Nemcsak az idei év múlik el lassan, de két évtizeddel a rendszerváltás, és egy évtizeddel az egységes politikai pártunk megteremtése után végérvényesen, minden illúziónkkal és reménységünkkel együtt idén kimúlt a nagy magyar egységről szőtt álmunk is. Az összetartozás kis magyar fája nem jó talajban fogant bő egy évtizede, hiszen többnyire mindenki csak a gyümölcseiből szeretett volna enni, igazából öntözni alig akarta valaki. Hogy mára kiszáradt, és több évgyűrű már nem feszíti a törzsét, mindnyájunk kudarca.
Ilyenkor év vége felé, amikor már karácsonyra maga a karácsony is kifárad és elszürkül az október eleje óta felajzott, reklámokban fürösztött hétköznapok után, megpróbálunk valami összegzést, leltárt készíteni az évről, melyet magunk mögött hagyunk. Hazudhatnánk önmagunknak, hogy legalább megmaradtunk, csak az a baj, hogy ennek már mi magunk sem tudunk igazán örülni. Valami több kellene már. Valami biztos cél, akarat, melyet nem lehetne bármiféle kufárkodás okán feláldozni, olcsó hatalmi posztok, pozíciók, ígéretek fejében. Ami végre reményt adhatna a megfáradóknak, kétkedőknek, hogy vagyunk még, s leszünk, lenni akarunk. Megharcoltuk a magunk harcát ebben az évben is, de akármennyire úgy látszik, hogy nem hátráltunk egy tapodtat sem, az igazság az, hogy átléptek rajtunk. Nemcsak az események, de a többségi politika és politikusok is, a nagy európai demokratákkal egyetemben. Megint magunkra hagytak, minden látszat ellenére!
A közmondás azt tartja: segíts magadon, az Isten is megsegít! De mit tehet jelen esetben Isten, amikor mi magunk sem akarunk magunkon segíteni. A magyar nemzet mély erkölcsi és morális válsága kicsit a Teremtőt is hátraarcra kényszerítette, mert először nekünk kell magunkat megsegíteni, elfogadni, egybetartani. Évek óta semmi mással nem foglalkozunk, csak védekezünk. Ez minden bizonnyal azért van, mert mi magunk nem tudunk megfogalmazni olyan célokat, melyekkel a többségi társadalomnak is lennének némi gondjai, vagy dolga. E helyett folyamatosan úgy érezzük magunkat, mint akibe egy kutya naponta belémar, majd elszalad. Egy idő után már csak a kutyaharapás sebeinek fájdalmával törődünk és nem tudunk semmi másra összpontosítani. Pedig vehetnénk a kezünkbe egy botot is, hogy néha elkergessük az ebet. A hatalom pedig kivár. Joggal, hiszen nekik van idejük. Az idő pedig ellenünk dolgozik…
Persze nemcsak harcokat, sebeket, kudarcokat hagyunk magunk mögött, de sok-sok munkát és örömet is. Mint a legnagyobb szlovákiai magyar civil szervezet elnöke számtalan alkalommal tapasztaltam meg ebben az évben is a segítséget az összefogást, hogy tudunk még egymásnak örülni. És ezekben a hétköznapi örömökben ott van a szövetség megélt hat évtizede, a szolgálat fénye, mely a szemekben gyúlt, mint a karácsonyi csillag. Nem tagadhatom, hogy rengeteg gondunk, bajunk van, de emelt fővel ünnepeltünk, mert a ránk testált örökség erre kötelezett minket. Aki elül megy, annak néha vissza kell néznie, hogy lássa, jön-e mögötte valaki, és bátran mondhatom, sokan jönnek mögöttünk, együtt megyünk még mindig. Ami bosszantó, hogy civil szervezetként egyre többször kell politikával foglalkoznunk, pedig ez ingoványos terület, mert nem igazán jó a színpadról a képletes lövészárokba ugrani, de a kisebbségi sors megtanított bennünket sok mindenre. Fábry Zoltán mondta egykoron: „A kisebbségi sors, ha nem párosul lealjasított nacionalizmussal, az élet legjobb iskolája”. Régóta járjuk ezt az iskolát , reménykedjünk, hogy egyszer csak végzősök leszünk. Követtünk el hibákat is, amiből tanulnunk kell, de csak az vét, aki csinál is valamit, és dolognak nem voltunk híján. A hagyományos rendezvények mellett idén még számtalan ünnepi ülés és megemlékezés is tarkította az amúgy is sokszínű tevékenységet.
A szövetség minden egyes tagja jól vizsgázott közösségi munkából. Megemlékeztünk, értékeltünk, kitüntettünk, és jelet hagytunk. A hat évtized jelét. Mert azt hagytuk magunk mögött. A meg nem írott, de megélt szlovákiai magyarság életének egy nagyon fontos szakaszát. De valami mást is kínáltunk a rendezvényeinken. Otthont, ahol nincs nyelvtörvény, nincs megszorítás, nincs gyalázkodás, nincs gyűlölet, nincs megalkuvás. Otthont, ahol mi vagyunk, mint a mohával benőtt sziklák, mint az emberben lévő lelki béke, mint a folyó, vagy a fű és az ég. Csak vagyunk, mert ez a mi életünk. A mi akaratunk. A mi alázatunk. A mi értékünk. A nagyszüleink és a szüleink öröksége. A hagyaték, amit sem szél, sem eső, sem tenger el nem moshat. Ha mi nem hisszük el, hogy még van magyar jövő, akkor életünk utolsó morzsáit éljük fel. Mert a jövőt mi építjük magunknak. Nem a gyűlölet, nem a gőg, nem a hatalom arroganciája, hanem mi, magyar emberek, magunknak… Nemcsak magunk miatt fontos a helytállásunk, hanem a múltunk miatt is. A szlovákiai magyarság meg nem írt múltja miatt. A több, mint hatvan év miatt. A kitartásunk miatt. A hűségünk miatt.
Kodály Zoltán aki legtisztább hangszerrel, az emberi hanggal foglalkozott egész életében fogalmazta meg azt a gondolatot, hogy a zene az egyetlen olyan dolog a világon, mely az emberi lélek legmélyebb zugait, régióit is megvilágítja. Sajnos nem tudta, hogy lesz egyszer majd Európában egy ország, melyet még a zene sem tud megvilágítani. Mások sötétsége okán azonban nekünk mégsem szabad elkeserednünk, mert mi világítani akarunk. Égni mint a tűz, ragyogni mint a csillagok, hogy látva lássanak, hogy látva lássanak. Hogy a munkánk ne csak az embereknek és a közösségnek, de Istennek is tetsző legyen. Hátha, legalább ilyenkor karácsony táján, egy kicsit többet figyel majd ránk. Igazán megérdemelnénk.
Áldott, békés, lélekben megtisztult karácsonyi ünnepeket és hitben, szeretetben gazdag Új Esztendőt kívánok mindenkinek.
Hrubík Béla, a Csemadok elnöke
Megjelent a Szabad Újság e heti, ünnepi dupla számában
