Azt írja az újság, hogy újból összekapott az MKP és a Most. Bizonyára azért írja így, hogy a tisztességes újságolvasóban előhívjon egy méltatlankodó gondolatot: ejnye, ezek már megint veszekednek. Nem jó a vita – így a sugallat, legyen béke és nyugalom, szeressük már végre feltételek nélkül egymást, gyerekek. Összejött, ami nekünk jó, bent vagyunk a kormányban, ettől a perctől kezdve minden kritikai észrevételt öncélú és káros tevékenységnek nyilvánítunk.
Nos, ez a hozzáállás elfogadhatatlan. Tökéletes társadalom ugyanis nem létezik, a kritika minden normális társadalomban a szükséges politikai és lelki higiénia része. Kritika nélkül nincs fejlődés, kritika nélkül nem léteznek korrekt társadalmi viszonyok sem. Évekig az MKP-ra zúdult az elvárások zuhataga, most a Most került hatalmi pozícióba. Jogosak és szükségesek az ő tevékenységük kapcsán megfogalmazódó vélemények is, ez a demokrácia alaptézise. Ez nem öncélú vita, hanem normális eszmecsere a közügyek megvitatása és az esetleges vitás kérdések tisztázása érdekében.
Két igaztalan állítást akarnak most ugyanis bemasszírozni a szlovákiai magyar tudatba. Az első az, hogy egészében véve annyira jó irányba haladunk, hogy itt még részletkérdésekben sem merülhetnek fel kételyek. A június 12-e után bekövetkezett kormányváltás csak elismerést érdemel, s ehhez az új helyzethez így kell igazodnia a szlovákiai magyar társadalomnak is. Aki ezt másként látja, irigy kerékkötő.
A második pedig, hogy a kormányprogram, a várható kormányzati döntések és a törvényi szabályozás szintje visszamegy legalább a 2006-os szintre, eltávolítja az összes, 2006-2010 között megvalósított torzulást. Aki ezzel nem ért egyet, az nem szurkol eléggé az új kormánynak.
Egyik állítás sem igaz. A kritika néha nem kellemes – számunkra sem volt az, s nem is mindig reagáltunk rá helyesen –, ám a szólásszabadságot csak a diktatúrában szokás megkérdőjelezni. A kritikus hozzászólásokkal vitatkozni lehet, elgondolkodni fölöttük szükséges, ám elfojtani őket nem szabad. Az ellenőrizetlen hatalom pedig veszélyes.
Volt még egy érdekes megjegyzés a kérdés kapcsán Rudolf Chmel részéről: ha az MKP kritizálni akar, azt kompetensen tegye. Nos, az alábbiakban száraz tárgyszerűséggel szeretném demonstrálni az eme kritériumnak való megfelelés igényét is.
Nézzünk tehát hét kiragadott témát, amelyek kapcsán már most véleményt lehet mondani.
Az első az általános politikai értékelés.
Nem igaz az, hogy Szlovákiában stratégiai áttörés valósult volna meg a 2010-es választások során. A nemzeti populizmus továbbra is a legerősebb irányvonal, a kormánykoalíció heterogén, csekély többséggel bír csupán a parlamentben. A kínos politikai-diplomáciai-protokolláris jellegű hibák, amelyeket az új kormányzati többség képviselői eddig elkövettek, nem éppen a kompetencia magas szintjéről árulkodnak, s talán azt sem túlzás állítani, hogy a kormányzati posztok és befolyási övezetek elosztásakor úgy tekintettek az országra, mint egy felosztandó kft-re.
Az is nyilvánvaló, hogy bizonyos gazdasági érdekcsoportok hatása nagyon erős erre a kormányra. Az eddig csak kizárólag hatalmi-ideológiai posztok iránt érdeklődő KDH például az egyik gazdasági csúcsminisztériumot kaparintotta meg, s teljesen nyilvánvaló, hogy azt Figeľ csak formálisan fogja vezetni. Hasonló mondható el pl. Chmel hivataláról, a védelmi minisztériumról, a kulturális minisztériumról, a gazdasági minisztériumról is, s ugyanilyen helyzet van kirajzolódóban az újraalakítandó környezetvédelmi minisztériumban is. A mezőgazdasági minisztérium hagyományosan erős lobbyterep, csakúgy, mint az egészségügyi minisztérium.
