Duray Miklós: Az MKP stratégiai programjának alapvetése

Duray Miklós, az MKP stratégiai alelnöke a január 29-én tartott szakmai konferencián előadásában ismertette az MKP stratégiai programjának alapvetését. A következőkben teljes terjedelmében ismertetjük ezt a dokumentumot.

I. A tárgy és a cél

A Magyar Koalíció Pártja az egyetlen politikai párt Szlovákiában, amelynek

• elsőrendű feladata az állam felségterületén élő magyarok politikai és társadalmi képviselete, továbbá

• a többi nemzeti kisebbség és népcsoport érdekeinek képviselete, amennyiben azok nem ellentétesek az európai stabilitással és biztonsággal valamint a magyarok érdekeivel,

• parlamenti pártként ugyanilyen viszonylatban vállalja az ország minden állampolgárának politikai, szociális, gazdasági és közjogi képviseletét.

A Magyar Koalíció Pártjának tevékenysége Szlovákiának elsősorban azokban a térségeiben valósul meg, ahol a

• – magyarok tömbben, összefüggő település rendszerben vagy szórványban esetleg zárványban élnek, illetve ahol a
• – magyarok és a szlovákok földrajzilag valamint közigazgatásilag együtt élnek.

A Magyar Koalíció Pártja – ezen túlmenően – mindazon kérdésre, ami a magyarok nemzeti azonossága megóvásának és társadalmi építkezésének általános- és szakmai politikai, társadalmi, gazdasági és jogi vetületén kívül helyezkedik el, az etnikai szemponton fölülemelkedve tekint, szem előtt tartva elsősorban a szegények és a középréteg, a bérből élők valamint a kis- és középvállalkozók érdekeit.
Mindezt az Európai Néppárt (EPP) célkitűzéseivel összhangban és a keresztény értékrend szerint teszi.

II. Alapelvek és paradigmák

A. Önmeghatározás és területiség

1. Azok a magyarok, akik az 1993. január elseje óta a nemzetközi jog értelmében létrejött Szlovák Köztársaság állami területén élnek, vagy itt állampolgárok, a magyar nemzet szlovákiai közösségét alkotják. Ez a magyar közösség nemzetközi vonatkozásban – történelmileg és helyzetileg – leginkább a dél-tiroli osztrák-németekhez hasonló népcsoport.
2. A magyar nemzet szlovákiai közössége egész Szlovákia területén őshonos.
3. Hasonló eredetű, rokon közösségei:

• a Cseh Köztársaságban élő magyarok, akiknek túlnyomó többsége az erőszakos telepítések, gazdasági kényszer vagy egyéni érvényesülés miatt a szlovákiai területről származott oda és
• az Ukrajnában, elsősorban az ún. Kárpátalján (Ung-vidék, Tiszahát, Bereg, Ugocsa stb.) élő magyarok, akik 1945-ig illetve 1947-ig egy sorsközösségben éltek a mai Szlovákiában élő magyarokkal.

4. A magyar nemzet szlovákiai közösségére vonatkozó kisebbség megjelölés csak aritmetikai értelemben használandó.
5. A magyar nemzet szlovákiai közösségének nemzetiségként való megnevezése mellőzendő, csupán jelzős rendszerben használandó. Főnévként való alkalmazása értelmetlen és helytelen. Politikai szempontból egy népcsoport nemzetiség-ként való megjelölése történelmi csökevény, ami részben egy idejétmúlt államnemzeti felfogáshoz, részben a kommunista rendszerhez kötődik.
6. A magyar nemzet szlovákiai közösségének lakóterülete túlnyomóan Szlovákia déli területsávja a Pozsony-Szenc-Nyitra-Érsekújvár-Léva-Losonc-Rimaszombat-Rozsnyó-Kassa-Zemplén-Nagykapos vonaltól délre eső terület magyar tömbje, valamint e képzelt vonal körül és Szlovákia egyéb területein élő magyar szórványok illetve zárványok.
7. A magyarok által összefüggően lakott terület kiterjedése – Pozsony és Kassa kivételével – hozzávetőlegesen 8,5 ezer négyzetkilométer, melyen kb. 60%-nyi a magyar lakosság aránya. Ezen a területen lakik a magyar nemzet szlovákiai közösségének mintegy 90-95%-a. Ez a terület nem azonosítható a jelenleg – 2009-ben – érvényes területi közigazgatási egységekkel.
8. A Felvidék elnevezés használata Szlovákia magyarok által lakott területének megjelölésére, vagy egész Szlovákiára vonatkoztatva megtévesztő és nem követi a magyar történelmi földrajzi szóhasználatot. A tájtörténeti, történeti-földrajzi szóhasználat szerint a mai Szlovákiában élő magyarok által lakott területnek csak egy része Felvidék, amelyet a reformkor előtt Felföldnek neveztek. A Csallóköz, Mátyusföld, Bodrogköz, Ung-vidék tájtörténetileg soha nem volt sorolható ehhez a terület-együtteshez. A magyar nemzet szlovákiai közösségének egész lakóterületére vonatkoztatva a Felvidék közírói eredetű új, a trianoni döntés utáni elnevezés. Ezért a magyar nemzet Szlovákiában élő része lakóterületének megjelölésére ez az elnevezés politikai és közigazgatási vonatkozásban mellőzendő.
9. A magyar nemzet szlovákiai közösségének Magyarországhoz fűződő kapcsolatát nem lehet tekinteni sem egy szomszéd országhoz fűződő kapcsolatnak, sem anyaországhoz fűződő viszonynak. Magyarország azoknak a magyaroknak anyaországa, akik elhagyták a Kárpát-medencét.
10. A Trianon utáni Magyarországra a nemzet törzsállamaként kell tekinteni, amelynek felelőssége van a részek irányában. A magyar nemzet szlovákiai része és magyarországi része közötti kapcsolatot természetes nemzeti – nemzeten belüli – kapcsolatnak kell tekinteni, ami azonban alá van rendelve a nemzetközi jog által meghatározott jogalanyok joghatóságának, oly módon, hogy a nemzetnek a magyarországi része élhet a nemzetközi jogalanyisággal és megtestesülhet a magyar történelmi államiság jogutódjaként. A magyar nemzetnek más országban élő őshonos közösségei nem rendelkeznek a nemzetközi jog szerint jogalanyisággal és az államok belső joga sem ruházza fel őket jogalanyisággal. Ez alól némi kivételt jelent a néhai Jugoszlávia három utódállama: Szerbia, Horvátország és Szlovénia. A kivétel azonban inkább elméleti mintsem lényegi.

B. A magyar-szlovák területi egység és a két nemzet kulturális, történelmi és politikai kapcsolata

1. A Magyar Királyság állami területén a késő középkortól követhető nyomon a magyar nemzet és a fokozatosan szlovákká öntudatosodó szlávok szervezett együttélése, aminek számos kulturális és nyelvi emléke maradt ránk.
2. A szlovákok a Magyar Királyság területén zajló történelmi események részesei voltak, részt vettek gazdasági és társadalmi életében, arculatának alakításában, ezért történelmi alapon a magyar államiság örökösei. A magyar királyok, illetve Magyarország királyai a szlovákok királyai is voltak, a latin nyelvű magyar művelődéstörténetet a szlovákok is magukénak vallhatják.
3. A XVIII. század végétől követhető nyomon egy olyan sajátos szlovák-magyar politikai kapcsolat illetve érdekellentét, amelyben a szlovákok részéről az önmeghatározás egyre erőteljesebb megnyilvánulása, a magyarok részéről pedig az eziránti érzéketlenség jelentkezett.
4. Az érdekek szembenállásából következően az 1920-as versailles-i békerendszer lehetőségeinek kihasználásával a szlovákság Csehszlovákia állami keretében kiszakadt a Magyar Királyságból, onnan magával rántva több mint egy milliónyi magyart, lakóterületével együtt.
5. Ezzel az aktussal azonban megváltoztak a szerepek. A Csehszlovákiához csatolt magyarok kerültek hasonló kisebbségi helyzetbe, mint voltak a szlovákok a Magyar Királyságban. A körülmények két vonatkozásban mégis jelentősen különböztek:

• • míg a Magyar Királyságban a szlovák nemzet egésze népi közösséggé alakulása előtti idő óta élt, Csehszlovákiához a modern magyar nemzet egy részét erőszakkal szakították el;
• • az államfordulattal a szlovákok teret nyertek fejlődésükre, a nemzet törzsétől elszakított magyaroktól viszont megvonták, illetve megtagadták a fejlődési lehetőségeket.

Ezeknek a különbségeknek minden állampolitikai, szociológiai és tömeglélektani
vonatkozása az elmúlt csaknem kilencven évben nem változott.
6. A magyar és a szlovák érdekek – most már fordított – szembenállásának okán sem változott meg az a történelmi állapot, ami évszázadokkal korábban is a valóság része volt, hogy a két nép között létezik egy aktív érintkezési felület, aminek a következménye nem csak a kölcsönhatásokban jelentkezik, hanem az egymásrautaltságban is.
7. Az 1920 óta bekövetkezett államjogi változások (1920 – Csehszlovákia létrejötte a nemzetközi jog szerint, 1938/1939 – Csehszlovákia megszűnte, állami területének szétdarabolása és a szlovák állam létrejötte az akkori nemzetközi jog szerint, 1945 – Csehszlovákia rekonstrukciója a II. világháborút lezáró nemzetközi elvek szerint, 1968 – a csehszlovákiai szlovák-cseh föderáció létrejötte, 1993 – Csehszlovákia megszűnése) azonban a magyar-szlovák viszonylatban nem a változások szükségszerűségét vagy törvényszerűségét igazolták, hanem azt, hogy a szlovák és a magyar nemzet halmazának a modernkori Európában létezik egy olyan metszési zónája, amelyben az ott élő emberek és közösségek sajátos figyelmet igényelnek. A két nemzet halmazának a metszési területén él ma a magyar nemzet szlovákiai közössége.
8. A szlovák-magyar viszonyban a sorsfordító változás a versailles-i békerendszerrel, azaz a Trianonban meghozott döntéssel következett be. Ettől számítva a két nép közös történelme kettévált. Az a történelmi közös lét, ami az I. világháborút lezáró békerendszer előtt létezett az 1918-as államfordulattal nem folytatódhatott. A szlovák nemzet történelme 1920 után és a magyarság illetve a Csehszlovákiához szakított magyarok történelme egyes eseményeinek érintkezési pontjai ettől kezdve leginkább az ellentétekről vallanak. Ez alól csak a kommunizmus elleni harc néhány mozzanata jelent kivételt, a sztálinista kényszermunka-táborokban kialakult sorsközösségek, 1968 – a prágai tavasz – néhány hónapja vagy 1989. november 17. és december 8. közötti időszak.
9. A szlovák-magyar kapcsolatrendszerben a versailles-i békerendszert megelőzően bármi is történt, a Bartha-Hodža megállapodás ellenére közös megegyezés nélkül bekövetkezett elszakadás a magyarokkal szemben támasztott vagy támasztható minden szlovák követelményt és igényt felülírt. Ettől az időtől csak magyar igények és követelmények léteznek. Emiatt az elszakított magyarok részéről a szlovák nemzeti hatalom irányában csak nyitott és egyelőre lezáratlan számlák állnak. A számla követel oldala magyar részről részben ismert. Lezárása csak közös megegyezéssel történhet meg. Ez közerkölcsi kérdés és politikai feladat.

