Május 22-én Budapesten a „A keresztény egyházak küldetése és nemzeti felelőssége” címmel szervezett konferencián az egyik legnagyobb hatást kiváltó – osztatlan elismeréssel fogadott – előadást egy fiatal felvidéki református lelkész, Somogyi Alfréd tartotta. Előadásának teljes szövegét közöljük:
ThDr. Somogyi Alfréd:
Az egyház képviselőinek a szerepe a közgondolkodás és közerkölcs formálásában
„A pap dolga a Miatyánk”, és különben is: a suszter maradjon a kaptafánál. Ez a jelenlegi megítélése és egyben fogadtatása is annak, ha a keresztyén egyház képviselője véleményt mond egy-egy társadalmi, hogy nem mondjam: politikai kérdésben. Ez a fogadtatás pedig nem más, mint a keresztyén emberek közösségének kirekesztése a társadalom életének alakításából. Halkan jegyzem meg: érdekes, hogy ezt a fajta kirekesztést egyetlen mai liberális elme sem ostorozza, sőt inkább a tőle megszokott lekezelő arroganciával válik a kioktatók hangadójává, mert ő még azt is jól tudja, zsigerből – liberálisan és hitetlenül – hogy mi a pap meg a suszter dolga.
Tisztelt Hölgyeim és Uram!
Sarkítva fogalmaztam meg gondolataimat a megadott témában, felvállalva ezzel az emberi tévedhetőség csapdáját, de annak az isteni igének az útmutatása szerint, amely nem ad lehetőséget a kompromisszumos középútnak. Az én Uram, Jézus Krisztus bízta ránk a Hegyi Beszédben, hogy „a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van” (Mt 5,37). Szóval a pap és a suszter, meg az ő helyük…
Az egyház társadalmi szerepével és az egyház embereinek társadalmi szerepvállalásával kapcsolatban jelenleg tapasztalható állapot – sajnos – a mi, egyházi, aktív asszisztenciánk mellett formálódott ilyenné. Röviden az általam látott indokokról:
1. A keresztyén egyházak, a Bastille-ostrom eszméiből fakadó, egyre erősödő támadások tüzében, lassan elálltak a hitvallásuk határozott és megalkuvás nélküli felvállalásától. Kihátráltak a konfliktusból. A belső megújulásuk és fejlődésük egyik lehetőségét, az egyházak számára még felvállalható társadalmi igények részleges kiszolgálásában lelték meg. Ennek következményeire élő példa előttünk a nyugat-európai keresztyén egyházak diakóniája és etikája. A szeretetszolgálatban – mivel az, az egyház sajátja – elfogadta az egyház az állam pénzét, támogatását, majd technikai irányelveit is. Ma már ott tartunk, hogy egy egyházi intézményben nincs rendszeres keresztyén istentisztelet, mert az sértheti a nem keresztyéneket. Az egyház végzi a társadalom által is elfogadott és nagyra becsült szolgálatát, de az állammal fennálló anyagi összefonódások miatt, egyre nagyobb kompromisszumokba kénytelen belemenni. Ez azonban nem teljesen a keresztelő jánosi út, hogy „Akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs; és akinek van ennivalója, hasonlóan cselekedjék” (Lk 3,11). Fontosabb lett az intézmény, mint az igehűség. Ennek a gyarló félrecsúszásnak egy olyan kiszolgáltatott helyzet lett a következménye, hogy a diakóniában kiszolgáltatott egyház pl. az egyneműek együttélésének egyházi megáldása tárgyában sarokba szorult. Nem mondhat úgy nemet, hogy annak ne legyenek rá nézve negatív társadalmi következményei. Hiába van megírva, hogy „Férfival ne hálj úgy, ahogyan asszonnyal hálnak. Utálatosság az” (3Móz 18,22), meg kellett és meg lehetett kreálni azt az egyházi ideológiát, amely a társadalmi nyomás miatt szalonképessé tette a dolgot az egyházi közgondolkodás előtt. Ott igen. De Isten előtt…?
