Nincs is szebb annál, mint néhány jó lapos közhellyel teletűzdelt körmondattal indítani egy jegyzetet. Megadja az egyébként talán nem túl izgalmas témát feszegető szöveg alaphangját, zamatát.
Tehát: hamarosan elérkezik az idő, hogy az ország népe ismét – idén immáron harmadik alkalommal – teljesítse állampolgári kötelességét, s az urnákhoz járulva, az általános, egyenlő és titkos választójog alkotmányos elveinek megfelelően voksát leadva megválassza a megyei önkormányzatok képviselőit. Ami az állampolgári kötelességek teljesítésének első két alkalmát illeti, mondhatni döntetlen az állás. Az EP-t illetően a magyar párt végülis hozta a várt formát. Ami az elnököt illeti, nos, hát valljuk be őszintén: jelen állapotában ez az ország érdemel ennél többet? (Egyébként igen, de amúgy nem, ha nem lenne világos).
Talán elfogadható, ha valaki az elnökválasztás kapcsán azt mondja: tudod mit, teszek rá, hogy ki lesz az elnök, ha elég nagy bunkót választanak, azzal úgyis magukat s az országot égetik a külföld előtt. Ez lényegében így is van, azzal az egy apró technikai hibával, hogy az országnak részei lennénk mi magyarok is, még ha pillanatnyilag másodrendűként kezelt kollektív háborús bűnösökként is. No de mindegy, szóval, ha valaki erre hivatkozva marad távol az elnökválasztástól, azt mondom, értem mire gondolsz apuskám. Tele van a kalocsnid ezzel az eszement társasággal s az általuk ismét megválasztatni javallt, szuperintelligensnek csak erős kedélyállapot-javító szerek és elmegyógyintézetből való (engedély nélküli) távozást követő azonnali, jelentős mértékű alkoholfogyasztás hatása alatt nevezhető emberi lényt. Igen, értem én, fütyülsz a nagypolitikára, az egyik „ganajabb”, mint a másik (még ha egyébként ez csak általában igaz, s vannak ritka kivételek is). Satöbbi.
De aki hasonló érvekkel biztatja magát a most szombati jelenéstől való távolmaradásra, azt megérteni nem, sajnálni azonban annál inkább tudom. Mert ugyan kétségtelen, hogy a nagypolitika ide is egy az egyben beszüremkedik, sőt, egyenesen „rátehenkedik” – „szeláví”, ahogy a francia mondja (de tök máshogy írja), ilyen az élet, ilyen a demokrácia, vagy legalábbis amit most annak nevezünk – de ebben az esetben azért egészen másról vagyon szó.
A tét nem az, hogy ki égesse külföldön a Szlovák Köztársaság néven törzskönyvezett, zavaros körülmények között létrejött tákolmányt, hanem az, hogy az akár mindennapi életünket is közvetlenül érintő kérdésekben kik legyenek jogosultak dönteni a következő években. Erről aztán igazán bőségesen esett szó az elmúlt napokban, hetekben, nem ismétlem meg a már sokszor elcsépeltnek tűnő szlogeneket. Felelős embernek kell legyen annyi józan esze és belátása, hogy alaposan megválogatja a közvetlenül őt és környezetét érintő kérdésekben eljáró személyeket. És ha úgy érzi, hogy alig van választása, mert egyformán disznónak tartja az összes jelöltet, még akkor is, jó homo oeconomicus lévén, aki racionális döntéseket hoz, a kisebbik rosszat választja.
És ez most a módjában is áll, minthogy van választási lehetőség. És még csak nem is kell beérni a legkisebb rossz kompromisszumával, hiszen magyarként valóban lelkiismerete alapján hozhat jó döntést az ember. És ez – nem hittem volna, hogy egyhamar ilyet jó szívvel le tudok írni – természetesen az MKP, mint párt (az egyes személyes ítéleteket egyszerűen muszáj hátrébb sorolni, a közös érdekek előbbrevalók, azt hiszem ez aligha vitatható). Azért mondhatom most már – végre – ezt, mert a párt végre valahára könnyített magán, még akkor is, ha nem jószántából. Hogy a nem túl gusztusos (ámde alighanem igen találó) hasonlatnál maradjak: nem a végbél vetette ki magából a salakot, hanem ez utóbbi hagyta el önerőből a szervezetet. S mivel a salak (amelyet csak a színvonal megőrzése miatt nem nevezek sz…nak) lényegéhez hozzátartozik, nem is tehetett mást, mint bemocskolta mindazt, amihez hozzáért. Igen, jól sejti a kedves olvasó, róluk beszélek. A Most(oha) nevezetű klónpártról, amely dicstelen szégyenfoltja a felvidéki magyarság történetének. Egyelőre még élő példája az emberi hitványság azon megnyilvánulási formájának, mely keretén belül eláruljuk korábbi harcostársainkat s azokat, akik bizalmukkal annak idején – folyamatosan és rendszeresen – kitüntettek.
Nos, ezúttal már ők is versenyben vannak. És igen, lehet rájuk is szavazni, lehet az ő szekerüket is tolni. Nyilván meg fogják hálálni, legalább olyan igyekezettel, ahogy az MKP-t is elárulták. Mondd, kedves olvasó, lehet olyan embereknek hinni, akik korábban az agyonhangoztatott egységre hivatkozva próbálták meg például – egyebek mellett – Duray Miklósba belefojtani a szót (aki pedig nem egy szűk gittegylet véleményét, hanem széles közösség álláspontját képviselte – s amivel természetesen nem kell mindenkinek egyetértenie), majd pedig ugyanezt az egységet – most már saját személyes sértettségük, megsebzett egójuk és még ki tudja milyen aljas okból kifolyólag – egycsapásra szétrobbantották? Mit ér a szava olyan embernek, aki csak addig tud lojális lenni társaihoz, amíg szemétdombi kiskakas módjára fölöttük állónak érzi magát? Egy cipőgyár bizonyára tudna mit kezdeni egy ilyen társasággal (a bőr-alapanyag miatt), de a felvidéki magyar közösség aligha.
A tét már csak ezért sem csekély! A választójogi szabályozás sajátosságai miatt az alacsony részvételből ugyanis adott esetben nagyon jól profitálhatnak az egyébként súlytalannak tűnő pártocskák is. És ne feledjük: Hídék idegből dolgoznak. Bennük ott fortyog a beteg pszichéből és a sértettségből fakadó düh s a bizonyítási kényszer. No meg az, hogy az arcul csapott MKP-ba még egyet bele is tudjanak rúgni lehetőség szerint. Ez bőven elég késztető erő. Valami ellen tenni mindig hatásosabb hívószó mint valami mellett. S a HÍD ez esetben aligha más, mint az „MKP-ellen”.
Erre is figyelemmel kell tehát lenni, amikor a szombati programot állítjuk össze. Igen sokat tehetünk már most, ezen a hétvégén azért, hogy tovább lendítsük a Híd nevű pártot azon az úton, amely egyenesen a történelem dicstelen szemétdombja felé vezet, ahová ez a koholmány való…
Felvidék Ma, Szűcs Dániel