C. A magyar-szlovák közös térség sajátosságai

1. A térség történelmi sajátossága, hogy egy évezreden át a Magyar Királyság illetve a Habsburg Birodalom illetve az Osztrák-Magyar (dualista) Monarchia területének részét alkotta. Legújabban, 2004 óta az Európai Unió része.
2. A térség kulturális sajátossága:
– a két nemzet népi kultúrájának egymásra hatása. Ennek lényege a népi kultúrában, főleg a népzenében rejlik, de a népmesékben és a nyelvi kölcsönhatásokban is fellelhető.
3. A térség gazdasági sajátosságai:

• a rurális társadalomban az egymásra utaltságban nyilvánultak meg, ami azt jelentette, hogy az éghajlati és a földrajzi sajátosságokat kölcsönösen kell ellensúlyozni – észak-déli gazdasági kapcsolatokkal, árucserével és piaci kereskedelemmel.
• A klasszikus kapitalizmusban az egymásra utaltság a helyi adottságokra telepített ipar és vállalkozások természetes kereskedelmi kapcsolataiban testesült meg.

Az 1920-ban bekövetkezett hatalomváltás megszakította a gazdaságnak ezt a természetes szerveződését és a meghúzott új államhatár mentén szegénységet, gazdasági árnyékövezetet teremtett.
4. A térség politikai sajátosságai a XIX. század közepétől a kulturális kölcsönhatásoktól és a szerves gazdasági kapcsolatoktól eltérően alakultak. Első kicsúcsosodása a minden oroszok cárja által támogatott hatalmi pánszlávizmus számlájára írható. Ezt a támadást, ösztöneire hagyatkozva még kivédte a térség. A második támadásnak, ami a versailles-i békerendszerrel függött össze, miszerint: ellentéteket kell szítani, mert egy hamis szemlélet szerint az ellenségkép-alkotás a leghatékonyabb közösségalkotó erő, már nem tudta kivédeni. A szövetségeseket – akár az ellenségkereséshez, akár a védekezéshez – minden Kárpát-medencei nemzet a közös térségen kívül kereste.
5. A tudatosan szított ellenségkép-kereséssel szembehelyezkedő első őszinte közös érdek az Európai Unióba való belépés volt. Ez lehet az első eleme egy jövőbeli mélyebb integrációnak.

D. A magyar-szlovák integráció

1. A Kárpát-medencei integrációs törekvések hagyománya történelmi gyökerekből táplálkozik. A XVIII. század végéig a magyar integrációt – így a magyar-szlovák integrációt is –, kétséget kizáróan a történelmi magyar államot alkotó nemesi nemzet jelenítette meg, ami sikeresen ellenállt a kihívásoknak. Innen kezdődően azonban új kihívásokkal kellett szembesülnie. Először a Herder-i kihívással, a nemzethalál lehetőségével, majd néhány évtizeddel később a pánszlávizmussal és 1849-ben az ezt megtestesítő Orosz Birodalom katonai erejével. A XIX. század második felében a magyar integrációs törekvések a modern politikai nemzet kialakítására irányultak. A XIX. századi magyar integrációs törekvéseket azonban a szlovákok – okkal – nemzeti elnyomásként fogták fel, mert önmagukat egyre inkább önálló politikai entitásként fogalmazták meg és a magyar integrációt saját identitásuk kibontakoztatása fékjének tekintették, mert abban nem találták meg a helyüket.
2. Csehszlovákia idején, 1920-tól az integrációs törekvéseket a csehek – saját történelmi tapasztalataiknak megfelelően — az új államnak a német birodalmi terjeszkedéssel szembeni védelem eszközeként szorgalmazták. A szlovákok – ezzel szemben – a csehek által irányított integrációt saját önrendelkezési törekvéseik elnyomásaként értelmezték.
3. Most azonban, 1993 óta a szlovák nemzet zöme egy jogilag szuverén államban él, ahol a lakosság túlnyomó többségét alkotja, megvalósult államalkotási törekvése, amelyet a nemzetközi jog véd. Ez az állam és a szuverén szlovák nemzet törvényszerűen bekerült az európai kulturálisan és történelmileg szuverén nemzeteket és jogilag szuverén államokat integráló folyamat sodrásába.
4. Az európai integrációval minden korábbi egyesítési, közösségalkotási törekvés politikailag és fogalmilag új értelmet nyert. Az integráció ma azt jelenti, hogy a jogilag szuverén egységek, a történelmileg és kulturálisan szuverén közösségek és a természetesen egybetartozó térségek (régiók) közös jövőképet fogalmazhatnak meg. Az államok, a nemzetek és a régiók (természetes térségek), sajátosságaik megőrzésével integrálódhatnak, egyesülhetnek. Ezen alapulva született meg az 1990-es évek közepén a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítésének (reintegrációjának) eszméje is.
5. Magyar-szlovák viszonylatban az európai integráció szellemében három kihívásnak kell megfelelni.
a/ össze kell kapcsolni Magyarország és Szlovákia gazdasági fejlesztési terveit, elsősorban az államhatár menti területeken;
b/ szabad utat kell engedni a határon átnyúló természetes térségek közös fejlesztési törekvéseinek
c/ meg kell teremteni a magyar-szlovák társnemzeti kapcsolat történelmileg és a jelenvalóság által megalapozottan működtethető szerkezeti, közigazgatási elemeit és létre kell hívni az ezt segítő politikai akaratot.
6. A magyar-szlovák társnemzeti kapcsolat leglényegesebb szerkezeti elemét ma a Magyarországot Szlovákiától elválasztó államhatár mentén Szlovákia állami területén élő több mint félmillió magyar alkotja, akik földrajzilag és regionálisan szervesen élnek együtt – az államhatár és a nyelvhatár közötti térségben – mintegy négyszázezer szlovákkal (az 1991. évi népszámlálási adatok alapján). Az itt élő magyarok és szlovákok túlnyomó többsége alkalmas a harmonikus együttélésre.
7. Ez a helyzet a két nemzetnek az összefonódó ujjak fizikai elve és lélektani hatása szerint szétválaszthatatlan kötelékét hozza létre, ami további, erősítő eleme lehet az európai integrációnak is.
8. A társnemzeti kapcsolat lehetősége azonban nem csak abban rejlik, hogy a Szlovákiában élő magyarok révén mindkét oldalon tudatossá válhat a társnemzeti kapcsolat, hanem Szlovákia viszonylatában is ki kellene alakulnia a szlovákok és a magyarok közötti társnemzeti kapcsolatnak, a szlovákiai magyarok közösségi politikai alanyiságának elismerésével.

E. A nemzeti azonosságtudat megőrzése és az integráció

1. Minden, társadalmilag értelmezhető integrációs törekvés Európában a XVIII. századtól számítva a modernizációval és a nemzeti eszmével kapcsolatos, még ha esetenként az ellenségkép-alkotás segítségével zajlott is, vagy zajlik. A magyar törekvések esetében a nemzeti kapcsolódások azonban már a 15. század elejétől, Bálint és Tamás első (huszita) bibliafordítási kísérleteitől nyilvánvalóak.
2. A történelmi Magyar Királyság területén – a középkorban – az integrációnak egy sajátos, a XXI. századi ember szemével nézve is modern változata jelentkezett: a kollektív jogok elismerésével létrehozott területi és közösségi különleges jogállás. Ez illette meg a jászokat, kunokat és 1244-ben királyi bulla (alkotmánytörvény) biztosította a saxonok, azaz a szászok magyarországi autonómiáját. Ez volt a középkori államszerkezetben – Európában elsőként — az integráció jegyében megjelenő első tudatos etnikai és közösségi jóhiszemű megkülönböztetés. A törvények a kunoknak és a szászoknak évszázadokon át különleges jogállást biztosítottak a magyar állam keretei között. Ez a jogállapot több mint fél évezreden át – az állam integrációs törekvéseivel összhangban – fenntartotta közösségeik belső önállóságát, ami tudatilag ma is nyomon követhető. Ezt az autonómia-szellemiséget a XVIII. század végi, rosszul felfogott jozefinista modernizáció, a modern abszolutizmus kezdte rombolni, ami a nem éppen haladáspárti magyar nemesség ellenállásán bukott meg egy időre. Ettől a szabadkőműves szellemiségű modernizációtól eredeztethető az állami abszolutizmusra épülő totalista és diktatórikus modernizáció összes eleme. Igazolva, hogy a konzervativizmus nem a modernizáció, hanem az értékrombolás akadálya.
3. A XIX. század végi és a XX. század eleji magyar integráció nyilván azért volt sikertelen és a modernizáció nyilván azért bukott meg, mert letéteményesei 1867-ben nem tudták eldönteni, hogy az abszolutista vagy a reformkori hagyományok szerint szervezzék az államot és a társadalmat. A kiegyezéskor végül is a jozefinizmust vették példaként.
4. Most egy új kihívással kell szembesülnünk. Folytatjuk-e itt Közép Európában a modern abszolutizmus hagyományára épülő XIX. századi sovinizmust, amely a XX. században két világháborúba vezetett, vagy megfogalmazzuk a nemezetek közötti, látszólagosan új, de természetes – és történelmileg igazolt – partneri kapcsolatok rendszerét.
5. A regionális kapcsolatokat, ha közösségek közötti kapcsolatként értelmezzük, megtaláljuk a megoldást.
6. A magyarok és a szlovákok történelmi kapcsolatában van egy viszonylag új elem, az 1920 óta létező államhatár. Az államhatár a korábbi integrációs törekvéseknek ugyan véget vetett, de kiváltott új, államilag szervezett integrációs törekvést, ezúttal szlovák nemzeti és állami integrációs folyamatot. A XIX. század utolsó harmadától számítva azonban az állam által szervezett minden integráció a helyi sajátosságok és a számbeli kisebbségben élő népcsoportok ellen irányult, noha történelmileg e népi közösségek partneri viszonyban éltek egymással.
7. Az 1920 óta létező új államhatárok vetették fel a korábban ugyan nem vitatott, de létező kérdést, hogy az egy állami fennhatóság alatt élő különböző népcsoportok kapcsolatát partneri kapcsolatként kellene újrafogalmazni. Ez leghamarább a transzilvanizmus eszméjében jelent meg a XVIII században, de a XIX. század második felének dunai konföderációs elképzeléseiben is.
8. A szlovák az orosz, a szerb nemzet esetében a pánszlávizmus jelentette az integrációra irányuló kísérletet, a cseheknél részben a pánszlávizmus részben a németellenesség, a lengyeleknél az orosz- és a Habsburg-ellenesség, a horvátok esetében az illírizmus, a román nemzetpolitikában pedig a Nagy Románia eszme. Mindezek az eszmék egyaránt hordozták az integrációnak és az identitás megőrzésének lehetőségét, szükségességét, de a pánszlávizmus és a Nagy Románia eszme a mások identitásának az elnyomását is.
9. A partneri, a társi kapcsolat a szomszédos nemzetek között a sovén nemzetállami elképzelésekkel ugyan nehezen egyeztethető össze, de igénye életszerű és valós. Kérdés, hogy a partnerségi kapcsolat igénye csupán érdekszerű-e vagy történelmi felismerésből fakad?
10. A két szomszédos nemzet között a fizikai együttélés nyomán társadalmilag kialakuló partneri kapcsolatot nevezhetjük a társnemzeti kapcsolat alapjának. Olyan társi viszonynak, ami a történelmi egymásra utaltságon alapul, aminek lehetnek közjogi következményei, és aminek legjelentősebb eleme az egyenrangúság.
11. A magyarok és a szlovákok mai társnemzeti kapcsolatának történelmi alapja az egy államon belüli sok évszázados nyugodt együttélés, a jelenvalóságban pedig a magyar nemzet Szlovákiában élő közössége. A terület, ahol ma szlovákok és magyarok együtt élnek, 1920-ig a magyar állam felségterülete volt, azóta – rövid megszakítással – a csehszlovák, illetve a szlovák állam területe.
12. Az egyenrangúság elve szerint azon a földrajzi területsávon, ahol Szlovákiában a magyarok és szlovákok a napi kapcsolatban is együtt élnek, a társi viszony úgy kell, hogy megjelenjen, hogy az ott élő magyarok és szlovákok közötti jogviszony azonos szuverenitást biztosítson mindkét közösségnek. Ezt a szuverenitást az állam belső jogrendje biztosítsa.