2. Mai gyengeségünk további gyökere, hogy az egyház elhitette önmagával, hogy neki elsősorban lelki síkon kell mozognia. Az állam és az egyház kettéválasztása és – tájainkon – a szocialista ideológia hatalmi kényszere révén, az egyházaink bezárkóztak a templomok, parókiák, plébániák falai közé. Erre csak ráerősített az, hogy az isteni törvény és az evangéliumi parancsolat rovására teret nyert az ember világi jogainak ellentmondásokba torkolló szabadelvű kiszélesítése. Ma már mindenkinek mindenhez joga van. Ennek semmilyen bibliai alapja nincs. Az egyház visszavonulása a kegyesség térfelére, jó alapot szolgált a politikai ideológusoknak arra, hogy az egyházat mára egyenértékűvé degradálták minden más társadalmi szervezettel. A törvényalkotók megítélése szerint az egyház olyan, mint a kisállattenyésztők szövetsége, vagy a bélyeggyűjtők társasága. Pozitív megkülönböztetésben csak a lélekszáma, illetve tömegbázisa miatt részesül egy-egy kivételes esetben, nem pedig a keresztyéni mivolta, küldetése és szolgálata – vagyis egyházi sajátossága okán.
3. Ez a száműzetés ma már változóban van: az erődtemplomok ajtai már nyitva vannak, de még nem mertünk igazából kijönni az oltalmat jelentő falak rejtekéből. Még a mérlegelés idejét éljük, hogy kijöhetünk-e, vagy jobban járunk, ha még egy kicsit bent maradunk, erősödni? Kint különben is mindig ránk kiabálnak…
4. A mai állapothoz hozzájárult az egyház képviselőinek – és ezt most nagy általánosságban értem – magyarázható gyávasága is. Szebben fogalmazva a hitvalló bátorság hiánya. Az egyház fent említett kiszolgáltatottsága hatványozottan érvényesült a lelkészek, lelkipásztorok, papok személyével kapcsolatban. A szilárd hitből táplálkozó, rendkívül jó képzettségre támaszkodó, bátor nyitottság és kompromisszumok nélküli prófétai igazmondás helyett, szolgák generációi szocializálódtak hivatásukban aszerint, hogy „mit szabad, mit en-gednek meg az éppen aktuális hatalmasok”. És szubjektív, meg egzisztenciális okok miatt, csak elvétve találunk kiemelkedő bátorságú egyházi példaképeket, az Isten igazáért gályarab-ságot is vállaló, vagy buzogányt ragadó ősök nyomában.
Az állammal, vagy az államhatalmi szervekkel való kompromittáló lepaktálás szomorú tényét, csak a jelzésérték szintjén említem meg.
5. fontos tényező, mégis csak távirati stílusban jegyzem meg, hogy az intézményes egyházak társadalmi tekintélygyöngülésük természetes következményeként, kiszolgáltatottakká váltak a mammont kezelők bársonyszékei előtt. A gyülekezetek szétroncsolása miatt elmaradó anyagi forrásokat valahonnan pótolni kellett. Pironkodásra ad okot, hogy templomaink többségét csak külső támogatások révén tudtuk felújítani. Az egyházak finanszírozási modelljei, és azoknak témánkra gyakorolt, megragadható hatása sajnos nem fér bele mondanivalóm időkeretébe.
6. A jelen helyzet vázolásánál a legfontosabbat hagytam utoljára. Református lelkipásztorként Kálvin Jánost hívom segítségül. Rendkívül fontos, társadalmi rendet és történelmet formáló eszme az ellenállás joga. Ez a fontos jogelv a kálvini egyházszabályzatból vezethető le. A kálvini reformáció azt mondja, hogy szükség van az öntudatos védekezésre mindenféle elnyomással szemben. Először alaposan meg kell vizsgálni, hogy a felsőbbség méltó-e a hivatalára? Ha nem méltó, akkor megengedett az ellenállás. A lázadás jogosultságát pedig az adja, hogy mindenféle állami és társadalmi rendet az emberek alkotnak, ugyanazok az emberek, akik Isten népének közösségét – mai szóhasználattal – az egyházat is alkotják és jelentik. Ha tehát mindenféle állami rendet az Isten népének közössége alkot, akkor ebből következik a népfelség, a szabadság és az önigazgatás eszményének az alapja, amihez az egyháznak is köze kell, hogy legyen. Erről teljesen megfeledkeztünk, vagy éppenséggel lemondtunk, mondván: ma már a társadalomban végképp nincsenek túlsúlyban az egyházhoz tartozó emberek.
