A szólás szabadsága veszélyes fegyver. Néhány századra visszatekintve is több tízmillió ember életébe került függetlenül attól, hogy jó vagy rossz oldalon álltak érte fegyverben, harcban.
Néhány példa a sok közül. 1848 márciusa, amelynek közeleg a 161. évfordulója. Akkor még a fegyver a kard volt, és Gábor Áron híres rézágyúi. Ma már tudjuk, hogy a szabadságharc honvédjei, tisztjei, tábornokai jó ügyért áldozták életüket. Fedetlen fővel hajolunk meg emlékeik előtt. „Hol sírjaik domborulnak, unokáink leborulnak, s méltó imádság mellett, mondják ki szent neveinket” (Petőfi Sándor).
Dicstelenebb a II. világháború, és az ezt megelőző hitleri Németország. A szólás szabadságát a propaganda eszközeként használták, millió jóindulatú embert hajtva csatasorba a „Führer”, a vezér hataloméhsége szolgálatában. Tanulmányink során, a történelemkönyvekből tudjuk, mi lett a vége. Égett majdnem az egész Föld. Mennyi véráldozat, pótolhatatlan emberélet, és anyagi érték vált a lángok martalékává a „szólás szabadságának nevében”! Azt hiszem, ekkor döbbent rá a világ, hogy ezt a nemes gondolatot a visszájára is lehet fordítani, és a haladás, az emberiség jövője ellen is fel lehet használni.
Olvasva a napi híreket, nem kell messzire menni, hogy újabb példát találjunk a jó és rossz ügyre, amelyet a szólás szabadsága nevében kívánnak elkövetni.
Mi történik az MKP háza táján?
Az képtelenség, hogy egyszerű embereket próbálnak megtéveszteni és beszervezni az MKP szétverésére, újfent a nemes gondolatot hangoztatva, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy az „ellenség” tört ránk. Saját sorainkból „felkelt forradalmárok” göbbelsi hévvel ontják a valótlan szavakat, a féligazságokat, hogy a demokratikusabb szintre emelkedett MKP Elnökséget, és az elnököt, hatalmi éhségükben, menesszék. Emberek, MKP-tagok, ne hagyjátok magatokat megtéveszteni!
Mi az igazság és mi a csúsztatás?
Az igazság az, hogy egyesek a bosszú eszközévé tették a szólás szabadságát. A csúsztatás pedig az indok, amelyre hivatkoznak. Kihasználják az emberek tájékozatlanságát a mai könyvkiadási gyakorlatról.
Kérem, mielőtt tollat fogna valaki, olvassa el Csáky Pál Harmatos reggelek álmai című könyvét. A 4. oldalon fent, a szlovák és a Madách Könyvkiadó címere között van egy szlovák nyelvű mondat: „Realizované s finančnou podporou Ministerstva kultúry Slovenskej republiky.” (Megjelent a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériumának segítségével.) Lent, ugyanazon az oldalon, a kiadás éve: 2008. Nos, aki jártas a könyvkiadás gyakorlatában, tudja, hogy a kéziratot 2006-ban kellett leadni a kiadónak, ahol eldöntötték, a következő évben besorolják a kiadói tervükbe, illetve a minisztériumba küldött pályázatok közé. A 2007-es költségvetés parlamenti jóváhagyása után döntött a Kulturális Minisztérium arról, hány és melyik könyv kap támogatást az elkövetkező 2008-as évre az egyes kiadói pályázatokból, így a Madách Kiadóból érkezett pályázatokra vonatkozóan is. Így jelenhetett meg a könyv 2008 februárjában. Ez a törvényes eljárás, amely semmilyen írt, vagy íratlan etikai szabályt sem sértett.
Kérdem én, mikor volt a Lisszaboni Szerződés parlamenti jóváhagyása? Ha nem tévedek, 2008 márciusában. Mikor került a könyv a kiadóba? 2006-ban, de legyen 2007. A két dolog összekapcsolása logikai bukfenc, amelynek semmilyen valóságalapja nincs. Még csúsztatásnak is erőltetett, és etikátlan, mert Csáky Pál a törvényes utat járta. Így nem csoda, hogy az MKP Etikai Bizottsága Simon Zsoltot elmarasztalta.
(Szerintem enyhe ítéletet hozott, mivel az erkölcsi és anyagi károk, az érintett személyre és a kiadó működésére nézve, jelentősen nagyobbak.)
Még egy megjegyzés. Nem akarok senkinek a kéretlen ügyvédje, vagy szószólója lenni. Követve a hataloméhesek logikáját: most az MKP ne szólaljon meg a Pátria Rádió ügyében, amikor baj van, mert Csáky gyakori szereplője a műsoraiknak? Vagy, ne lobbizzon, ha az Új Szó, az Ifjú Szivek, vagy más, a status quo részét képező intézményeink kerülnek a megszűnés állapotába, mert Csáky és az MKP ezt „magáénak” érzi? Mit akarnak voltaképpen Simon, Mede, Fekete, Jakab és az egyéb urak? Tisztában vannak tettük erkölcsi és anyagi következményeivel? Vagy félmillió ember jövője semmi az ő érdekük ellenében? Vesszen minden, ha ők vesztettek?
„Gondolkodok, tehát vagyok!” – mondta René Descartes, megalapozva ezzel egy filozófiai tézist az emberi létről, a gondolkodásnak az emberiség fejlődésében betöltött szerepéről.
Hogy leszünk-e? – Ez attól függ, gondolkodunk-e, amikor döntéseinket meghozzuk és megszólalunk, vagy így, vagy úgy, vagy a jó, vagy a rossz ügyért. Mert nagy felelősség az ember lelkén a szólás szabadsága!
(Felvidék Ma, -ddg-)