III. A magyar nemzet szlovákiai közösségének építkezési elvei

A. A négy fő szempont

1. A szülőföld megtartása. A szülőföld iránti vonzódás a hazaérzet legfontosabb eleme. A szülőföldhöz kapcsolódik a család múltja, a tájhoz és az épített környezethez fűződnek az érzelmek, ott keletkezik az emberi léptékű történelem, ott épül fel a saját kézzel alkotott kisvilág – ott van az első templom és az első iskola. A szülőföld megtartásának alapfeltétele a szülőföldön való természetes lét.
2. A szülőföld megtartó ereje. Ennek feltétele a működőképes gazdaság, a megélhetést teremtő foglalkoztatottság, a gazdasági fejlődés lehetősége és a jövőépítés gazdasági, jogi és kulturális vonatkozásai.
3. A szülőföldön maradás. Alapfeltétele a létmegtartó gazdasági viszonyok, az életpálya kezdésének és építésének lehetőségei valamint olyan jogi körülmények, amelyek barátságossá teszik a létezés feltételeit. A szülőföldet körbeölelő nagyrégió – az ország – ezáltal válik otthonná majd hazává. Ha mindez működik, a szülőföld ereje visszahívja azokat is, akik onnan eltávoztak.
4. A három nemzedékre épülő családszerkezet. A megváltozott létkörülmények közötti újraépítése, ugyan utópisztikus lehet, de ez teremtheti meg a jó társadalmi közérzet és a közösség szeretetére való nevelés alapját.

B. A nemzettel való azonosság ereje

1. A nagy közösséget alkotó, személyek, családok, csoportosulások, szervezett egységek közötti sokrétű – érzelmeken, hagyományokon, közös érdekeken és terveken alapuló – kapcsolatrendszer a nemzetet, a társadalmat legszorosabban összetartó erő. A krisztusi példán alapuló és az emberi hajlamok korlátai között megnyilvánuló szeretet mellett a sorsközösségből, a hasonló múltbéli és jelenvaló élményanyagból táplálkozó érzelmek, a közös nyelv és kultúra, a közös jövő tervezése teszi az egyéneket azonossá azzal a közösséggel, amelyben élnek. A közösségben élő embernek ebből származik a legmeghatározóbb közösségi élménye.
2. A magyar nemzet szlovákiai közösségének legfontosabb megtartó ereje mindeddig a magyar nemzet egészéhez való tartozásának tudata, a szenvedésekben, megpróbáltatásokban vállalt sorsközösség, valamint a nemzeti múlt néhány sikeresnek ítélt mozzanata volt.
3. A múlthoz és a közös kultúra alapjaihoz, a közös élményekhez kapcsolódó kötődések, a közösen folytatott küzdelem mellett azonban egyre inkább szerepet kap a nemzettel való tudatos azonosulásban a közösségi sikerként felmutatható eredmény és ennek közösségi élménye. A sikertelen vagy a balsikeres közösségen a széthullás vesz erőt.
4. A hagyományos nemzeti azonosságtudatot ezért kell gazdagítani a jelenvalóság – akár parányi – sikerélményeivel. Egyik ilyen lehet például a szülőföld megtartó erejének a növelése, az ezzel kapcsolatos egyéni és csoportos példák tudatosítása, példaképpé alakítása.
5. Fontos szemügyre vennünk azonban néhány, a nemzeti azonosságtudatot hátrányosan befolyásoló, gyöngítő körülményt is.

• Egyik ilyen a szociális rászorultság. A szociális elesettség egzisztenciális félelmet vált ki az emberből. Mivel Szlovákia magyarok által lakott területén a legrosszabbak a megélhetési lehetőségek, és ott is elsősorban a magyarok (és nem kevésbé a cigányok) létfeltételei a legrosszabbak, a helyzet kialakulásához vezető okok egyéni keresésében könnyen el lehet jutni arra a meggyőződésre, hogy ennek a magyar nemzethez való tartozás az okozója.
• Egy további körülmény a kisebbségi létélmény által kiváltott feltételes reflexek. A kisebbségi helyzetből következő negatív élmények ugyan néha algernoni – az ösztön intelligens megnyilvánulásaként, problémamegoldó – magatartást is kiválthatnak, de sokkal inkább tompultsághoz, fásultsághoz vezetnek. Egy példa: az első Dzurinda-kormány idején az oktatási minisztérium személyi kérdőíveket osztott ki a pedagógusoknak, amelyen – többek között – meg kellett jelölni a nyelvtudást is. A magyar pedagógusok saját anyanyelvüket csak az idegen nyelv kategóriájában tüntethették fel. A szlovákiai magyar pedagógus társadalom szó nélkül hagyta ezt a durva sérelmet. Azokat azonban, akik ezt a kérdőívet sérelmesnek tekintették, maguk a magyarok minősítették békétlenkedőnek.
• További gond a kettős beszéd, ami szellemi, értékrendi és magatartási zavart eredményez. Egy szlovákiai átlag magyar, de az értelmiség jelentős része is a saját valóságáról és a magyar közösségről mást mond a szlováknak és mást mond a magyarnak. Ez nem nyelvhasználati kérdés, hanem lélektani. A problémát a szlovák felé bagatellizálja, a magyar irányában pedig akár túlhangsúlyozza. A bagatellizálás gyöngíti a problémamegoldás esélyét, a túlzás pedig akadályozza a problémafeltárást. Identitásromboló hatása abból adódik, hogy az ember fokozatosan elveszíti a valóságlátását – a félelem és az irrealitás határán mozog. Ilyen körülmények között alakul ki a „többfülkés toalett-effektus”. Két kisebbségi magyar találkozik a mosdóban. Mondani akarnak valamit egymásnak. Benéznek a fülkékbe, ül-e ott valaki. Ha üresek a fülkék, mernek beszélni magyarul.

C. A nemzet részei között alakuló kapcsolat

1. Történelmi hazánkban léteztek sajátos helyi tudatot megalapozó tájegységek és földrajzi egységek, sajátos jogállású (kun, jász) területek, autonóm vagy többletjogokkal felruházott közösségek (szászok, a hoszpeszek) de nemzetrészek nem voltak. A brassói ember ugyanolyan hazánkfia volt, mint a pozsonyi. A székelyföldi magyar, a mócföldi oláh és a liptói tót atyafi, a mánta, a vend, a tirpák, a huntyiak, a barkók is egyazon nép része, a Szent Korona alattvalója volt.
2. A XVIII. század vége felé, de leginkább a XIX. század harmincas éveiben kezdett átalakulni a helyzet. A magyar politikai nemzetfelfogást egyre inkább átfedte az etnikai szemlélet. Az évszázad vége felé pedig a magyar állameszmében egyenlőségjelet kívántak tenni a magyar politikai és etnikai nemzet közé, megengedve az állampolgárok közösségében egyes csoportok nyelvi különállását.
3. Trianon után azonban minden megváltozott, de nem csupán az új helyzet törvényszerűsége szerint. Tehát nem csak úgy, hogy ezen túl a tót atyafit a csehszlovák nemzet szlovák tagjának tekintették és a mócföldi oláhot immár a Román állam románságára büszke állampolgárának. Hanem olyképpen is, hogy akik addig elnyomottaknak érezték magukat, hirtelen elnyomókká váltak.
4. Az új államhatárok meghúzása következtében a magyar nemzet elcsatolt részén a kinnrekedtség keserű érzete, a maradék Magyarországon maradtakon a szerencsés bévül maradás élménye uralkodott el. Szabó Dezső ugyan meghirdette, hogy minden magyar felelős minden magyarért, de ez a vezérelv a valóságban nem működött. Nem működhetett, mert nem vált, és – a Trianon utáni általánosan sanyarú magyarországi állapotok miatt – nem válhatott mélyreható eszmévé. Az állampolgári hovatartozás új állapota nemzetrészekre osztotta az addig egységes magyar nemzetet – minden rész többé-kevésbé csak önmagára hagyatkozhatott. Ekkor született meg az addigi magyar nyelvben nem használatos „anyaország” kifejezés, ami az elszakított nemzetrészek viszonylatában elhibázott fogalom. De ekkor uralkodott el a nemzet egyharmadán az elszakítottság életérzése is. Az 1990-es rendszerváltozás óta az elszakított részeket határon túli magyaroknak nevezik, a magyarországiakat pedig ismét anyaországiaknak.
5. A jelenvaló Magyar Köztársaság állami területével szomszédos államokban élő magyarok nagy részének meggyőződése, hogy a magyar nemzet szerves részét alkotják. Ez a meggyőződés a Szlovákiában élő magyarok többségének meggyőződésével is azonos, amennyiben Magyarországot nem azonosítják az ország kormányával. Az egybetartozás érzete a nyelv, a kultúra és az évezreden át, együtt megélt múlt mellett mind a mai napig politikai kötődésekben is jelentkezik. A magyar politikai nemzettudat a magyar nemzetrészekben a kulturális és történelmi egybetartozás tudata mellett a legmélyebben élő emlék – ez tagadhatatlan.
6. Azoknak a magyar nemzetrészeknek, amelyek az 1918 után megalakult új államokban élnek, és ahol a szülőföldjük is található, történelmi az ott számbeli többségben élő nemzetekhez a kötődése. Ezt a természetes összefonódást nap, mint nap újrafonják az élő társadalmi kapcsolatok. Ezért a kettős kötődés egy létező magyar valóság. Ez azonban nem jelent sem kettős tudatot, sem kettős azonosságot.
7. Az európai integráció élménye, példája és az ebből szerzett tapasztalatok megteremtették a magyar nemzet egyes részei számára a nemzet határokon átívelő integrációjának, összekapcsolódásának eszméjét és reményét. Ennek megvalósulása esélyt jelentene a nemzet újraépülésére.
8. A nemzeten belüli kapcsolatokban azonban gondot jelent a szolidaritás hiánya. Ez leginkább a magyarországiak és a határon túli magyarok viszonylatában észlelhető. A legmélyenszántóbb szociológiai felméréstől is meggyőzőbb eredménnyel szolgált a 2004. december 5.-én Magyarországon megtartott népszavazás az ország határán kívül élő magyaroknak adandó állampolgárságról. A népszavazás masszív ignorálása a választók részéről, valamint a hivatalban lévő kormány és a két kormánypárt népszavazás elleni kampánya a valós állapotról adott képet: nem létezik magyar nemzetpolitika, nincs nemzeten belüli szolidaritás. A 2004. decemberi népszavazás előzményei és eredménye egyértelművé tették, hogy a Magyarország határain kívül élő magyarok önmagukra vannak utalva. A szolidaritási akciókat szervező civil szervezetek erőlködése inkább lélektani gyógyírként alkalmazható. Viszont a települések határon átívelő kapcsolatai némileg helyettesíthetik a hivatalos Magyarország szolidaritáshiányát.

