Október utolsó hétvégéjén Prágában jártam. Fiamat látogattam meg, aki már több éve él Prágában. Számomra Prága mindig rejteget valami újat.
Teljesen mindegy, hogy tavasszal, nyáron vagy ősszel látogatok Prágába. Minden évszakban tud valami érdekeset, valami gyönyörűt nyújtani. Mindig tartogat tarsolyában valamilyen meglepetést. Régmúltja ellenére olyan, mind a fejlődő tini lány, aki már szép, de ahogy fejlődik, egyre szemre valóbb, szemet gyönyörködtető, vonzza a tekinteteket, a legyeskedő, szépet tevő ifjak hadát. Ugyanezt teszi Prága több száz éves múltjával, örökifjú szépségével csalogatja a látogatókat, a turisták hadát.
Prága belvárosa, történelmi magva, az ódon épületek hada, a szemet gyönyörködtető panorámája nyugtatóan hat az emberre. Tapintható nyugalom árad a város ódon, szűk utcáin hömpölygő tömegből, a Moldva partján a tájban gyönyörködő sétálók hadából, és a folyó partján helyet foglaló hangulatos kiskocsmák vendégeiből, a sörözők teraszain aranysárga, habos, ízletes söreiket élvezettel fogyasztókból. Mosolygós arcok mindenfele. Bábeli nyelvi zavar veszi körbe a sétáló, bámészkodó turistát. Szinte teljes az összhang, békesség az emberek között. A járókelők udvariasak, egymással szemben előzékenyek. Mindenki az arany Prága szépségeiben gyönyörködik. Nincs jele a rasszizmusnak, az undorító nacionalizmusnak. Senki sem törődik azzal, hogy ki milyen nyelven beszél. A pincérek talán kötelezően, talán csak a mesterség szeretetéből eredően gond nélkül beszélnek angolul, illetve németül. De az angolul és németül nem beszélőket is mosolyogva, fenntartás nélkül szolgálják ki.
Élveztem az ottlétem minden percét. Japán turista módjára kattogtattam a fényképezőgépemet. Fényképeztem a nappali Prágát és az esti fényekbe burkolt várost. A hangulatos vendéglők belső terét, a bent önfeledten szórakozókat. Sajnáltam azt a pillanatot, amikor eljött a búcsúzás perce és a visszautazás órája.
Az idő a vonatban gyorsan telt. Talán köszönhetően annak, hogy nejemmel az egész út folyamán élményeikről beszéltünk. Jó hangulatban szálltunk le Pozsony központi vasútállomásán a nemzetközi gyorsról. A jó hangulat megmaradhatott is volna egészen hazáig, de sajnos egy mély nemzeti, szlovák fiatalember, szertefoszlatta. A Prágából érkező gyorsvonatra ugyanis a pozsonyi vasútállomáson sok magyarországi turista várakozott, akik az október 23-iki ünnepeknek köszönhetően hosszú hétvégét tölthettek Pozsonyban. Lezárva a három napot, utaztak vissza Magyarországra. Közben, mint az a társas lénytől, embertől, elvárható, egymást közt beszélgettek. Magyarul. Ez baj volt. Az előttem leszálló fiatalember, nem állhatta meg szó nélkül, hogy barátnőjének ne adja tudtára magyargyűlöletét. Egyszerű mondat volt, amit mondott, de egyértelmű: „Utálom a magyarokat”!
A prágai élmények, az őszi idill már nem is voltak annyira szépek, mint az elhangzott mondat előtt. Talán kár volt haza jönni. Haza oda, ahol csak utálni tudnak. Ki nyíltan, ki intelligens máz mögé bújva.
Felvidék Ma, MT