Ennyi bevezető alapozás után, lássuk, hogy kivel szemben fogalmazódhatnak meg az igényeink: kik az egyház képviselői? Közfelfogás szerint a lelkészek és a papok. Valóságban meg mindenki, aki az egyházhoz tartozónak vallja magát és valamelyik egyház be is fogadta őt a maga rendje szerint. Mi maradjunk a közfelfogással összhangban a lelkészek és papok szerepvállalásánál. Az alapkérdésünk eszerint így hangzik, hogy „politizáljon-e a lelkész”? Az egyértelmű válaszom: igen! Nem fogom a „politika”, és a „politizál” szó etimologizálásával keresni a válaszom keménységének enyhítését. Nem keresem, mert hitem szerint a Krisztust szolgáló egyházi ember pontosan érzi, hogy hol vannak a határai.
Higgyék el, kedves barátaim, hogy a szolgára nézve, még egy ilyen előadás szövegének megírásánál is nagy felelősséget és lelki vívódással járó terhet jelent Jézus szava: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el, és aki engem elutasít, az azt utasítja el, aki elküldött engem” (Lk 10,16). Ezért kell szólni, alkalmas és alkalmatlan időben. Ha kell: biztatni, ha kell: inteni, ha kell: visszatartani, még társadalmi és politikai kérdésekben is. Mert csak így tudjuk gátolni a romlást. Ezt pedig Jézus várja el tőlünk, hiszen Ő mondja: „Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban” (Mt 5,13-5). Ez az ige lerombolja a bezártságunk falait, és nevetségessé teszi a szekták és izmusok alibista eszméit a bűnös politikáról és a politizálni merő papok hitetlenségéről. Ezek az alibista eszmék csak arra jók, hogy az egyenes beszédtől rettegők, jóleső visszavonultságukban kényelmesen takarózzanak vele. Bezzeg a háttérben és a folyosón nekik is van véleményük: ismerjük ezt a típust.
Az egyház embere nem maradhat társadalmi elzártságban. Az Úr visszajött tanítványival a megdicsőülése után a hegyről, pedig milyen jó lett volna ott a tanítványoknak! És az Úr elküldte maga mellől a tanítványokat: „Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok” (Mt 10,16). A tanítványnak ezt fel kell vállalnia, mert az okosságot és a szelídséget – vagyis a mértéket és a képességeket – van, aki megadja a vállalásához! Egyszerű előttem a útmutatás: „úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). A „világot” – mondja az ige, nem pedig a világtól elvonult kegyesek közösségét. Nagy különbség!
De, hogy a mai világban a lelkész és a pap közszereplése a szószéken, az utcán, vagy a helyi, önkormányzati, pártpolitikai, országos törvényhozási, vagy éppen európai szinten történjék-e? Botorság volna szabályozni. Ez mind az elhívás, a tálentum, és a megbízatás függvénye kell hogy legyen. Kígyóság és galambság – hitből fakadó és a személyes hittel összeegyeztethető következménye annak, hogy az Úr eszközként használja az övéit.
Ám ennek a politizáló egyházi embernek szerepe is kell, hogy legyen. Inkább szerepe, mint funkciója! A szerepe pedig nem pártpolitikai vagy ideológiai érdekek képviselete, hanem Krisztus képviselete. Tévedés ne essék, ez nem az állandó prédikálást jelenti mindenütt, hanem a krisztusi, a keresztyéni értékrend bevitelét oda, ahonnan azt kikoptatták, megroggyantva ezzel az egészséges társadalom alapjait. Példa: a házasságról, a családról, a közösségről, a nemzetről, az egyházról és a keresztyénségről való gondolkodás. Mindezek a dolgok Istentől való javak, amelyek megtartó értékét egyre nehezebb felmutatni. Relativizálódtak ezek a fogalmak. A házasság helyén szingliséget és élettársi viszonyt éltet a közdivat. A család helyét – számszerűségben – lassan elfoglalja a csonka család. A közösségek, rokonságok szétfeslettek az órafogaskerekek között, melyeket a megélhetés rúgója hajt. A nemzet – olyan kelevényektől szenved, amelyek rosszabbak, mint a vérszívó piócák. Az egyház helyét a plázák veszik át és vasárnapi családi programmá lesz a shopingolás. A keresztyénséget pedig még a minden problémánk megoldójaként felmutatott Európai Unió is csak, mint kultúrát kész fölvállalni! Hogyne volna itt szerepe a lelkésznek és a papnak! Minden egyes lelkésznek és papnak ki kellene mondani, hogy ez nem jól van így! És ha ezt kimondta, máris politizál. Állást foglal egy bizonyos értékrend mellett. És innen lehet továbblépni. Amikor azt tapasztaljuk, hogy trágár szájú parádés kocsisok furikázzák a közízlést Öszödre meg vissza, akkor kinek a dolga kimondani azt, hogy az Úr Isten soha nem állított és ma sem állítana az övéi élére olyan vezetőt, aki „leörömlányozza” az országát és államhatárokon kívül rekesztésre buzdítja elv-társait a nemzet szerves részével, még élő részével szemben. Ezt nem lehet semmissé tenni a szülőföldtől való anyagi jóvátétellel!