IV. A magyar nemzetrész által lakott terület népességmegtartó alkalmasságának és a magyar közösség építésének tervezési alapvonalai

A. Alapvető szempontok

1. Az emberek zömének megélhetése, társadalmi léte és komfortérzése – az elektronikus világháló ellenére – egy könnyen körbehatárolható területhez kötődik. A tapasztalat azt igazolja, hogy ha egy adott területnek vagy településnek a népességmegtartó ereje, adottsága vagy alkalmassága csökken, onnan elsősorban a legtehetségesebbek, az életpálya-építésre nagy akarattal összpontosító személyek, a fiatalok és a szerencselovagok költöznek el átmenetileg vagy véglegesen. A lakosság zöme azonban helyben marad és tengeti az életét, vállalja a munkahelye és a lakóhelye közötti ingázó utazást, vagy a munkanélkülieknek nyújtott segélyen nyomorog. Ez utóbbi megoldásokat nem biztos, hogy azért választja az ember, mert kevéssé alkalmas a kihívásoknak megfelelni, hanem esetleg azért, mert konzervativizmusa, azaz egy sajátosan értékorientált szemlélet miatt többre becsüli a szülőföldet és a családot, mint a kalandot.
2. Egy térség népességmegtartó erejének csökkenése azonban szociális leépüléshez vezet, a munkaerő elértéktelenedését idézi elő, az adott régió korfájának öregedését vonja maga után, a népszaporulat csökkenésével jár, ingatlan-üzérek célpontjává válhat és olyan szociális indíttatású, vagy spekulatív hátterű betelepülést vonhat maga után az adott térségbe, ami megváltoztathatja annak korábbi társadalmi, kulturális, civilizációs és etnikai arculatát. A kultúraváltás egy elszegényedő térségben vagy leépülő társadalmi közegben a civilizációs felemelkedés reményével kecsegtet.
3. Egy térség népességmegtartó erejét fenntarthatják vagy növelhetik a civilizációs beruházások, a közlekedési hálózat karbantartása vagy fejlesztése, munkahelyteremtő beruházások, a helyi adottságokon alapuló árutermelés és annak értékesítési lehetőségei. A saját piacvédelem, a csak nálunk fordul elő, csak nálunk látható, csak nálunk ehető és iható, csak nálunk kapható kistermelői és közművelődési programok, az iskolahálózat működtetése, a lakosság számára nyújtandó közszolgáltatások megőrzése, az egészségügyi intézmények fenntartása, a közigazgatási intézmények lakosság általi elérhetősége. A multinacionális nagyvállalatok csak átmenetileg javíthatják a térség gazdasági megtartó erejét, hacsak nem egy hosszúlejáratú bedolgozói, beszállítói szerződés szerint dolgoznak. Egyébként nem jelentenek segítséget a természetes régióknak, mert globalista szemléletük nem a térség érdekeit veszi figyelembe, csak a profitot – ezért egy térség szerves fejlődése vagy felzárkózása szempontjából a kis- és középvállalkozásokat kell fejleszteni.
4. Sajátos feladat hárul a térség, a település lakosságmegtartó funkcióinak életben tartása szempontjából az oktatási intézményekre általában, de főleg a közoktatásra, a közművelődésre és a felnőttoktatásra, legújabban a távoktatásra. Nem elhanyagolható az sem, hogy van-e saját papja a településnek és a pap közegbarát-e vagy közegidegen.
5. A magyar közösségépítés szempontjából elengedhetetlen, hogy a művelődési intézmény magyar legyen. Nem elégséges feltétele a szellemi nevelésnek a magyar nyelven való oktatás. Az intézménynek magyar nevelési feladatot is el kell látni.

B. Térség és település

1. Az ember élete, tevékenysége ösztönszerűleg és hagyományosan fizikai képességeinek határai között, kitapintható térben és érzékelhető időben zajlik. A mesékben, de néha a valóságban is a nagy birodalmakban „soha sem nyugszik le a nap”, de az ember akkor érzi magát biztonságban, ha az „egynapi járóföld” határai között mozog. Európa minden történelmi országának belső tagoltsága emberi léptékű. A történelem során létezett birodalmak szétesésének oka nem a megszervezhetetlenségben rejlett, hanem az átláthatatlanságban. Ami nem átlátható, az szervetlen. Ami szervetlen, az csak hatalmi erővel vagy alantas eszközökkel fogható össze, ideig-óráig. Az átláthatatlan akkor válik megtarthatóvá, ha emberi léptékű egységekre osztják, – ezáltal válik átláthatóvá és szervessé.
2. A modernizálódásnak nem a hagyománytisztelet az akadálya, hanem a céltévesztés, a célvesztés és a rossz módszerek alkalmazása. A Szent István által megteremtett területi alapszerkezet – a tíz község egy templom, illetve a várispánságokból kialakult megyerendszer – egy évezredre kialakította azt a térségi egybetartozás-tudatot, vonzáskört, ami ma is működőképes. II. József kerületi rendszere, noha a szükségszerű modernizálásból (reformok szükségességéből) indult ki, a vármegyék autonómiájának megszüntetése miatt létrehozása után rövidesen megszűnt.
Évtizedekkel ezelőtt – 1961-ben – a szocialista Csehszlovákiában hoztak létre olyan nagy közigazgatási-területi egységeket, amelyekben a soha egybe nem tartozó tájegységeket és összeegyeztethetetlen természeti-gazdasági tulajdonságokkal rendelkező tájakat kényszerítettek össze. A kommunista hatalmi rendszer bukásával ezek felbomlottak. Jelenleg az Európai Unió igyekszik ránk kényszeríteni azt a nagyrégiós területi szervezettséget, aminek az úthálózat illetve a közlekedés tervezése, árvízvédelem, környezetvédelem vagy a logisztikai központok kialakítása szempontjából van értelme, egyébként a közügyek igazgatása szempontjából szervetlen.
3. A Trianoni békeszerződéssel kikényszerített államváltás óta, tehát az elmúlt csaknem kilencven évben a mai Szlovákia területén átlagosan tízévenként szervezték át a területi közigazgatást, aminek az egyik célja az volt, hogy ne úgy legyen, mint Trianon előtt volt. Az átszervezések ezt a célt mindig elérték, de az emberi lét komfortossá tételét soha. És elértek még egy célt: a döntéshozó gócokban a magyarok mindig kisebbségbe kerültek.
4. Csupán a települések telekkönyvi határai maradtak sértetlenek. A település (a falu, a község, településegyesülések következtében a részek) a legállandóbb területi egység – a kataszteri határok sérthetetlenségének sok évszázados hagyománya van. De ez is csak 1949-ig volt érvényben, mert a csorbatói szerződés ezt a több évszázados jogszokást is megsértette.
5. A települések közötti térségi kapcsolatoknak is sok évszázados múltja van. Hatással voltak erre a domborzati és vízrajzi viszonyok, a feudalizmusban a földbirtokosi kapcsolatok, később az árutermelés, a munkalehetőségek. A nyelvi illetve az etnikai határok mentén a nyelvi és etnikai különbség illetve azonosság volt hatással a kapcsolatok alakulására. Ez annyit jelent, hogy a térségi (kistérségi) kapcsolatok a kulturális azonosság, közlekedési viszonyok és gazdasági érdekek mentén jöttek létre vagy alakultak át.
6. A szülőföld megtartó ereje és fenntartható fejlődése szempontjából a kistérségek fejlesztése, gazdasági erejük növelése az elsőrendű feladat. Ezek között is a gazdaságilag leszakadó területek felzárkóztatása a legfontosabb. Ha ezeknek a területeknek a hátrányos helyzete nem javul, végzetesen szembekerülnek a fejlettebb és a fejlődő térségekkel – ez ma már látható. A gazdasági és szociális különbségek miatt pl. a Pozsony vonzáskörében élő magyar érzéketlenné vált a bodrogközi magyar gondjai iránt, a bodrogközi pedig egyre gyanakvóbban néz a csallóközi és a Galánta környéki magyarokra. Az érdektelenség és az elárultatás érzése feszül egymással szembe. Emiatt minden korábbi közös cél szertefoszolhat.
7. A Szlovákiában élő magyarok által lakott területsáv legnagyobb része csonkatérség. Az államhatárnál megszakadó terület természetes folytatása a határ túloldalán fekszik, csakúgy, mint a természetes gazdasági központok. Ez érvényes sok határmenti településre is, amelyek kataszterét kettévágja az államhatár. A határ túloldalára került ingatlanokat az 1949-ben megkötött csorbatói szerződés alapján elvették a tulajdonosoktól. Az Európai Unióba való belépés nyomán szabad utat kell engedni a természetes régiók újraszerveződésének és az eredeti tulajdonosi viszonyok helyreállításának.

C. A megtartás és a fejlődés függvényrendszere

1. A szülőföld megtartó erejének a megóvása vagy újraélesztése és a szülőföldön való boldogulás feltételeinek a megteremtése a legfontosabb cél. Ennek a célnak kell alárendelni a politikai közélet minden összetevőjét – nem csak a politikai taktikát, a rövid távú célokat, hanem a politikai szövetségek megkötését, a magyar-magyar kapcsolatokat és az MKP külkapcsolatait, sőt a magyar kulturális és a gazdasági közélet terveit is.
2. Az ókorban „gazdasági kapukon”, különleges jogállású helyeken folytatták a birodalmakat fenntartó külkereskedelmet. Ezeknek a helyeknek sajátos jogállásuk biztosította egyrészt a birodalom viszonylagos jólétét, másrészt a kereskedelem zavartalanságát. A középkorban szabad királyi városok és egyéb szabadalmas helyek révén biztosíttatott egy olyan különleges jogállás, ami az országok egészséges – polgári irányú – fejlődését tette lehetővé. Megalapozta a kiemelt jogú települések fejlődésének kiegyensúlyozott gazdasági feltételeit – ezek által teremtődtek meg a fejlődést lehetővé tevő gazdasági vonzáskörök. Ma a teljes körű önkormányzatiság – az autonóm közigazgatás – az egyetlen biztosítéka az állam egészséges működésének és a települések valamint a vonzáskörükben lévő térségek fejlődésének. Ugyanakkor ez nem mentesíti az állam központi igazgatási szerveit, hogy az önkormányzatoknak (autonómiáknak) átadott jogköröket ne lássa el a működésükhöz szükséges anyagi javakkal. Az állam nem törvényszerűen rossz gazda, de a pártpolitikai és egyéb politikai érdekek mentén hajlamos a politikai indíttatású megkülönböztetésre. Az állam, ha a rábízott vagyont illetően rossz gazdaként működik, ez elegendő ok a hivatalban lévő kormány távozására.
3. A megtartás és a fejlődés alapja az önálló jogállás. Csak az a területi egység alkalmas a fejlődésre, amelynek jogkörét – illetőségi és hatásköri viszonyait – törvény szabályozza és belügyeibe az állam, illetve a felsőbb hatóság kizárólag törvény által avatkozhat be.
4. A volt kommunista országokban – ilyen Magyarország és Szlovákia – az 1990-ben bekövetkezett rendszerváltozás óta a modern abszolutizmusra (ma: demokratikus centralizmus) és a vadkapitalizmusra (ma: neoliberalizmus) emlékeztető viszonyok uralkodnak. Ez valószínűleg átmeneti állapot. Egyik jellemzője – kormányonként váltakozva (Szlovákiában kezdettől fogva) – az önkormányzat-ellenesség (autonómia-ellenesség), a központi irányítás fenntartása, a helyi szolgáltatások korlátozása illetve felszámolása, a lakossági ügyintézés távoltartása a polgároktól, a korábban felhalmozott állami vagyon eladása az ésszerű működtetése helyett. Szlovákiában van ennek az állapotnak egy sajátossága: a magyarellenesség. Közigazgatási jellemzője: meg kell akadályozni, hogy átruházott vagy alanyi jogkör kerülhessen magyarok által irányított önkormányzatok kezébe. Szlovákiában ez a fő oka az önkormányzatiság-ellenességnek és az autonóm státus, vagy ha úgy tetszik a szerves alapú helyi és regionális önkormányzat elutasításának. Stratégiai feladat tehát – a megtartás és a fejlődés érdekében – a felsorolt fogyatékosságoknak a megszüntetése.
5. Minél távolabb fekszik a település a döntéshozó központtól, annál gyakrabban hoz a központ a helyi érdekekkel ellentétes döntéseket. Minél kisebb mértékben jelenik meg a térség képviselete a döntéshozó szervben, annál inkább kerül háttérbe a térség érdeke a döntésekben. Minél kisebb arányban jelenik meg egy népcsoport a döntéshozó szervben, annál hátrányosabb helyzetbe jut.
6. A megtartás és a fejlődés érdekében a politikai térfélen ezért két megoldás, illetve ezek kombinációja kínálkozik:
– a tudatos szövetségkeresés és/vagy
– a saját önkormányzati rendszer kialakítása.