A valódi hatalmi posztokat az SDKÚ ügyesen megtartotta magának, bár az oktatási minisztérium esetében azt is nyilvánvalóvá tette, hogy meg kívánják valósítani Ivan Mikloš régebbi tervét, a pénzügyi-szerkezeti átszervezést, s ebből adódnak még gondok nem csupán az iskolák, hanem az őket finanszírozó önkormányzatok vonatkozásában is. Az is kérdés, meddig mernek majd elmenni a helyi önkormányzatok összevonása ügyében, s a „bezzegország” kormánya mennyire mer nekimenni az egyes társadalmi csoportok érdekeinek a makrogazdasági egyensúly helyreállítása érdekében. Annak is van ugyanis némi kifacsart bája, hogy a sajtó Magyarországot kritizálja azért, mert a közszféra költségvetési hiánya némileg meghaladja a kívánt 3 százalékot, míg az euróövezethez tartozó Szlovákia majd kétszer nagyobb hiányát csendesebben veszik tudomásul.
Elképzelhető persze, hogy az EU hozzáállása Szlovákia vonatkozásában keményedni fog. Nem hiszem ugyanis, hogy Brüsszelben különösen pontozni fogják azt a szlovák magatartást, amellyel egyrészt elutasítják a részvételt a görög szolidaritási alapban, ugyanakkor pár nap eltéréssel segítséget kérnek az Európai Szolidaritási Alapból a szlovákiai árvízkárok enyhítésére. Ez utóbbi is egyébként az inkompetencia megnyilvánulása, mert aki ezt bejelentette, nem tudja, milyenek az Európai Szolidaritási Alap működösének feltételei.)
A második a szégyenfal kategóriája.
Az ovációval körített kormányváltás után a parlament a koalíciós képviselők többségi támogatásával simán megszavazta a Tisztelt (?) Ház emberjogi és kisebbségi bizottsága elnökének Anna Belousovová asszonyt, a Szlovák Nemzeti Párt alelnökét, aki nagy lendülettel hozzá is fogott jogkörei gyakorlásához és az első adandó alkalommal tisztességesen (?) fel is pofozta az első útjába kerülő kormánypárti képviselőt. Amikor ezt a hírt először elolvastam – mármint azt, hogy tényleg Belousovová lett ama bizottság elnöke, amelyért késhegyre menő harcokat folyattunk 1998-ban és 2002-ben, azt hittem, egy Orwell-könyvet olvasok. Ezt a szégyent sem a Most, sem a kormánykoalíció nem fogja tudni lemosni magáról, s biztos vagyok benne, hogy Belousovová áldásos(?) tevékenységének színes palettájával komoly érvrendszert produkál majd eme lépés buta voltát illetően a jövőben is. Nem utolsó sorban ez a tény is bizonyítékul szolgál a kormánykoalíció pártjainak valós prioritásait illetően. Érzékelhetően a gazdasági és hatalmi posztok voltak a meghatározóak, az olyan „ósdi és feleslegesen leterhelő” témák, mint az emberi és kisebbségi jogok, az utolsó helyre kerültek. Az is szégyenletes, hogy ennek a bizottságnak egyáltalán nincs magyar nemzetiségű tagja.
Nem érdemelnek dicséretet az új belügyminiszter első, Robert Kaliňákot idéző kijelentései Malina Hedvig ügyéről vagy az a tény sem, hogy a kormány nem kíván hozzányúlni az állami szimbólumok erőltetésének anakronisztikus törvényéhez sem.
A harmadik a mézes-mázas burkolatú, visszafogottabb kommunikációt alkalmazó, ám tartalmában ugyanolyan veszélyes államnacionalizmus kategóriája.