Illés prófétának annak idején ki kellett mondania Aháb királyról, hogy a kutyák fogják felnyalni a vérét, Jezábel királynéról pedig, hogy a kutyák eszik meg a tetemét Jezréel falainál. Kimondta: úgy lett! Ézsaiásnak ki kellett mondania, hogy Isten lehetőséget tár a népe elé: „ha készségesen hallgattok rám, élhettek az ország javaival. De ha vonakodva elpártoltok tőlem, fegyver pusztít el titeket” (Ézs 1,20). Kimondta: úgy lett, következményekkel együtt. Jeremiás még jármot is akasztott a nyakába, hogy kiábrázolja a hűtlenség jutalmát: a fogságot. Ez is megtörtént. És az a Jónás, aki rühellé a prófétaságot, végül mégis ott harsogja Ninive utcáin az igazság szavát: még negyven nap… . Valamennyien politizáltak.
Azért hozom ezeket az ószövetségi példákat, mert úgy érzem, hogy az egyház képviselőjének szerepe – társadalmi szempontból – prófétai szerep kell, hogy legyen ma is. A lelkész és a pap politizálásának tartalma a krisztusi értékrend felmutatása az igazság és a lelkiismeret hangján. Vagyis annak kimondása, hogy az éppen aktuális kérdésben, mi a krisztusi értékrend szerint való! Tudom, idealizmusnak tűnik amit mondok, de ne feledkezzünk meg arról az igazságról, hogy a Tízparancsolatnál jobbat és tömörebbet még senki emberfia nem alkotott meg az Istennel és az emberekkel való együttélés legalapvetőbb normájaként. Az egyház embere ha nem a magáét szólja, hízelegve ezzel a viszkető füleknek, hanem az Istenét szólja, mert „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek” (ApCsel 5,29), akkor jót tesz. Persze garantált számára a megvetés, lenézés, kinevetés, és megszólás. Meg fogja kapni, hogy az ő dolga a Miatyánk és irány vissza a kaptafához! De nem kell komolyan vennie a bántást.
Beszélnem kellene a közgondolkodás és közerkölcs formálásáról. Direkt módon nem teszem. Akinek van füle a hallásra, az ennyiből is megértette, hogy hol van szerepe és mi a szerepe az egyház képviselőjének a közgondolkodás és közerkölcs formálásában.
Végezetül csak annyit, hogy hogyan lehet ezt a prófétai áldatlan feladatot elkezdeni? Beszélhetnék képzésről, felkészítésről, alkalmasságról, meg annak felméréséről. Inkább nem. Elkezdeni valahol annak a jézusi kérésnek a tudatosításánál lehet, amit az Úr főpapi imájában mond az Atyának: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól” (Jn 17,15). S most nagyon szubjektív leszek: ha én elhiszem, hogy Jézusnak velem itt van terve, ebben a világban és elhiszem azt is, hogy az én teremtő és megtartó Uram megőriz ebben a világban minden gonosztól, akkor elkezdtem alkalmassá válni arra, hogy elnyerjem a feladatom végrehajtásához a kígyó bölcsességét és a galamb szelídségét. És nem tudok nem politizálni. Akkor az ige szerint való jót jónak kell neveznem, a rosszat meg rossznak. Az igent igennek, a nemet nemnek. A hazug politikust hazug politikusnak, a liberális szabadelvűt értékrombolónak, az igei alapokon állót pedig követendő példának. És ki kell mondanom felvidéki magyar református emberként, hogy állampolgári jogommal élve, keresztyénségem és magyarságom szerint kell szavaznom otthon, minden egyes választás alkalmával. Ha pedig átnézek a gúnyhatáron, akkor szomorú szívvel látok egy megvezetett népet, a saját fajtámat, akitől még a nemzeti önbecsülését is elvették a nép és a szabadság nevében. Ugye politizálásnak számít, ha azt mondom: nem sokban különbözne a magyarországi szocialista kormány összetétele, ha nincs 20 évvel ezelőtt rendszerváltás. Hogy mire alapozom állításomat? A magyar Országgyűlés egykori elnökét idézem, aki ellenzéki képviselőként tette fel a ma is aktuális költői kérdést: vajon le lehet-e szoktatni a rókát a tyúklopásról?