V. A tervezés fő csapásai

A. Az alapértékek. Régi és új paradigmák

1. A szülőföld jelenti a helyhez és a térséghez kötődő alapértéket. A múlt és a jövő viszonylatában a legfontosabb feladat a szülőföld megtartása, a jelen számára pedig eltartó erejének megőrzése és növelése boldogulásunkért.
2. A közösséghez a család köt bennünket leginkább. A család hagyományosan és a jövőt alakító társadalmi kapcsolatokban is a teljes szerkezetű családmodellt jelenti. Az eszményi család legalább kettő vagy több gyermekutódban testesül meg.
3. A nemzeti tudat a legfontosabb társadalmi közösségalakító erő, amelynek ápolása az anyanyelven való művelődés és a nemzeti szellemű nevelés által valósul meg.
4. Az állampolgári közösségben élni kell. Ez nem csak jog és lehetőség, hanem szükségszerűség is. Az állampolgári közösségi lét legfontosabb feltétele a türelmesség, a másik tisztelete, az állampolgári jogok és kötelességek harmóniája valamint a tudatos egyenrangúság gyakorlása.
5. Az erkölcsi nevelésnek a család-iskola-egyház hármas egységében kell megvalósulnia. Ennek fontos eleme az ökuméne gyakorlása.
6. A gazdasági aktivitás köre elsősorban a településen és a vonzásköréhez tartozó térségben alakuljon ki. A munkavállaló szabadidejét ne a munkába való utazás töltse ki. Ez a családvédelem egyik alap-pillére.
7. A gazdaságilag erős és érzelmi vonzásokban egyértelmű tájegység kialakítása vagy újrateremtése legyen a cél. Itt szülessenek meg a térség számára legfontosabb kérdésekben a döntések. Védjük a szülőföldet.
8. A szolidaritás és a közös jövőtervezés a nemzet egésze és a Szlovákiában élő része számára a legfontosabb közösségi feladat. Ezzel összetarthatjuk a részekre darabolt magyar nemzetet.
9. Meg kell teremteni a szolidaritáson alapuló közteherviselés rendszerét a szlovákiai magyar közösség hiányainak a csökkentésére. Legyen minden magyar legalább jelképes befizetője egy közösségi magyar alapítványnak.
10. Életpálya programokban és pályaváltási programokban kell gondolkodni. A jövőépítés érdekében újra kell gondolni egy-egy emberöltő, egy-egy nemzedék legfontosabb fordulópontjait.
11. A tudásra kell helyezni a jövőtervezésben a legnagyobb hangsúlyt. Aki kevéssé művelt, az lemarad. Aki lemarad, munkanélküli lesz. Akinek nincs munkája, gazdaságilag elbukik és kiszolgáltatottá válik.
12. De, hogy ne vesszünk el a tudás globalitásában, ugyanolyan hangsúlyt kell fektetni a tudatra. És, hogy ne essünk áldozatául a tudat kevélységének, nem szabad elhanyagolni a lélek gondozását. Mert a jövőt a tudás, a tudat és a lélek ( spiritualitás) határozza meg.

B. Kutatási csomagok

1. Társadalmi állapotunk
A szlovákiai magyarságra vonatkozó társadalom-felmérést

• először 1968-ban végeztek a Csehszlovák Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetének a csehszlovák társadalomról készített felmérése keretében. A felmérést Szergej Machonin vezette. Többek között vizsgálták az egyes etnikai csoportok társadalmi állapotát (státusát). Eszerint a csehszlovákiai magyarok a társadalmi fokmérő utolsóelőtti lépcsőfokán jelentek meg – utánuk már csak a cigányok következtek.
• Az 1990-es rendszerváltozást követően elsőként az IVO (Inštitút pre verejné otázky) végzett több társadalomfelmérő vizsgálatot, melyeket Zora Bútorová vezetett. Ezekből a felmérésekből a szlovákok és a magyarok kölcsönös viszonyára utaló adatok a legérdekesebbek. A felmérések szerint a szlovákok türelmetlenebbek a magyarokkal szemben mint a Szlovákiában élő magyarok a szlovákok iránt.
• A magyar nemzet szlovákiai közösségének állapotát 1994 óta mérik rendszeresen. A Balázs Ferenc Intézet (BFI) szervezésében Dobos Ferenc vezetésével 1994 és 2001 között három értékrend vizsgálat zajlott. Az asszimilációt vizsgáló első felmérés, ugyancsak a BFI szervezésében 1996-ban történt. A három értékrend vizsgálat, nagyrészt azonos kérdéseken alapuló felmérés azt jelezte, hogy a szlovákiai magyarok az MKP kormányba lépésével a korábbiakhoz képest fokozatosan elbizonytalanodtak – értékrendi válságba sodródtak, vagy a paradigmaváltás (?) korszakába jutottak.
• 2002-ben a Szövetség a Közös Célokért (SZAKC) elvégzett egy több mint 11 ezer mintán alapuló felmérést a szlovákiai magyar családokról, amiből – többek között – kiderült, hogy azokra a családokra, amelyek gyermekeiket magyar iskolába járatják, nagyobb anyagi teher nehezedik, mint a gyermekeiket szlovák iskolába járató családokra.
• A szlovákiai magyar társadalom állapotára fényt derítő következő két felmérés 2007-ben készült.
• Az SZAKC először egy, a munkaerő migrációra vonatkozó felmérést végzett. Ez a felmérés – többek között – azt jelezte, hogy a szülőföldjük határán túl, külföldön (Magyarországon) munkát vállalni szándékozó szlovákiai magyar közül mintegy harminchét százalék hajlandó lenne egy harmadik országban munkát vállalni, – tehát távolabb a szülőföldtől.
• A BFI által 1996-ban elvégzett asszimiláció vizsgálatot a SZAKC – Bauer Edit és Duka Zólyomi Árpád európai parlamenti képviselők anyagi hozzájárulásával – 2007-ben megismételte. Az új felmérés szerint az észlelhető, hogy a megkérdezettek egyre inkább távolodnak a közélettől valamint a szociálisan legérzékenyebbek, legkiszolgáltatottabbal hajlamosak leginkább az asszimilációra.
• A Mécs László Társulás támogatásának köszönhetően elkészült 2008 májusában a SZAKC és a Budapesti Fókusz Intézet (BFI) szervezésében – a 2001-ben elvégzett értékrend-vizsgálat megismétlése az akkori kérdések nagy részének újrakérdezésével. Az felmérés eredménye a helyzet romlására figyelmeztet.

2. Lakosság-nyilvántartási tükörképünk

A Szlovákiában élő magyarok létéről a statisztikai felmérések elvont képet alkotnak. A társadalmi felméréseket és a statisztikai adatokat össze kell hasonlítanunk.
A legfontosabb a társadalmi térkép megrajzolása. Ezen belül a munkanélküliségi térkép és ennek az életkor szerinti, műveltségi meghatározói.
Vizsgálnunk kell a mérhető lakossági migrációt, a betelepülést az egyes községekbe, az eltelepülést valamint a munkaerő-vándorlást.
A gazdasági adottságok felbecslése szempontjából ismerni kell az egyes települések vállalkozói térképét, elsősorban azokra a vállalkozásokra összpontosítva, amelyek főleg nem a saját családjuk tagjait foglalkoztatják.
Hasonlóképpen fontos az élve született gyermekek számának összevetése az iskolaköteles gyermekek anyanyelvű oktatás szerinti beiskolázottságának adataival.
El kell készíteni egy olyan iskolahálózati térképet, amelyből olvasható az iskola vonzáskörében élő iskoláskorúak száma.
Fontos adat az egyes településeken – elsősorban a városokban és a központi fekvésű falvakban – a lakásépítési programok összevetése a nemzetiségi arányok változásával.
A korábbi – a személyes adatvédelem előtti időszakból származó – statisztikai adatok alapján érdemes készíteni egy kimutatást a nemzetiségileg vegyes házasságokról.

3. A politika buktatói és lehetőségei

A rendszerváltozás kezdetétől számítva húsz év (1989-2009) telt el. Az ember életében ennyi idő elegendő a felnőtté váláshoz. Az öregedő ember azonban húsz év alatt eljuthat második gyermekkorába. Melyik korszakát éli most a szlovákiai magyarok közössége? Nem sikerült az 1945-ben és utána elszenvedett veszteségekből kilábalnia és ismét felnőtté válnia, vagy a szenilitás korát éli – esetleg a visszafordíthatatlan asszimilációt?
A rendszerváltozás kezdetén vagy utána felnőtté vált nemzedékekkel szemben azonban igazságtalanok lennénk, ha a rendszerváltozás előtti időszakot figyelmen kívül hagynánk, és nem értékelnénk ki a korábban felnőtté vált nemzedékek magatartását. A társadalom nemzedékek szerint épül, és egy-egy nemzedék társadalmi tudata nem önmagától való. A tapasztalat azt mutatja, hogy a nagyszülők—szülők—gyermekek—unokák sorában a szervesen épülő családokban alig mutatkozik változás a magatartásban. Vannak ugyan kivételek, amelyek mindig valamilyen katarzishoz kötődnek – a mélyben mindig a félelem lelhető fel. Viszont tudatosítani kell, hogy a magyar családoknak csupán 20%-a háromgenerációs, ugyanakkor 10%-a csonka család.
A válságokból és a buktatókból tanulhatunk. A tanulság megszívlelése jövőt alakító lehetőség.
Néhány megfontolásra szánt felvetés a magyar nemzet Szlovákiában élő közösségének utóbbi két évtizedéből:

• miért kellett 1992-ben riogatni az önállósulásra törekvő szlovákokat a magyar területi autonómiával, noha tudtuk, hogy létrehozására politikailag nem vagyunk felkészülve?
• miért kellett zátonyra futtatni az 1994. január 8-án szervezett komáromi önkormányzati nagygyűlést, ami a szlovákiai magyar közösség legnagyobb önrendelkezési kísérlete volt?
• miért késlekedett 1990-1998 között a magyar pártok egyesülése, noha ennek a szükségszerűsége már1992-ben nyilvánvaló volt?
• miért halogatták a magyar pártok 1997-ben és 1998-ban hónapokig az egyesülési tárgyalásokat és a megegyezést, noha ez akkor már elkerülhetetlen volt?
• az MKP 1998-ban nemzetközi támogatás nélkül nem válhatott volna a szlovákiai kormánykoalíció tagjává, miért nem használta ki a párt ezt a helyzeti előnyét?
• halasztható volt-e 1998-ban a kormányalakítási szerződés? Lehetett-e volna jobb helyzetet kiharcolni az akkori kormánykoalícióban?
• miért kellett 1998-ban aláírni egy olyan koalíciós szerződést, amely stratégiailag hátrányos volt a magyar népcsoport számára?
• miért kellett támogatni 2000-ben egy olyan alkotmány-módosítást, ami a magyaroknak és a többi nemzeti kisebbségnek és népcsoportnak nem adott önkormányzati jogokat? miért nem léptünk ki a kormányból 2001-ben, amikor a kormányfő pártja megsértette a koalíciós együttműködést és stratégiai célunkat illetően (közigazgatási-területi átszervezés) vesztesek lettünk?
• miért léptünk ezek után 2002-ben ismét koalícióra azokkal a pártokkal, amelyek 1998-2002 közötti időben megalázták a magyarokat?
• miért nem sikerült a komáromi Sellye János Egyetemen kívül olyan intézményeket kialakítani az MKP nyolcéves kormányzati korszakában, amelyek megteremthették volna a szlovákiai magyarok szabad és védett fejlődését?
• miért nem vált közösségi sikerré egy-egy vízvezeték vagy szennyvízelvezető és tisztító állomás átadása, a szociális lakások építése, középületi rekonstrukciók az MKPkormányzati tevékenysége során?
• miért nem alakult ki a mezőgazdaságban vállalkozók körében olyan intézményi rendszer,ami védené a termelőket?
• miért ment tönkre Dél-Szlovákiában a zöldségtermesztés?
• ki a fontosabb az MKP számára: a gabonatermelő vagy a közraktározó?
• miért nem következett be a mezőgazdasági termelésben paradigmaváltás, noha a

kistermelők és a mezőgazdasági középvállalkozók ezt igényelték volna?… stb.

