Erdélyi haranglábon álló anyaországi harang szava kíséri eztán utolsó útjukra a felvidéki Péterfalván elhunytakat.
Bár Somoskőujfalu végén csak a lepukkant épületek emlékeztetnek arra, hogy itt nem is olyan régen még határátkelőhely volt, útlevél- és vámvizsgálat zajlott, valahogy mégsem a szabad áramlás jut az ember eszébe. Akkor sem, ha – igaz, nem köztársasági elnökként -, háborítatlanul hajt át az egyik országból a másikba, s akkor sem, ha abban a másik országban, Szlovákiában, egy fia szlovák szó nem sok, annyit se hall. Ez persze nem meglepő, hiszen a kétszáz lelkes falucska, Péterfalva szinte színmagyar település, s tíz kilométerre sincs Magyarországtól. Légvonalban.
S nincs hivalkodó szlovák zászlódömping, nemzetiszínre mázolt kukák sem, mint az Erdélyben egykor még nagy divat volt, de valahogy mégsem jó itt turistának lenni. Vagy vendégnek. Vendégnek, aki egy szép adomány, egy harang célbaérkezését jött ünnepelni.
A mátraalji Detk ugyanis egy harangot adományozott testvértelepülésének, ami eztán lélekharangként kíséri hangjával utolsó útjukra az örökre távozókat.
A harangot Máthé István és Lantos Györgyi művészházaspár készítette, s Pelle Sándor polgármester vezetésével Detk küldöttsége hozta el Péterfalvára. A falu fölötti hegyen álló templomban a falu apraja-nagyja, de még az elszármazottak is együtt ünnepeltek, köszöntve az adományozókat, köszönve az adományt. Várták Ternyák Csaba egri érseket, s Vladimir Filo rozsnyói érseket, a két egyházi méltóság egyéb programja miatt nem tudott részt venni, levélben köszöntötte az ünneplőket.
Az ünnepi szentmise előtt Pelle Sándor, Detk polgármestere arról beszélt: bár a lélekharang szomorú pillanatokban szólal meg, mégis, abban bíznak, hogy adományuk erősíti a két község régi jó kapcsolatát, s testvérként gondolnak az anyaországiakra a felvidékiek, amikor meghallják a harang szavát. Talán nem csak a gyász pillanataiban, hanem örömteli események idején is.
Köböl Gyula, Péterfalva polgármestere arra emlékeztetett: valamikor négy harang szólt a faluban, aztán a háborúban fegyver lett belőlük. Az utóbbi évtizedekben két harangot öntettek, ezek a templomban szolgálnak. S immár a faluszéli temető mellett álló ravatalozónál is felcsendülhet a harangszó. Tiszte szerint hirdetve az elmúlást, de hirdetve egyúttal a magyarok összetartozását is.
Nézzünk szét itt a templomban, kik vagyunk itt: erdélyiek, anyaországiak, felvidékiek. A kilencven éve szétszakított nemzet tagjai. Összejöttünk, mert közös dolgunk, közös ünnepünk van itt. S ehhez nem kellett nagyhatalmi döntés. Csak emberi akarat – emlékeztetett a polgármester.
A szentmise után a ravatalozóhoz indult a menet a haranggal, megjelentek a rendőrök is, és tényleg, elhangzott mégis egy szlovák szó, hiszen magyar köszönésünket szlovákul viszonozta. (Később mintha magyarul hallottuk volna beszélni a várakozó autósokkal, de lehet, hogy a., tévedtünk, b., addigra letelt a szolgálat.) A ravatalozónál a harang – melynek lábát Both László erdélyi mester faragta, csakúgy, mint az ugyancsak mostanra felállított feszületet – megszentelésekor a magyar, a székely és a szlovák himnuszt is elénekelték az egybegyűltek – ki mennyit tudott a háromból.
A kultúrházba visszafelé ballagva a ministráns gyerekek mennek előttünk, ízes palócsággal beszélnek, heccelik egymást, vidámak, mosolyognak, nem szárnyaszegettek, nem elárvultak, nem sértődöttek. Gyerekek. Persze, felnőnek majd. Fel kell nőniük. Egy olyan országban, amelyiknek nyitott határai vannak más országok felé. Ahonnan (vagy ahová) szabad út vezet országon belül és azon kívül. Ezek a gyerekek már nem ismerik az érzést, amikor a határhoz közeledve gombócosodni kezd valami az ember gyomrában, s jön feljebb és feljebb, és szorít, míg csak a határőr vissza nem adja az útlevelet, s lehet megint menni, „át”, vagy haza. Ezeket a határátlépéseket már nem kell megszenvedniük ezeknek a kacagó kölyköknek. Akik egyszer majd felnőnek. S akikhez egyszer talán felnő a világ is.
Felvidék Ma, Heol