A tájékozatlanabb ember az első látásra hajlamos arra, hogy azt mondja, ez a szlovák kormány sokkal pozitívabban fog majd viszonyulni a szlovákiai kisebbségekhez, köztük a magyarokhoz is, s ezáltal komoly esély nyílik a szlovák-magyar viszony általános javulására. Ezzel a kérdéssel is vigyázni kell. Véleményem szerint a stílus finomodni fog, a tartalom azonban zavaros marad. Látjuk, hogy romaügyben megjelentek már feszültségek, ám a „csúcs” az eddigi hozzáállások vonatkozásában mégiscsak a külügyminisztérium minapi nyilatkozata, amelyben felszólították Szlovákia lakosait, tudatosítsák, hogy érvényes az állampolgársági törvény új változata, amelynek alapján mindenkinek be kell jelentenie önként, felvett-e újabb állampolgárságot. Teszi ezt az a külügyminisztérium, amely nagyon jól tudja, hogy az új magyar törvény a felhívás napján még nem lépett hatályba, alkalmazni pedig csak január elsejétől kezdik. Túlzás tehát, ha megkockáztatom, hogy a Mikuláš Dzurinda vezette minisztérium célja ezzel a felhívással nem lehetett más, mint újabb kísérlet a polgárok megfélemlítésére, illetve politikai jelzés küldése Budapest felé, hogy Dzurinda ott kívánja folytatni a dialógust Orbánnal és Martonyival, ahol azt 2002-ben megszakította?
A kormányprogram elemzése alapján valószínűsíthető, hogy az új szlovák kormány filozófiáját ebben a kérdésben az SDKÚ és az (eléggé nacionalista) KDH fogja meghatározni. A filozófia lényege az lesz, hogy bizonyos problémákat részben kezelnek majd, ám a helyzet összességében jóval rosszabb lesz, mint 2006-ban volt. Megtehetik: amíg az MKP-tól tartottak a szlovák pártok, a Mosttól nem tartanak. Tudják, hogy őket kijátszhatják. A játék lényege vélhetően abban áll majd, hogy bizonyos részt visszaadnak a 2006 óta elvett jogokból, ugyanakkor Magyarországtól is – úgymond – engedményeket kérnek. Ezzel akarják rákényszeríteni az Orbán-kormányt, hogy tevékenységével alámenjen a Gyurcsány-, illetve Bajnai-kormány álláspontjának. A szlovák oldal kifogásait ráadásul gyakran nem is szlovák, hanem magyar nemzetiségű kormánykoalíciós politikusok fogják tolmácsolni Magyarország irányában is. Izgalmas lesz figyelni a magyar diplomácia válaszait.
Rudolf Chmel a nagy mesemondó szerepét a múltban már többször eljátszotta. Most azt üzeni: „Örökre kiiktatjuk a magyar kártyát!” (Új Szó, 2010. aug. 3.) Ez bizonyára hangulatjavító kijelentés akart lenne. Még három ilyen mondat, s Szlovákia valóban a mosoly országává válik.
A negyedik a sima átverések kategóriája.
A koalíciós pártokban kialakult feszültségek abból is fakadnak, hogy sok mindenkinek sok mindent ígértek, s ezeket nem tudják beváltani. Egymást is kicselezték tehát, Gyurovszky be is jelentette már egyszer, hogy kilép a Mostból is. Van azonban egy kristályos példája a dél-szlovákiai választók átverésének is. „Autópályát a Csallóközbe!” – hallhattuk, olvashattuk gyakran, prioritás lesz az R7-es gyorsforgalmi út, nyilatkozták sűrűn. S mit mond erről az illetékes államtitkár, a Most által jelölt Ivan Švejna? „A legfontosabb a Pozsony és Somorja-Egyházgelle közti szakasz építésének megkezdése. Úgy gondolom, 2014-ben rakhatjuk le az alapkövet. A további szakaszok építéséről nem tudok nyilatkozni.” (Új Szó, 2010. augusztus 7.) A kommunikáció tehát: óriási sikert értünk el, prioritás a gyorsforgalmi út építése. A valóság: 2014-ig semmi sem lesz, de ha összejönnek a dolgok, akkor majd megteszik az első kapavágást. Lehet tapsolni.
Az ötödik a gazdaságpolitikai csúsztatások kategóriája.