4. A nemzet egy, de megosztott

A rendszerváltozás hajnala óta létezik új magyar nemzetpolitika, mely Antall Józsefnek – ma már legendává vált – 1990. június 2-án tett kinyilatkoztatásához fűződik, miszerint lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Ezzel párhuzamosan azonban nem épült fel egy nemzetstratégia. Csak néhány pillére lett elfogadva az 1990-es évek közepe táján (a szülőföldön való boldogulás, a tudásközpontú társadalom, a gyermekes családokat kedvezményező támogatáspolitika, a Kárpát-medencei magyar politikai szervezetek rendszeres találkozója stb.). A magyar nemzet államhatárokkal történt szétdarabolásából származó hátrányokat a mai napig nem tudtuk ellensúlyozni. Az európai integráció eszméjének példáján megszületett gondolat a magyar nemzet határokon átívelő egyesítésére a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) intézményének létrehozatalán majd a státustörvényen, később – 2004-től – a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán kívül nem valósult meg más, hatékonyabb alakban. A Magyarok Világszövetségének átalakítására tett kísérletünk 2000-ben – a titkosszolgálatok által emelt csapdákban – hamarább vérzett el, mint az Orbán-kormány a parlamenti választáson. Az Orbán kormány idején született elképzelés az ún. határon túli Széchényi tervről, 2002-ben füstbe ment. A MÁÉRT 2004-ben megszűnt, közben a magyarországi kormány politikai kampányt indított a határain túl élő magyarok ellen. A státustörvény pedig leépült. A Gyurcsány-kormány idején megfogalmazott elképzelés – támogatás helyett fejlesztés – nem működik. A határon túli magyarokat korábban támogató közalapítványi rendszer helyett létrehozott Szülőföld Alap rosszul működik. Tény és való, hogy Magyarország évtizedek óta nem tudja betölteni történelmi küldetését: az összmagyarságért vállalandó felelősséget. Ez már mintegy száz éve így történik. Amikor jobboldali kormányok irányítják az országot, akkor kétségbeesett (esetenként kaotikus) intézkedések történnek a nemzetpolitika hiányainak pótlására, amikor baloldalinak vagy liberálisnak nevezett kormányok állnak a magyarországi államapparátus élén, a nemzetpolitika életveszélyes ütéseket szenved el.
Ilyen körülmények között a trianoni Magyarország határain kívül élő magyar közösségek teljesen magukra vannak utalva, néha a budapesti kormány hazugságaival is szembesülniük kell.
Tény és való: az említett példák kormány és tárca-függőek.
A kormányok változnak a nép és a nemzet marad. Megmarad-e a nemzet jelenlegi vészes megosztottsága, vagy sikerül az össznemzeti kérdésekben paradigmális állapotba jutnia? A megosztó politikán és érzelmi irányultságokon felülemelkedve megvalósítható-e a nemzet határokon átívelő egyesítése? Befolyásolhatja-e pozitívan az Európai Unióban való tagságunk a nemzet szétdaraboltságát? Lehet-e olyan nemzeti stratégiai célkitűzéseket megfogalmazni kisebbségi létkörülmények között, amelyek majd részét alkothatják az egésznek?

5. A magyarok és az együtt élő nemzetek, nemzetrészek a Nyugati Kárpátok alatt

A mai Szlovákia teljes területén és Ukrajna ún. kárpátaljai részén élő népek – nemzetek és nemzetrészek – együttélése történelmi. Bátran kijelenthetjük, hogy a magyarok és a szlovákok, a magyarok és a ruszinok múltbéli kapcsolata lehetővé teszi, hogy a jelenben megfogalmazzák társnemzeti viszonyukat. Szükséges a paradigmaváltás – le kell küzdeni a kisebbségi tudatot, hogy felválthassuk az egyenrangúság tudatával. Tudatváltás nélkül ugyanis nem tudjuk kivívni egyenrangú státusunkat. Ugyanakkor azt is szem előtt kell tartanunk, hogy tisztelnünk kell egymás nemzeti történelmét és történelmi személyiségeit. Azt azonban tudatosítanunk kell, hogy az együttélés minőségét mindenkor, főleg a 19. század óta a politika határozta meg. Nincs ez másként ma sem. Ezért a politika feladata, hogy megfogalmazza az együttélés minőségét javító programot. Részünkről tehát a felemelt főt és önbizalmat adó tudatváltásra van szükség. A szlovák politikai közéletben és közgondolkodásban szintén paradigmaváltásra van szükség, hogy létrejöhessen a magyar-szlovák kapcsolat minőségi átalakulása.

6. A múlt és a jövő

A magyar nemzet szlovákiai részének múltja és jelenbéli valósága szlovákiai vonatkozásban 1918. október 28-án kezdődik – addig egy magyar múlt és egy magyar valóság volt. A Trianon palotában 1920. június 4-én hozott döntést ma is tragikusnak tartjuk, de nem csak magyar szempontból. Abban a vonatkozásban is tragikus volt, hogy a versailles-i békerendszer – amelynek a Trianonban hozott döntés is része volt – idézte elő a II. világháborút. Trianonnal kapcsolatos álláspontunknak pragmatikusnak kell lenni. Kilencven év távlatából nem lehet jóvátenni. Különben is Trianont jogilag fölülírta az 1947-es párizsi békeszerződés. Trianon következményeinek enyhítését a politikának kell segítenie. Nem ez a helyzet a II. világháború végéhez és az azt követő évekhez kapcsolódó eseményeket illetően, amelyek legfőképpen Beneš, csehszlovák államfő jogfosztó rendeleteivel függnek össze. Ezeket nemlegesíteni nem lehet, de jóvá lehet tenni, illetve mérsékelni lehet káros hatásukat. A jóvátételnek illetve a hatástalanításnak több fokozata van az erkölcsi jóvátételtől az anyagi kárpótlásig. Elképzelhetetlen az egyenrangúság a magyar-szlovák viszonyban, ha az 1945-1948 közötti időben a magyarokon elkövetett jogsértéseket, megaláztatást és üldözést a szlovákok törvényszerűnek, törvényesnek és jogosnak tartják. Közös jövőt építeni a kollektív jogfosztás alapján nem lehet, de a múlton való együttes fölülemelkedéssel lehetséges.

7. Család és társadalom

Csak sejtéseink és tapasztalataink vannak arról, hogy a magyar családok Szlovákiában milyen állapotban találhatók. Az SZKC által 2002-ben nagy minta alapján elvégzett felmérése azt mutatta, hogy a magyar családoknak közel kilencven százaléka teljes, kétgenerációs (szülők, gyerekek) és csak egyötöde háromgenerációs. Ez egyértelműen arra utal, hogy az olyan konzervatív közösségekben is, mint a szlovákiai magyar társadalom, veszélyes méretet ölt az öregkori magányosodás. Társadalmi méretben talán az lehet bíztató, hogy valamivel több mint a fele a megkérdezetteknek nagyobb mint négy fős családban él. De léteznek ettől figyelmeztetőbb jelek is. Például a 2007 nyarán nyilvánosságra hozott közvélemény-kutatási felmérés egyik adata, hogy az MKP támogatói a legszegényebbek. Ha ezzel párhuzamba állítjuk a 2007 nyarán az SZKC által szervezett asszimiláció vizsgálatot, ami arra utal, hogy a szűkös anyagi helyzetben élők könnyebben asszimilálódnak, akkor van min törni a fejünket, hogy lefékezhessük a folyamatokat. Azt ugyanis tudjuk, hogy a magyarok által lakott járásokban van a legnagyobb arányú munkanélküliség és ott a legnagyobb a szociális rászorultság.

8. Életpálya-kezdés

Aki megszületik, társadalomba születik. A társadalomnak érdeklődnie kell az újszülött iránt. A társadalmat a szülők mellett az embereknek az a szervezett együttese képviseli, ami megszólíthatja a világra jött emberke szüleit. Nem elhanyagolható, hogy a szülők milyen társadalmi hatások kereszttüzébe kerülnek. Ezek a hatások nagymértékben befolyásolják a későbbi életpálya választást, a közvetlen kulturális és lelki közeg kialakulását. Az életpálya-kezdést ezért a családalapítástól, illetve a gyermek megszületésétől kell számítani. Ez azonban nem zárul le a gyermek tizenöt éves kora tájékán. Létezik egy tízéves átmeneti korszak az általános iskola elvégzése és az egyetemi diploma megszerzése között. Ebben az időben dől el, hogy munkanélkülit, a megélhetés tartós lehetősége elé néző embert, vagy sikeres szakembert bocsátunk élete útjára.
Az életpálya-kezdés ezért a legfontosabb része mindennemű társadalmi tevékenységnek. Ezért egyszerre jelent kihívást a civil szerveződéseknek és az oktatáspolitikának. Ha létezne – pl. Szlovákiában – egy olyan törvény, ami biztosítaná minden gyermek számára, hogy tíz éves koráig (az alapiskola első négy évében) anyanyelve szerint és szülőhelyén (szüleinek lakóhelyén) járhasson iskolába lelkileg sokkal egészségesebb emberek alkotnák társadalmunkat. Ez akár az Európai Unió-ban a gyermek jogainak keretében elfogadott szabállyá is válhatna, mint az autósok gyorshajtásának korlátozási szándéka 162 km/h maximális sebességben.

9. Életpálya és pályaváltás

Az életpálya tudatos meghatározása az általános iskola elvégzésével kezdődik. Az ekkor hozott döntés meghatározója lehet minden további döntésnek. Ezzel kapcsolatban olyan nagy súly nehezedik a gimnáziumokra, ami szinte fölülmúlja teherbíró képességét. A magyar gimnáziumok tanulóinak a száma Szlovákiában az elmúlt tíz év alatt kétszeresére nőtt. A gimnáziumok – azoktól eltekintve, akik bejutottak egyetemre és azt elvégezték – munkanélkülieket képző vagy az egyszeri használatra betanítható munkások tömegét növelő, vagy a további szakmai képzést igénylő pályakezdők oktatási intézményévé váltak. Milyen feladat vár ma a középiskolákra, mit vállalhatnak át ebből a felelősségből a szakmunkásképzők, és mit kell megoldania a felnőttoktatásnak, beleértve az átképzéseket? Milyen életpálya lehetőségei vannak a felnőtteknek? Miért ne lehetne segíteni az életpálya tervezésben? Mi az oka a magyarlakta vidéken létező nagyarányú munkanélküliségnek és hogyan lehet ezt csökkenteni?
Tudatosítani kell, hogy ma és a jövőben még inkább a társadalom megélhetés szerinti megosztottsága nem attól fog függeni, hogy ki milyen családba született, hanem, hogyan felel meg a tudásalapú követelményeknek. Ehhez, persze az államnak is vállalnia kell a ráeső feladatot: a tudás megszerzését biztosító oktatási rendszer finanszírozását.

