máris számos intézménye létezik, vannak jogi keretei, kulturális keretei és (mondjuk így) szimbolikus keretei. A jogi keretek közé tartoznak azok a magyarországi kormányzati intézmények, amelyeknek a magyarság kulturális egységét kell szolgálniuk: ilyen volt a korábban (sajnálatos módon) megszüntetett Határon Túli Magyarok Hivatala, az ugyancsak felszámolt Magyar Állandó Értekezlet, illetve a most is működő magyar képviselők fóruma, ilyen a ma is érvényes státustörvény, amely meglehetősen nagyszabású támogatásokat juttat el a határokon túl magyarokhoz (ezt a támogatást persze növelni kellene), ilyenek voltak a korábbi össznemzeti alapítványok, mint az Illyés, az Új Kézfogás és az Apáczai Közalapítvány, és ilyen a helyükbe lépő Szülőföld Közalapítvány. (Ennek a támogatáspolitikának a lassan két évtizedes történetét is egyszer fel kellene dolgoznia a kutatásnak.)
A magyar kulturális egység szolgálatában számos intézmény végez érdemi munkát, és ez a munka ugyancsak hatalmas eredményeket produkált a mögöttünk álló két évtized során. Olyan intézményekre gondolok, mint a Magyar Tudományos Akadémia, amely külön „elnöki bizottság” keretében kíséri figyelemmel az egyetemes magyar tudományos kutatás helyzetét és eredményeit (ennek a bizottságnak magam is tagja vagyok), illetve a határokon kívül, például Kolozsváron létesült akadémiai bizottságok, amelyek igen eredményesen tevékenykednek a magyar-magyar tudományos kapcsolatok szervezésében. Ilyen kulturális intézmények a különféle nyári egyetemek és tanfolyamok, nem csak Magyarországon, hanem a szomszédos országokban is: magam például a kisvárdai tanfolyamot megelőző napokban a balatonszárszói református népfőiskolán, majd a felvidéki Jászó (ahol a nevezetes premontrei apátság található) nyári egyetemén tartottam előadásokat. Ilyenek a különféle kulturális fesztiválok (ugyancsak a napokban jártam a felvidéki Rozsnyón rendezett Csemadok kulturális fesztiválon), és ilyenek természetesen az Anyanyelvi Konferencia által létrehozott nyári tanfolyamok is, miként a jelen kisvárdai óvónő-továbbképző tanfolyam.
Végül a kulturális együvé tartozás erős kötelékeit alakítják ki azok a nemzeti és történelmi szimbólumok, amelyek a magyarság nemzeti összetartozásának és identitásának sok évszázados jelképei és erőforrásai. Olyan nemzeti érzelmekkel telített szimbólumokra gondolok, mint Kölcsey Ferenc Himnusza és Vörösmarty Mihály Szózata, a piros-fehérzöld lobogó, a szentkoronás címer, a nemzeti ünnepek, így március 15-e, augusztus 20-a, október 23-a vagy a Magyar Kultúra Napja (január 22-én), a nagy magyar történelmi személyiségek, így Árpád fejedelem, Szent István, IV. Béla, Nagy Lajos, Hunyadi János, Mátyás király, Dózsa György, Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Teleki Pál, Bajcsy-Zsilinszky Endre vagy Nagy Imre miniszterelnök (nemrégiben emlékeztünk meg tragikus halálának: meggyilkolásának félévszázados évfordulójáról). Ugyancsak jelképeket hordozó szerepet kaptak a magyar irodalom, zene, művészet és tudományosság nagyszerű alakjai: Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Ady Endre, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Illyés Gyula, Németh László, Radnóti Miklós, továbbá Liszt Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál, Csontváry Kosztka Tivadar, Semmelweiss Ignác, Szent-Györgyi Albert és mások. De szimbólumképző szerepük van a magyar történelem győzedelmes vagy éppen tragikus eseményeinek is: a honfoglalás, az államalapítás, a tatárjárás, a nándorfehérvári diadal, a mohácsi csata, Budavár viszszafoglalása, a Rákóczi Ferenc nevéhez fűződő szabadságharc, 1848-1849, Trianon vagy éppen 1956 forradalma is beletartozik abba a történelmi, egyszersmind erkölcsi erőtérbe, amelyben a nemzet egységének ki kell alakulnia.
– Szabad Újság, Pomogáts Béla –
