Az Élet és Irodalom honlapján Morvay Péter jegyzete olvasható a szlovák-magyar viszonyról. Morvay a Sme című napilap kommentátora. „Majd megszokják” – mondta annak idején, a státustörvény elfogadásának tájékán e sorok szerzőjének az első Orbán-kormány egyik vezető diplomatája és egyben a Fidesz egyik kisebbségi szakértője. Miután világossá vált, hogy a státustörvény eredeti változatát Szlovákia, Románia, de az Európai Unió sem akarja megszokni, jött az Orbán-kormány részéről a második, ugyanezen diplomata szerint a „hiszen konzultálunk velük!” felkiáltással jellemzett szakasz. Egy cseh kollegája szerint ez kezdetben abból állt, hogy a szomszédos és uniós országok nagykövetségeinek a külügy elpostázta a törvény szövegét. Amikor a partnerek egyértelműen Budapest tudomására juttatták, hogy számukra a konzultáció nem azonos ezzel a lekezelő tájékoztatással, elkezdődött végre a harmadik, egészen a valódi tárgyalásokig tartó periódus. Ezek eredménye lett az Orbán-Năstase-paktum, majd – a törvény Pozsony és Brüsszel által kikövetelt módosítása után – a státustörvény szlovákiai alkalmazását lehetővé tevő egyezmény.
Nem lesz meglepetés, ha a kettős állampolgárság ügye hasonló utat fog bejárni. Ma a magyar álláspont valahol „a majd megszokják” és a tájékoztatás között mozog (utóbbit Martonyi János hajlamos konzultációnak mondani, Semjén Zsolt azonban valós nevén nevezi). Már most sem meglepetés, hogy Szlovákia elutasítóbb álláspontot foglal el, mint Románia. Az aktuális pozsonyi hisztérikus reakcióban valóban szerepet játszik a Fico-kormány jellege – hogy lopnak, mint a szarkák, és képtelenek rendesen kormányozni az országot, amiről a közelgő választások előtt el kell terelni a figyelmet. A hatalomból való kiesés különösen a Slota- és a Mečiar-párti politikusok számára fenyegető, mert nem utolsósorban azt is jelenthetné, hogy a rendőrség elkezd komolyabban foglalkozni a kétes ügyeikkel.
Szlovákia azonban a státustörvényre is keményebben reagált, pedig akkor Mikuláš Dzurinda volt hatalmon, és a Magyar Koalíció Pártja tagja volt a pozsonyi kormánykoalíciónak. A Fico-kormány karaktere tehát nem elegendő magyarázat. Inkább a magyar nacionalista felsőbbrendűségi mítosz része az a magyarországi politikusok, szakértők által is kedvelt elmélet, hogy az állami lét rövidsége és a folyamatban lévő nemzetépítés gyerekes zavarai okozzák a szlovák ellenkezést.
A keményebb szlovák ellenállás megértéséhez elég megnézni az ország demográfiai viszonyait és fekvését. Magyarország szomszédjai közül itt a legnagyobb a magyarok aránya az összlakossághoz képest, és a magyarok egy többé-kevésbé összefüggő sávban élnek a határ mentén. Vagyis itt a legalkalmasabb a kisebbség arra, hogy – függetlenül a tényleges szándékoktól – a többség szemében betöltse annak az ötödik hadoszlopnak a szerepét, amely egy szomszédos állam szolgálatában veszélyeztethetné országa területi integritását.
Ami még fontosabb, Szlovákia számára fekvése és kapcsolatrendszere miatt nem Budapesten keresztül vezet az út Európába. A balkáni államokkal vagy Ukrajnával ellentétben egyáltalán nincs szüksége a különlegesen jó magyar kapcsolatokra, és nincs is vitája más szomszédjával Magyarországon kívül. (Ez szerepet játszik abban is, hogyan értékeli a Nyugat az egyetlen szomszédjával vitatkozó Szlovákia és a több szomszédjával is gyakran vitatkozó Magyarország viszonyát.)
Vagyis Szlovákiának van a legtöbb oka arra, hogy gyanúval szemlélje a magyar politikát, és a legkevésbé van rákényszerülve arra, hogy megpróbáljon vele kiegyezni, vagy bírálatában mérsékelje magát.
Lehet persze, és magyar részről kell is állandóan azt bizonygatni, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései Szlovákiával szemben (sem). Józan ésszel még szlovák oldalon sem gondolja senki komolyan, hogy Budapest ilyesmire törekedne, vagy hogy ez irányú törekvései sikerrel járhatnának. De ugyanennyi józan ésszel a magyar oldalon is meg lehetne érteni, hogy ha a hatalmat mostanság megragadó miniszterelnök állandóan nemzetegyesítésről beszél, és Nagy-Magyarország matricával díszített autóban érkezik valahová, ha kormánya államtitkárainak irodáiban mindenütt Nagy-Magyarország térképek fogadják a külföldi látogatót, ráadásul a választásokon majd’ tizenhét százalékot szerzett a határmódosítást nyíltan követelő párt (amely a említett miniszterelnök és pártja cinkosságának is köszönheti azt, hogy elfogadhatóvá vált a társadalom nagy része számára), akkor még a legértelmesebb szlovákban is ott motoszkál némi gyanú és bizalmatlanság a szomszédos országgal, annak népével és e népnek szlovákiai „nemzetrészével” szemben. És ez az érzés befolyásolja, ahogyan még a legértelmesebb szlovákok is fogadják azt a lehetőséget, hogy a továbbra is Szlovákiában élő magyarok alanyi jogon, etnikai alapon tömegével kapnának magyar állampolgárságot. Mert ez a dolog lényege, másképpen nincs is értelme nemzetpolitikai és nemzetegyesítési szempontból, függetlenül attól, hogyan hangzanak a benyújtott törvénymódosítás konkrét megfogalmazásai.