Köztudott, hogy a Fico-kormány felelőtlenül gazdálkodott, ez elítélendő. Az is köztudott, hogy a Smer mást ígért 2006-ban a választási kampányban és mást tett később a kormányban. Ha ezt hamisságnak tartottuk, jóváhagyhatjuk-e, hogy a jelenlegi kormánykoalíció ugyanezt a filozófiát folytatja? Pl. a járulékterhek csökkentését ígérték a pártok, erre épp a növelésük valósul meg. Jozef Mihál szociális ügyi miniszter erre azt mondja: „Csak távlati terv a járulékterhek csökkentése.” (Új Szó, 2010. aug. 10.) Bizonyos esetekben az adóterhek is növekedni fognak. Egyszóval: romlani fog a gazdasági és a szociális közeg. Ez is siker? Ha nem tarthatóak bizonyos ígéretek, azt nem ártana korrekt módon beismerni. Az ugyanis nagyon veszélyes a demokrácia stabilitása szempontjából, hogy a választások előtt mindenki ígér mindent, utána meg azt csinál, amit akar. Csendben megjegyzem: független elemzők az MKP választási ígéreteit a legkorrektebb és leginkább megvalósítható elképzelések között tartották számon a választások előtt.
Még egy érdekes vonatkozás van kirajzolódóban e kérdés kapcsán: úgy tűnik, újabb adóverseny alakulhat ki a V4-ek között is. Ennek is érdekes vonatkozásai lehetnek, amelyek specifikusan érinthetnek minket, Szlovákiában élő magyarokat is.
A hatodik a be nem váltott esélyek kategóriája.
Emlékszik még valaki a Bajnai-Fico találkozóra Szécsényben? Emlékszünk még arra, mennyire elégedetlenek voltunk vele – s mennyire elégedetlenek voltunk Vollebaek EBESZ főbiztos elemzésével is a szlovák nyelvtörvény szigorítása után? Csak a minimumok minimumának fogadtuk el a főbiztos ajánlásait, s Bajnai és Fico abban egyeztek meg Szécsényben, hogy a főbiztos minden ajánlását megvalósítják. Emlékeztetőül szeretném megjegyezni, hogy a két legfontosabb ajánlás egy kisebbségi nyelvhasználati törvény és egy átfogó kisebbségi törvény elfogadása volt.
Az MKP-ban volt egy döntés, hogy az esetleges kormányba lépés feltételei közt eme két törvény elfogadásának ott kell lennie. Ebben a kérdésben ugyanis mögöttünk állt az EBESZ. A kisebbségi nyelvhasználati törvény konkrét, általunk kidolgozott javaslata ott van Vollebaeknél is, a kisebbségi törvény első változata megtalálható a kormányhivatalban. Túlzó tehát az a megállapítás, amely azt mondja, hogy az új szlovák kormány programja alámegy Fico Szécsényben elfogadott vállalásának?
Ebben a vonatkozásban is a legfontosabb persze a valós politikai akarat és az igazi prioritások kérdése. Amikor az Európai Nyelvi Charta 2005-ös elemzése után kidolgoztam és tárcaközi egyeztetésre küldtem javaslatomat a szlovák nyelvtörvény megváltoztatására és javasoltam többek között a 10 százalékos kisebbségi nyelvhasználati küszöb bevezetését is, s jelentős támadásoknak voltam kitéve, a párt akkori elnöke kijelentette: ez csak Csáky egyéni kezdeményezése. Most Rudolf Chmel jelentette be, hogy 10 százalékra csökkentik a kisebbségi nyelvhasználati küszöböt. A naiv magyar média – uborkaszezon lévén – annak rendje és módja szerint azonnal hozsannát is kiáltott. Nem vették észre, hogy csak a mesemondó engedte fel soros lufiját. Élt is a bejelentés 24 óráig, 2010. augusztus 12-én már arról értesültünk, hogy nem lesz kisebb a küszöb. Megint mások voltak a prioritások?
Valóban ott vannak a magyarok a kormányban, amikor a pillanatnyilag 14 tagú kormánynak egy magyar tagja van? Annyi a kommunisták idejében is volt: azt is többnyire a mezőgazdasági témához engedték hozzá.
S elfogadható az a lelkendezés, hogy a magyar ügyeket majd az OKS-esek fogják hatékonyan képviselni? Mondja valaki egy németnek, hogy ne nemzetieskedjen, egy jól képzett francia jobban fogja képviselni az ő érdekeit az Unióban, mint ő maga. Nem gyerekes infantilizmus ez? (Persze, ha figyelembe veszem a Most egyik képviselőnőjének a közelmúltban nyilvánosan elmondott mondatát, amely szerint a Most azért nem támogatja az autonómia gondolatát, mert nem kívánja Dél-Szlovákia elszakadását Szlovákiától, akkor nem is csodálkozom, hogy inkább az OKS-nek engedik át a pályát. Ebben a kérdésben ugyanis a szakmai hozzáértés ott kezdődik, hogy az alany tudatosítja, hogy az autonómia éppen a területi integritás megőrzésének egyik leghatékonyabb formája a többnemzetiségű társadalmakban.)
