Magyarországnak joga van panaszt tenni, nekünk pedig jogunk van kitiltani a magyar köztársasági elnököt Szlovákiából – ez volt a lényege a szlovák külügyminiszter nyilatkozatának, melyben arra reagált, hogy hazánk hivatalos panasszal élt az Európai Bizottság felé Szlovákia ellen. Sólyom László köztársasági elnök kitiltását a közösségi jog megsértésének értelmezi Budapest, Pozsony viszont szintén az unió egyik irányelvére hivatkozott, amikor nem engedte be az államfőt. Brüsszelben pedig csak csóválják a fejüket, és titokban többen is megkérdőjelezik a 2004-es bővítés szükségességét.
Rossz szomszédság, török átok – írta versében Arany János, aki akkor még nem tudhatta, milyen igaza lesz néhány évtized múlva. Holott a szomszédos államok perpatvarai egyáltalán nem ismeretlenek az Európai Unióban. Hajdani gyarmatosítók, hatalmi riválisok szurkálódása mindennaposnak tekinthető, mégis úgy tűnik, tőlünk nyugatabbra valahogy másképp intézik ezeket a dolgokat. A magyar államfő augusztus 21-i beutazásával kapcsolatos magyar-szlovák vitát folyamatosan életben tartotta a két fél, amire persze a nyelvtörvény is „jótékony” hatással bírt. A helyzetet sikerült odáig fokozni, hogy bár nem ellenséges indíttatással, de hivatalosan is megérkezett Brüsszelbe az a beadvány, mely az ominózus incidens kivizsgálását kéri.
Az Európai Bizottság jogi és igazságügyi felelőse nyilván nem így gondolta a két ország közötti konfliktus megoldását. Jacques Barrot még a levél kézhezvétele előtt úgy nyilatkozott: a Sólyom-ügy Magyarország és Szlovákia magánügye, s a vita lezártnak tekinthető azáltal, hogy a két állam miniszterelnöke között elkezdődött a párbeszéd. Az EU-biztos abbéli reményét is kifejezte, hogy ez a dialógus olyan mederben marad, ami megelőzheti a további lehetséges félreértéseket.
Bár az Európai Bizottság jelezte, igyekeznek időben válaszolni a megkeresésre, ismerve a brüsszeli bürokrácia malmait, hosszú-hosszú hónapok telhetnek el addig, amíg a bizottság kielemzi a tényeket, értelmezi a hatályos, idevonatkozó szabályokat és valamilyen megállapításra jut, ugyanis a testületet nem köti semmilyen határidő. Sejthető azonban, hogy az uniónak – ami egyelőre még véres verítékkel se tudja tető alá hozni a lisszaboni szerződés hatályba lépését – fontosabb dolga is lesz, mint elsimítani két tagállam vélt vagy valós sérelmeit.
Mert azokból van bőven, a két ország az elmúlt hónapokban (években) minden alkalmat megragadott arra, hogy nyíltan vagy burkoltan rosszallását fejezze ki a másik miatt. A Sólyom-afférral viszont sikerült oly mértékben kiélezni a helyzetet, hogy azok a bizonyos árkok egyhamar nem lesznek betemetve. Nehéz okosnak lenni, akár kívülről, akár belülről nézzük az eseményeket, mert a szomszédpolitikák mögött jórészt régóta létező, történelmi frusztráltságok vannak. A probléma nem is ezzel van, hanem ahogy ezt az egészet a két ország interpretálta. Míg hazánk a személyek szabad áramlásáról beszél, meg arról, hogy északi szomszédunk európaiatlanul viselkedik, addig Szlovákia görcsösen ragaszkodik ahhoz a képhez, hogy az ország érett demokrácia, amely európai módon képes rendezni a vitákat. Pozsony visszatérően volt elnyomó hatalomként utal Magyarországra, s Szent István is sokszor a magyarosító uralkodó képében tündököl. Budapest erre úgy reagál, hogy szlovák paranoiáról van szó, szomszédunk pedig köti az ebet a karóhoz, hogy a Sólyom-látogatás időpontja rendkívül érzéketlen hozzáállásról tanúskodik.
Így zajlik az élet az EU-ban, de tévedés azt gondolni, hogy egyedül lennénk az ehhez hasonló, parttalan vitákkal. A tagállamok egymás közötti viszonya folyamatosan napirenden van, de a felelős posztot betöltők nem véletlenül hangsúlyozzák mindig azt a talán még nem elcsépelt frázist, hogy ezeket a konfliktusokat európai módon kell megoldani. S hogy a török átok mennyire lesz uniós, idővel majd elválik.
Felvidék Ma, Stop-Nagy Viktória