Visszatérve a cikk bevezetőjéhez: nagy kár lenne, ha a kettős állampolgársággal is meg kellene élni ugyanazt a kálváriát, amit egyszer már végigjárt a szlovák-magyar viszony a státustörvénnyel. Elsősorban a szlovákiai magyarok számára lenne nagy kár. Jó lenne ugyanis már végre a magyar oldalon is (beleértve a szlovmagy politikusokat) megérteni, hogy a szlovákiai magyarok kérdése Szlovákiában fog megoldódni, vagy ott marad meg a maihoz hasonló nyitott sebnek. Az előbbi pedig lehetetlen a szlovákok többségének támogatása vagy legalábbis jóindulatú semlegessége nélkül. Budapest csinálhat, amit akar, izmozhat, erőszakoskodhat vagy szaladgálhat mindenkihez az ENSZ-től az Európai Unión keresztül az Ebtenyésztők Nemzetközi Szervezetéig, ezen az alapvető tényen nem tud változtatni.
A magyarok szlovák-képét két csoport határozza meg. Az egyik a körülbelül tíz-húsz százaléknyi szlovák nacionalista, aki szívből gyűlöli a magyarokat és mély magyarfóbiában szenved. Velük egyszerűen nem érdemes foglalkozni. A másik az a csoport, amelyben főleg liberális értelmiségiek dominálnak; nekik semmi bajuk a magyarokkal, és támogatják például a kisebbségi jogok kiterjesztését, de nincs komolyabb társadalmi befolyásuk. A legfontosabb azonban a szlovák társadalom döntő többsége, amely egyáltalán nem magyarellenes zsigerileg, de (pontosan ugyanúgy, mint magyar oldalon) nem sokat tud az egészről, sztereotípiákban gondolkodik, és hajlamos sok mindent elhinni. Különösen, ha a másik fél állandóan rájátszik ezekre a félelmekre, igazolja őket a viselkedésével, mint teszi ezt a jövendő Orbán-kormány azzal, ahogy a kettős állampolgárság ügyét kezeli. Ezeknek az embereknek inkább a megnyugtatása, mint megszerzése nélkül nem lehet előrelépni, egyszerűen azért, mert ők döntik el a választások eredményét, és azt, hogy mennyire érdemes bármelyik szlovák politikusnak kijátszani a nacionalista kártyát. Ma a magyar fél mindent megtesz ezért, hogy érdemes legyen.
Magyar oldalon annál inkább észbe kellene már kapni, mert a magyar álláspont sajátos belső ellentmondást takar. Kimondottan vicces, hogy a határon túli magyaroknak megadandó státustörvény, majd kettős állampolgárság ügyében a leggyakrabban azokat az országokat állítja be példaképként, amelyeknek az ottani magyarokkal szembeni viselkedését hosszú távon és többnyire joggal kritizálja – főleg Szlovákiát és Romániát.
Pedig az, hogy hogyan bánnak ezek az országok a határon túli szlovákokkal és románokkal, szerves része annak a logikának, amely a területükön élő magyarokkal szembeni viselkedésüket meghatározza. Románia azért osztogat tömegével állampolgárságot Moldávia lakosainak, és több szempontból diszkriminálja a területén élő magyarokat, mert a nemzetállami logikát követi. Azt a logikát, amely szerint a nemzet, etnikum, az emberek közti vérségi, származási kapcsolat, a közös anyanyelv sokkal fontosabb, mint az a kapcsolat, amely az azonos ország állampolgárait köti egymáshoz, tekintet nélkül a nemzetiségükre.
Azok a magyar politikusok, akik kettős állampolgárságot követelnek a határon túli magyarok számára, ezzel azt is követelik, hogy Magyarország nemzetállami logika szerint működő állam legyen. (Például ahogy az Orbán-kormány a parlamentben biztosítani akarja a nemzeti és etnikai kisebbségek képviseletét, a plusz tizenhárom főt, ugyancsak a nemzetállami logikának felel meg: a nemzetiség, a vérségi kapcsolat korporativista alapon felülírja az állampolgári egyenlőség és a parlamentarizmus elveit.) Ugyanezek a politikusok viszont – beleértve mind egy szálig a szlovmagyokat is Duray Miklóstól Bugár Béláig – elvárják Szlovákiától, hogy modern, polgári elv szerint működjön, legalábbis a területén élő magyarokkal szemben. Vagyis pontosan fordított logika szerint, mint amit Magyarországtól várnak.
A második esetben természetesen igazuk van, Szlovákiának valóban modern, polgári államnak kellene lennie. Nem képmutatás azonban Szlovákiától egy dolgot követelni, Magyarországtól pedig pont a fordítottját aszerint, mikor melyik az előnyösebb a számukra?
ÉS