S ha valaki azt kéri tőlem, hogy tartsam meg magamnak a politikai meggyőződésemet, tisztelettel kell visszakérdeznem: mi az, amire még nem kíváncsi? Én ugyanis nem vasárnapi „egy órás” lelkész vagyok, aki lejőve a szószékről, befejezte a műszakot. Az egyház képviselője beszélhet hivatalból, de Krisztus szolgája csak szívből tud szólni. Mit hallgassak még el lelkipásztorként, az Úr méltatlan bár, de hivatalos szolgájaként? Ne beszéljek arról, hogy a hazugság bűn, mert politikai érdekből őszinteségi rohamként kifizetődőbb kommunikálni? Ne beszéljek a felebarát tulajdonának megkívánásáról, mert manapság mindenki eszerint él? Vagy a paráznaság elítélését is tegyük indexre, mert sokakat bánthat a parancsolat szava? Esetleg csak azért mert nem jó és nem kedves hallani: mondjuk az ember bűnös voltáról se beszéljek? De hát akkor nincs értelme beszélnem a bűnbocsánatról sem, a keresztről sem és Jézus Krisztusról sem…
Hiszem, hogy a mi magyar nemzetünknek – sok minden más előtt – leginkább evangéliumra van szüksége. Hitre és megtérésre, hogy ezen a lelkiségen alapozódhasson meg egy jó, egészséges, nemzetei konzervatív értékrend. Már elkezdődött a mi felelősségünk idejének visszaszámlálása. A farkasok már itt vannak… Nem vagyok benne biztos, hogy várni kell a példaképek spontán megjelenésére. Inkább kinevelni kell tudatossággal, és felkarolni a mutatkozót. Mert rajtuk és rajtunk is múlik, hogy a felnövekvő generációk mire lesznek képesek. Az egyháznak és az egyház emberének azért is kell politizálnia, hogy a rábízottak, az utánunk jövő korosztályok ne csak azt tudják eldönteni, hogy egy kereskedelmi tévécsatorna révén az „aktuális celeb” kijöjjön-e az őserdőből, vagy maradjon ott, hanem azt is, hogy mi az Istentől való, s mi nem! Képes kell, hogy legyen alaposan megvizsgálni, hogy a felsőbbség méltó-e a hivatalára? Tudjon különbséget tenni jó és rossz között, akár még akkor is, ha politikai pártról, vagy uram bocsá’, magáról a politikusról van szól!
Az egyház képviselőjének a felelőssége az igaz és hiteles megszólalásban és az azzal összhangban levő életében rejlik. Ehhez hiteles emberekre van szükség, akik a kompromisszumok és a kompromittálódások terhei nélkül szólalhatnak meg és cselekedhetnek, egyetlen biztos ponton: a Krisztus-kősziklán állva. Hiszen tudjuk: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” (Róm 8,31).
De látom a reális következményeket is. A megvetett és üldözött egyház vízióját, amely belül tisztul. És látom azt a néhány, Lélek által indított egyéniséget: szolgát, aki – Ady Endrét parafrazálva – nem kezd el bámészkodni és fütyörészni, ha a bamba gatyás társakra tekint. Hanem vállalja a megvetettség és megbélyegzettség állapotában is a megszólalás prófétai felelősségét. És nem töri meg őt sem külső ideológia, sem belső egyházi intrika, sem az elvtelen politikai hatalmasságok heródesi rettegéssel ötvöződő gyűlölete.
S hogy ezt miért teszi? Mert ismeri, komolyan veszi és hiszi az ígéretet: „Aki győz, azt oszloppá teszem az én Istenem templomában” (Jel 3,12).
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Felvidék Ma, pog
Kapcsolódó hír:
A keresztény egyházak küldetése és nemzeti felelőssége – konferencia Budapesten