10. Térség és vidék

A természetes térség egyezményszerű elfogadása és a tervezett térség meghatározása és működőképességének megteremtése – fejlesztési, tervezési és szervezési szempontból – hasonló kérdés, mint egy folyó völgye és egy katonai gyakorlótér kialakítása vagy egy nagy energetikai létesítmény közötti viszony. A természetes térség és a művileg létrehozott térség vagy létesítmény között a különbség abban rejlik, hogy az egyik természetes úton, a domborzati, gazdasági és közlekedési, esetleg etnikai viszonyok szerint alakul ki, a másik esetében minden feltételt – esetleg az etnikait is – művileg kell létrehozni. Egy életből származó példa. A bősi vízi erőmű építése előtt a mostani felvízcsatornával elzárt három szlovákiai magyar település — Vajka, Doborgaz, Nagybodak — Somorja természetes vonzáskörébe tartozott a Duna balpartján. A vízierőmű felépítése után – mivel a három település a felvízcsatorna és a Duna eredeti medre közé szorult – megszakadt a kistérség korábbi természetes közlekedési lehetősége. Az új közút Pozsony vonzáskörébe csatolta a községeket és a terület a teleküzérek aranybányájává és a szlovák betelepülés természetes célpontjává vált.
A szülőföld megtartása és eltartó erejének megőrzése illetve növelése szempontjából a községre és a kistérségre kiterjedő tervezés a legfontosabb. A gazdasági erő növelése szempontjából két lehetőség között kell választani:

• az egyik lehetőség a külső tőke bevonása a multinacionális cégek becsábításával. Ezzel kapcsolatban semmilyen pozitív tapasztalat nem halmozódott fel, mert a munkaerő kiszolgáltatottá vált és nem lehet biztosítani a helyi szabad munkaerő alkalmazását.
• a másik lehetőség a helyi gazdasági adottságok (komparatív előnyök) mozgósítása és külső középvállalkozói vagy nagyvállalkozói, de nem multinacionális tőke belépésének a lehetővé tétele.

A Szlovákiában élő magyarok településszerkezetének gazdasági fejlődése szempontjából a legfontosabb a szlovák-magyar határon átnyúló gazdasági és közlekedési szerkezetek összekapcsolása.

11. Önkormányzat és önkormányzás

— Mi az önkormányzatiság lényege? : az autonómia.
Ha ezt a liberális szemlélet szerint értelmezzük, az autonóm személyiség önmegvalósítási késztetettségéből kell kiindulnunk. Ha a hétköznapi keresztény/keresztyén ember szemléletét tartjuk mérvadónak, akkor a csoport – a vallását gyakorló közösség – Krisztus iránti elkötelezettsége és ennek szervezett formában közösségi keretek között való megjelenítése a mérvadó, tehát az egyház autonómiája és közösségformáló szerepe.
Az önkormányzatiság működésének egyik lényege a külső nem-beavatkozás. Közigazgatási viszonyok között ez azt jelenti, hogy csak az lehet autonóm közösség vagy autonóm testület, amelyet kívülről csak törvénnyel szabályozhatnak, ugyanakkor a külső törvényeknek nem ellentmondó belső törvények szerint működik. Autonóm közösség – akár területileg, akár etnikailag – csak az lehet, amelyre törvény vonatkozik – egyébként öntörvényű.
Szlovákiában az önkormányzatiság fejlődése köztes állapotban van. A települési önkormányzatok jogosítványai a korábbiakhoz képest bővültek, viszont pénzforrásaikat illetően még mindig ki vannak szolgáltatva a kormánynak, illetve a parlamentnek, mert nincsenek automatikus, nem megvonható anyagi forrásaik. A település és a területén működő vállalkozások között jogi eszközök híjával nem alakul ki érdekkapcsolat, ezért a települési önkormányzat nem tudja befolyásolni a helyi munkavállalói viszonyokat. Mivel a települési önkormányzat Szlovákiában saját rendszeres pénzforrásokkal nem rendelkezik a néhány helyi adó kivételével, ezért ingatlaneladásokra kényszerül, ami általában előnytelenül módosítja a település eredeti arculatát.
A települési önkormányzatok előtt új távlatokat nyithat a kistérségi együttműködés és az államhatáron átnyúló szerveződésekben való részvétel.
A települési önkormányzatok előtt azonban megnyitható egy olyan új távlat is, ami által egy egész közösség életét előnyösen befolyásolhatják: annak a szervezeti keretnek a megtalálása, ami egyrészt tömöríti a hasonló vagy azonos érdekű települési önkormányzatokat a Kárpát-medencében és ez által megjelenhetnek az európai együttműködésben és érdekképviseletben.

12. Társadalmi együttműködés

A társadalmi együttműködés a közéletiség alapja. Közéleten elsősorban a szervezett körülmények között, a közjóért végzett tevékenységet értjük. A közélet megszemélyesítői – újkori hagyományaink szerint – a politikusok. De ha csak a mai és nem az eredeti értelem szerint értjük a politikusokat, leszűkítjük a közéletiség értelmezési tartományát. Ha a közösség számára bármilyen közhasznú tevékenységet végző személyt is a közélet részének tekintünk – márpedig miért ne tekinthetnénk – tetemesen bővítjük a közéletiség fogalomkörét. A közélet szereplője ugyanis nem csak a politikus, hanem a pap, a tanító és a művelődés ügyét vagy a segélyszolgálatokat támogató vállalkozó is. És ha idesoroljuk azokat is, akik nem szervezett körülmények között folytatnak saját maguk által finanszírozott különböző közhasznú tevékenységet, akkor lehet, hogy a társadalom fele a közélet részévé válik. A közélet térbeli és társadalmi megnyilvánulása ily módon sokrétűvé válik. Ha azonban mindezt a társadalmi együttműködés érdekében akarjuk áttekinteni, a legfontosabb az legyen, hogy megismerjük a közélet résztvevőit és szándékaikat. Ha a közélet résztvevői, – akár a politikai, a kulturális vagy a gazdasági élet részéről – hajlandók a saját területük határát átlépve együttműködni, részévé válnak egy képzeletbeli hálózatnak, amelyben a helyi érdekeken illetve értelmeken túl is lehet összefogó értelmet lelni. Így kialakulhat egy olyan hajszálgyökér-rendszer, ami akkor is működik, ha fölötte levágták a füvet.
A társadalmi együttműködésben a legfontosabb a hasonló célokat követő szervezetek, csoportok együttműködése tekintet nélkül arra, hogy politikai vagy civil szervezetről, gazdasági vagy nem nyereségérdekelt szervezetről van szó. Az ilyen együttműködés egyrészt a hasonló célok elérésében növelheti a hatékonyságot, másrészt hozzájárulhat egy társadalmi béke kialakításához.
A társadalmi együttműködésnek azonban léteznek más megnyilvánulásai, illetve szükségletei is. Ezek közül talán a legfontosabb az egymással szemben bizonyos mértékben és bizonyos fokig idegen társadalmi csoportok összeilleszthetősége vagy illeszkedése oly módon, hogy az alkotóelemek megtartsák eredetiségüket.

13. A közművelődés

A közművelődés a jól szervezett társadalmakban a gazdasági életet és az oktatásügyet követő harmadik közérdekű kosár. A civil társadalom egyik legfontosabb tartópillére. Az első kettő sorrendjéről nem vitatkozunk, mert ez szemlélet és prioritások függvénye. Az amerikai (USA) típusú rendszerekben a közművelődéssel kapcsolatos teherviselést általában áthárítják a civil szervezetekre, a vállalkozókra, bankokra, nagy cégekre, alapítványokra. A nem amerikanizálódott viszonyok között, a közművelődés terheinek jelentős részét az államnak és az állami részvételű közalapítványoknak, valamint az önkormányzatoknak kell vállalni. Európában a közművelődés kiadásai hagyományosan együtt járnak a közteherviseléssel. Tudatosítanunk kell, hogy a társadalom az állam szervezete és a helyi hatalom részvétele nélkül nem önfenntartó, csak önszervező. Ezért az állam, azaz a mindenkori kormány szerepe és az önkormányzatok feladata elengedhetetlen a közművelődés működési feltételeinek megteremtésében. A szlovákiai magyarok közművelődése ma, talán tízszázaléknyira sem önfenntartó, noha az 1920-1938 közötti hagyományok elénk tárják az önfenntarthatóság bizonyos lehetőségét, ami akkor is kényszerhelyzet volt – a csehszlovákizmus következménye. Csakhogy akkor a szlovákiai magyarság társadalmában jelen volt egy jól működő kis- és közép-vállalkozói réteg, amely erkölcsi kötelességének tekintette a magyar közművelődés támogatását – az állami támogatás hiányának pótlását.
A közművelődést illetően az 1945-től kialakult viszonyok részben lehetetlenné tették ezt a közteherviselést, részben alkalmatlanná tették a szlovákiai magyarokat a közteher-viselésre. A szlovákiai magyarok korábbi közművelődési rendszerét teljesen átalakította a kommunista rendszer, ami berögződött a tudatba. Ez a rendszerváltozás utáni viszonyok közepette követhetetlen helyzetet teremtett. A közművelődésben ezért végig kell gondolnunk néhány szerkezeti vonatkozású kérdést:

• fenntartható-e az a közművelődési szerkezet, amit a kommunista rendszer erőszakolt ránk?
• Folytathatók-e azok a szervezési formák, amiket a kommunista rendszerben tanultunk meg?
• Érdemes-e életben tartani továbbra is a kultúrának azokat a szervezési és szerkezeti elemeit, amelyeket a kommunista hatalom idejéből örököltünk?
• Melyek azok a közművelődési intézmények, amelyeket meg kell tartanunk?
• Milyen új, működőképes közművelődési szerkezeteket kell létrehoznunk?
• Van-e és milyen szerepe van az önkormányzatiságnak, autonómiának a közművelődésben?
• Volt-e a közművelődésben közgondolkodási váltás a rendszerváltozás után?
• A közművelődésben a nosztalgia ugyanúgy káros-e mint a gazdasági életben?

14. Tömb-magyarság és szórvány-magyarság

A magyar nemzet szlovákiai közösségének vonatkozásában nem érvényesül az Európa Tanács által elfogadott alapelv, miszerint tilos az egyes etnikumok által lakott területek etnikai arányainak szervezett megváltoztatása.
Mielőtt életbe lépett volna ez az elv, a mai Szlovákia területén több százezer ember lakóhelyét változtatták meg állami erőszakkal vagy szervezésével úgy, hogy a lakóhely kényszerű megváltoztatása az etnikai eredettel függött össze vagy az etnikai összetételt változtatta meg. Ma, Szlovákiának az Európai Unió tagsága idején sem alkalmazható semmilyen tilalom arra vonatkoztatva, hogy szervezett vagy kényszerű körülmények között ne változhassanak meg egyes régiók etnikai viszonyai. Ebből két, gyakorlati következtetést kell levonni:
– törvénnyel kell meghatározni az etnikai régiókat és a nyelvi régiókat, vagy
– etnikai-területi vonatkozású autonómiákat kell létrehozni.

Ezzel azonban csak a védelem eszközeit teremtethetnénk meg.