S indokolt, hogy egyetlen napilapunk úgy harangozza be mindezt, hogy „óriási előrelépés a kormányprogram a kisebbségeknek”? (Új Szó, Bugár-interjú, 2010. augusztus 14.)
A hetedik a fokozatosan lehulló lepel mögötti valós kép kategóriája.
Ez pedig nem más, mint annak elismerése, hogy Szlovákiában nem csoda és nem igazi minőségi változás történt 2010. júniusában, erre ugyanis a szlovák társadalomban jelenleg nincs meg a kellő belső kapacitás. A politikai garnitúra egy fokkal jobb csapata került hatalomra, ami kétségkívül előrelépés, ugyanakkor korántsem minőségi változás. Minden elkövetkezendő hónap pontosítani fog a képen, s a közeljövőben talán eljutunk odáig is, hogy egyre többen ismerik föl majd azt is, hogy bántóan hiányzik ebből a képből a Magyar Koalíció Pártja, amely inkább tudta volna stabilizálni az új koalíciót, emelni annak szakmai és politikai színvonalát. Az is biztos, hogy egy stabil és erős MKP a szlovákiai magyarok számára is többet ki tudott volna szorítani ezekből a partnerekből, mint egy könnyen kijátszható szlovák-magyar érdekcsoport.
E vázlatos elemzés végén: tényleg szeplőtlen sikersorozat tanúi vagyunk? Tényleg rosszindulatú az, akiben kételyek fogalmazódnak meg?
Ne csapjuk be magunkat azzal sem, hogy erre szavaztak az emberek, tehát ez a helyes út. Az emberek szavaztak 1994-ben Ľuptákra is, többször Mečiarra is, 1998-ban Schuster pártjára is, 2002-ben Rusko pártjára is. Ezek mind eltűntek – egy nagyon egyszerű oknál fogva. Egy amerikai mondás úgy tartja, hogy egy embert nagyon sokáig lehet az orránál fogva vezetni. Sok embert is lehet hosszú ideig becsapni. Ám az egész társadalmat a végtelenségig nem lehet félrevezetni: az igazság előbb-utóbb utat tör magának.
Olvasom azt a vitát is, amely arról szól, június 12-én feladott-e bármit is a szlovákiai magyarság. Olvasom a véleményt, amely sejteti, hogy írója azért szavazott a Mostra, mert elege volt a helyi MKP-sokból. S azt is hozzáteszi, ő ugyanolyan jó magyarnak érzi magát ezután is.
Nos, biztos vannak helyi vagy regionális problémák, amelyeket nem tudtunk eddig megoldani. Lehet erre – bár szerintem nem okos – úgy is reagálni, hogy megbüntetem ezért a pártot országos szinten: erre is joga van minden polgárnak. De azt állítani, hogy lényegében nem történt semmi, amikor evidens, hogy jelentősen meggyöngült az érdekérvényesítő képességünk, egyszerűen nem igaz. Utólagos szerecsenmosdatás. Szerintem sokkal tisztességesebb az, aki június 13-án nyíltan elmondta, hogy a Mostra szavazott, de megdöbbent az eredmény láttán. Az MKP kiszorulását a parlamentből nem akarta, s ha ezt tudta volna, másként szavazott volna. Magyarán: korrektebb és tisztességesebb nyíltan szembenézni a helyzettel s elmondani, hogy a kialakult helyzet nem jó, s az első adandó alkalommal vissza kell billenteni az egyensúlyt.
Ha a Mostot szalámizzák, az egy dolog, ott jajduljanak fel elsősorban azok, akik rájuk szavaztak. De ha minket szalámiznak – ráadásul a Most csendes, sőt néha aktív asszisztenciája mellett, ha a mi jogaink csökkentett szintjét akarják konzerválni úgy, hogy valamit bár visszaadnak belőle, de lényeges pontokon a restrikciók megmaradnak, úgy kötelességünk szólni.
Különben bűnrészesekké válnánk.
Forrás: Csáky Pál FB-jegyzetei (www.csakypal.eu)