Csökkenthetnénk a szórványosodás folyamatát, veszélyét, de a tömb és a szórvány közötti különbség megmaradna.

Tudatosítanunk kell, hogy a szervezett telepítések, a gazdasági kényszer hatására kialakuló belső migráció és az asszimiláció következtében növekszik a magyar szórványterületek nagysága Szlovákiában. Már nem csak a nyelvhatáron vannak szórványok, hanem csaknem minden magyarlakta város szórványosodik. A szórvány nem csupán a lélekszámtól vagy az etnikai aránytól függ, hanem a településszerkezettől is.

A szórványokkal való foglalkozás módszertanilag tér el a tömb igényeinek kielégítésétől. Ez nem csak növekvő anyagi megterhelést jelent, hanem megköveteli az identitás ápolásának más módszereit is, mert a szórványosodás nem csak statisztikai kérdés, hanem lélektani folyamat is, függetlenül az azt kiváltó okoktól.

15. Az MKP ideológiájának és politikájának alapvonalai

A rendszerváltozás óta azzal büszkélkedünk, hogy nincs ideológiánk – azaz eszménk –, mert értékrend alapján szerveződünk. Ebben az álláspontban egyrészt a kommunista időszak elutasítása búvik meg, ami nem biztos, hogy az újnak a tudatos vállalását jelenti, másrészt tartalmazza az eszmeiség-nélküliséget és a politológiai képzetlenséget is.
Az eszmeiség-nélküliség azonban nem csupán azt jelentheti, hogy nincs vezérfonalunk, hanem értékrendünk sincs – csak értékzavar van. A politológiai képzetlenség azonban egyértelmű: politikai műveletlenséget jelent.
Ennek ellenére az eszmeiség-nélküliség, az ideológia-mentesség jelenthet érték–központúságot is. Csupán azért is, mert nem csak eszmei irányzatok szerint különböztethetők meg az emberek, hanem a bevallott vagy tanúsított értékek szerint is.
Egy példa erre: 2004. december 5-dike után néhány héttel avatták Márai Sándor szobrát Kassán. A szoboravatáson Magyarország részéről hivatalosan Szili Katalin az Országgyűlés elnöke vett részt. Pártjának és kormányának a „kettős állampolgárság” ügyében tanúsított állásfoglalása miatt azonban okkal kifütyülték őt a kassaiak. Szili ugyanakkor joggal fakadt sírva, mondván: én, december 5-.én igennel szavaztam!
Az ideológia és az érték közötti különbség szintjén jelenik meg a párt és a mozgalom közötti ellentmondás is. A pártnak – ami értelemszerűen a nagy egésznek egy része – van határozott határvonala, ha úgy tetszik partja, pereme, ami meghatározza területét a többivel szemben. A párt ezért nem parttalan. A mozgalom pereme viszont feloldódik a határozatlanságban, a laza eszmeiségben, azt a hamis érzést keltve, hogy az egészet képviseli. Aki a kettőt – határozott rendszabály nélkül – házasítani akarja, homokra épít.
De mi van akkor, ha a pártnak pártként kell működnie, tehát meg kell húznia az éles határvonalat, és mégis az egészet kell képviselnie? Az egész érdekében kell részként (pártként) – azaz határozottan és megkülönböztethetően – viselkednie?
Ezek az ellentmondások és töprengések régiek. Korábban például. a „jobboldal” azt képzelte magáról, hogy a történelmi nemzetet képviseli, a „baloldal” pedig abban a hitben élt, hogy a plebejus többséget képviseli. Egyiknek sem volt igaza, mert a többség középre húz. Ennek – még a 19. század végén megfogalmazott – felismeréséből alakult ki Európában a 20. században, főleg a II. világháború után a keresztény néppártok családja. A keresztény néppártokat ugyan jobboldaliként tartják nyilván, de ez címkézés kérdése. A keresztény néppártok ugyanis a szociális érzékenység programszerű megjelenítésével majd a szociális piacgazdaság megteremtésére való törekvésükkel átvették a szociáldemokrácia klasszikus – nem marxista – ágendáját anélkül, hogy feladták volna eredeti jellegüket.
A szociáldemokrácia, pedig — éppen a szociális piacgazdaság kritikája miatt — lassan elhúzott a nagytőkéseket, majd később a globális érdekeket képviselő neoliberális irányba, létrehozva a bal-liberális irányt. A keresztény néppártoknak pedig megmaradt a történelmi nemzet és a plebejus érdekek képviselete – a népképviselet. Ez ma a Magyar Koalíció Pártjának tipikus helyzete is, aminek a felismerése csak részben következett be, inkább tehetetlenségből, mint tudatosan.
Az elkövetkezőkben mind az ideológia tudatosítása – a keresztény néppárti jelleg –, mind az értékrend újraépítése – a népképviselet – érdekében formálisan is és tartalmilag is határozottabban kell megjeleníteni a keresztény néppárti jellegét a pártnak.

C. A tervezés műhelyei

A műhelyekben a kutatási csomagokat kell felbontani és kibontakoztatni. A kutatási csomagok nem egy-egy műhely számára készültek, hanem az összetartozó kérdéseket érintik. A műhelyek egyszerre több kutatási csomaggal is dolgozhatnak. Eredményeiket – ha szükséges – új csomagokká kell gyúrniuk.
1. A terület és vidék műhelye –
hagyományos értelemben ide tartozik a gazdaságpolitika, a fejlesztési programok, a megújuló energiaforrások, a tudásalapú gazdaság, a kistérségek komplex fejlesztési és fejlődési lehetőségei, a mezőgazdasági termelési és fejlesztési stratégiák, termelők védelme, értékesítés, a falusi turizmus, a földrajzi táj védelme és fejlesztésének hagyományos valamint nem hagyományos programjai, a helyi hagyományok és természeti adottságok kiaknázása, az EU programjaihoz való illeszkedés, a határon átnyúló gazdasági tervezés és együttműködés.

2. Az életpálya műhelye –
az életpálya megtervezésével, az életpálya kezdése előtti, azaz iskolás kor előtti korszakkal, a családnak a magyar, illetve nemzeti szellemű nevelési rendszerbe való sajátos társadalmi beillesztésével, az életpálya kezdésével, tehát az iskolásokkal és a futó életpályának a törvényszerű vagy kényszerű módosításaival, oktatásüggyel és oktatáspolitikával, a felnőttoktatással a tudásközpontú társadalom kihívásaira való válaszadással foglalkozik.

3. A család és társadalom műhelye –
Hagyományos felfogásban ez a szociálpolitika, magyarul: társadalompolitika. Számunkra a család a társadalom alapja. Ezen az alapon kell építeni a társadalmat. Az ettől eltérőket türelmességgel kell beilleszteni a családon alapuló szerves társadalmi szerkezetbe.
Külön – főleg oksági elemzésen alapuló – figyelmet kell szentelni a leszakadó társadalmi rétegeknek. A társadalmi leszakadásnak a gazdasági szerkezetváltáson, képzési hiányosságokon, infrastruktúrális elmaradáson, a tervirányításos gazdaság negatív maradványain, a rossz privatizációs politikán kívül magatartási, civilizációs, oktatási és kultúrális okai is vannak.
A leszakadó rétegek sérülékenysége az egész szlovákiai magyar közösséget veszélyes helyzetbe juttathatja. A leszakadó rétegek sokkal inkább ki vannak téve a különböző asszimilációs hatásoknak szektás hatásoknak, aszociális csoportokba való betagozódásnak, nemzetiségi asszimilációnak.

4. A jog és az önkormányzás műhelye –
Két nagy területből áll össze a tevékenysége. Az egyik a jogérvényesülés vizsgálata, a másik a stratégiai jogalkotás. Mindkettő sajátos terület. Az egyik legfőképp jogszolgálattal és a jogsértésekkel foglalkozik, aminek mellékterméke a panaszok begyűjtése, rendszerezése, értelmezése valamint nyilvánosságra hozatala, a következménye a napi jogszabályalkotás. A másik területen a jogfejlesztés irányaival és a legfontosabb kérdéssel: az önkormányzatisággal – az önkormányzatiság illetve az autonómia elméletével és gyakorlati megvalósulásával, illetve megvalósíthatóságával kell foglalkozni. Az ezen a területen folyó munkát leginkább az teszi bonyolulttá, hogy nem csak az egyéneket és a közösségeket érintő jogi szerkezetek létrehozásával kell foglalkozni, hanem a közösségeket és a hozzájuk tartozó személyeket sújtó jogszabályoknak és következményeinek a felszámolásával is.

5. A társadalmi együttműködés és illeszkedés valamint a közművelődés műhelye
Abból kell kiindulnunk, hogy minden társadalom meg van szervezve. A társadalmak szervezettsége különböző. Ahol az állam jól működik, tehát védi az állampolgárok alapvető érdekeit, ott jól működik a társadalom is, azaz a civil szféra. Ahol rosszul működik az állam ott a társadalom szervezettsége is kaotikus, esetleg az államot felváltó szervezetek kialakulásához vezet. Ahol az állam elnyomó, ott a civil szféra a polgárok lakásaiban szerveződik. Ahol az állam szervezettsége lezüllött, ott a társadalom a korábbi szervezési emlékek alapján szervezi meg önmagát civil és félkatonai szervezetekben. Ahol egy állampolgári nagyközösségen belül egyes csoportok/közösségek szervezettségét az állam lerombolta, ott a szervezetlenség, a kiszolgáltatottság vagy a rosszul szervezettség állapota következik be.

Függetlenül a felsorolástól a szlovákiai magyar társadalom vonatkozásában elsősorban a létező helyi, térségi és országos – főleg közművelődési és egyéb civil – szervezetek közötti együttműködést kell szem előtt tartanunk. Az együttműködés tárgya a helyi, térségi és az országos közös célok elérése. Az együttműködés fő szempontja a szervezetekhez fűződő nem társadalmi fogantatású érdekek elválasztása a társadalmi érdekektől. A társadalmi együttműködés további szintje az országban működő többi társadalmi szervezethez való kapcsolódás a megfogalmazott elsődleges érdekek alapján. Ettől nem kevésbé fontos a különböző – kulturális, értékrendi, civilizációs – eredendő értékeket hordozó közösségek összekapcsolhatósága, azaz a társadalmi együttélés rendezett körülményei. Ennek keretében a legfontosabb a magyar cigány szervezetekkel való együttműködés.

6. A szórványprogramok műhelye –
A magyar nemzet szlovákiai közössége szórványosodik. Nem csak a Zoboralja és a Bars megyei nyelvhatár falvai, hanem szórványosodnak a városok és szinte végig a nyelvhatár menti falvak. Az okok egy részét ismerjük, egy részét sejtjük. Az okokat tehát rendszerezni kell, mert ez az első lépés a probléma megismerése felé. Ez azonban nem elégséges feltétele a szórványosodás megállításának és nem feltétele a szórványok gondjainak kezelésére szolgáló programalkotásnak. A szórványosodás eltérő okainak a megismerése azonban segíthet a szórványkezelési programok kidolgozásában, esetenként a szórványosodás megállításában.

7. A politika és az ideológia műhelye –
Törekedjünk arra, hogy a politikát közszolgálatként fogjuk fel. A politikai célokat pedig ne a közmegegyezés legkisebb közös többszöröseként határozzuk meg – ez ugyanis a paradigma, hanem az elméleti optimum megvalósíthatóságának küszöbjeként. Ha ez sikerül, akkor az is sikerülni fog, hogy a követő magatartást a helyzetteremtő politikai magatartás váltsa fel. A politika és az ideológia közötti kapocs ezen a ponton alakulhat ki, mert az eszmeiségnek kell meghatároznia azt a medret, amelyben követhető a politikai célokat meghatározó értékrend.