(Interjú Karkó Henriettel) Sok olyan hivatásos színház van tájainkon, ahol komoly szakmai kihívásnak tekintik a zenés darabok felvállalását, talán akkor sem túlzok, ha azt állítom, álmatlan éjszakákat okoz elismert igazgatóknak, rendezőknek, ha musical bemutatására kényszerítik őket a közelebbről meg nem határozott körülmények.
A műkedvelő együttesek körében — amennyiben az amatőr státus csupán a szereplőgárda jogállására, és nem a művészeti színvonalra, igényességre vonatkozik — pedig szinte nem is létezhet sem meghatározott, sem meghatározhatatlan körülmény, amely daljáték felvállalására kényszerítené a szereplőket, hiszen egy bukás ebben a kategóriában a színkör azonnali feloszlásához vezetne.
Persze, kivétel mindig van. Olykor csodával felérő, de van.
A Révkomáromhoz közeli Búcson — sok egyéb mellett — az a szóbeszéd járja, hogy augusztus 20-a táján akár ezer szereplő is összejöhet a helyi futballpályán, mert fennállása tízéves jubileumát készül megünnepelni a Felvidéki Rockszínház. Az ezer szereplő — énekesek, zenészek, táncosok és ki tudja még kik — egytől egyig részese a „kivételnek” vagy „csodának”: a Felvidéki Rockszínház ugyanis amatőr együttes, amely kizárólag rockoperát, illetve oratóriumot visz színre. S teszi ezt úgy, hogy soha nem volt egyetlen alkalmazottja sem, soha senkivel nem állt szerződéses viszonyban. Sőt, úgy teszi, hogy igazából székhelye sincs. Búcshoz ugyanis csak azért köthető, mert ebben a faluban él és dolgozik Karkó Henrietta, az együttes alapítója, énekese, dramaturgja, szervezője, pénztárnoka — azaz mindese, ha kell, a sofőrje is.
— Az István, a király a magyar színházi és zenei életben immár klasszikusnak minősülő alkotás, olyan rockopera, amelyet talán minden művészet iránt érdeklődő ember látott, ismer. Mi kell ahhoz, hogy egy ember arra a gondolatra jusson, hogy éppen ezzel a darabbal lépjen a közönség elé, ráadásul úgy, hogy a bemutató egyszersmind egy teljesen új együttes bemutatkozása is, olyané — egy rockszínházé—, amilyet a szlovákiai magyarság manapság kilenc, a színrelépés idején nyolc évtizedes történelmében még senki sem hozott létre — kérdem Karkó Henriettától, mindenki Henijétől.
— Kell egy széleskörű kezdeményezés, amelyet egy közös igény indít el. A mi esetünkben ezeréves államiságunk méltó megünneplése indította el ezt a folyamatot. Én akkor a szomszédos Bátorkeszin dolgoztam, a művelődési ház igazgatója voltam, s minthogy zenei végzettségem van — a párkányi zeneiskolában csellózni és zongorázni tanultam, majd a pozsonyi népi konzervatóriumon végeztem ének és zongora szakon —, ebbe az irányba terelődött közös gondolkodásunk, így született a döntés a zenés darab mellett 1999 decemberében. A millennium pedig adta a darabot, az István, a királyt. Utólag azért el kell mondanom, nagyon bátor döntés volt. Nem volt kitől tanácsot kérnünk, a mi szókincsünkből pedig akkor még ugyancsak hiányoztak az olyan kifejezések, mint alapzene, jogdíj, meg hasonlók, vagyis azt is mondhatom, az akkori döntésünk bátor volt, de a bátorságunk a tudatlanságból, a helyzet valós ismeretének a hiányából is fakadt. Csak dolgoztunk, s már augusztus volt, alig néhány nap a bemutatóig, amikor kiderült, hogy nem állt össze olyan zenekar, amely saját hangszereléssel kísért volna bennünket — mert ilyen volt az eredeti elképzelésünk. Szerencsére akkorra összejött a találkozó Szörényiékkel, mi lelkesek voltunk, ők meg profik. Megkaptuk az alapzenét, de hozzá egy számlát is a zenei jogdíjra. Százezer forintra. De már nem volt visszaút. Megfizettük és 120 szereplővel a helyi templomkertben bemutattuk a darabot, a mi hozzájárulásunkat az államalapítás jubileumához.
— Hogyan fogadta az előadást a közönség? Azért kérdezem ezt, mert az olyan ismert művek, amilyen az István, a király is, magukban hordozzák ugyan a siker minden lehetőségét, de a közönség csalódását, csalódottságát is. Hiszen neves művészek előadásában ismerték meg a darabot, amelynek minden dala egy-egy nagyszerű előadóművészhez kötődik, úgy vált szinte slágerré.
— A felkészülés időszakában mi is ezzel a kettősséggel szembesültünk. Barátaink, ismerőseink folyamatosan erről beszéltek velünk, miközben voltak, akik szurkoltak értünk, mások meg a bukást vizionálták, eleve kudarcra ítélve kezdeményzésünket. Ráadásul több televízió is műsorára tűzte akkoriban az ősbemutatóról készült filmet. Végül mintegy ezerötsazázan jöttek el a mi bemutatónkra 2000. augusztus 21-én, és ünnep volt a nap. Könnyes szemmel is gratuláltak az előadást követően, még azt is mondták, hogy jobb volt, mint amit a tévében láttak, de hát sokan szülőként, nagyszülőként, barátként, tehát elfogultan nézték produkciónkat. Viszont gartuláltak olyanok is, akik őszintén elismerték, nem hittek bennünk, sőt, kimondottan drukkoltak, hogy ne sikerüljön, az ő elismerésük egyértelműen azt igazolta, tényleg megfogtuk a közönséget. Azt hiszem, ehhez hozzájárult a környezet is, a megvilágított templom, a templomkertben égő sok száz gyertya meg fáklya, az élő emberi hang és mozgás, meg nem tudom még mi minden, de tény, nagy visszhangja volt előadásunknak, sokan hívtak bennünket, sok helyen szerették volna látni előadásunkat, nem is tudtunk eleget tenni minden megkeresésnek. Három évig tartottuk műsorunkon a darabot, évente ötszöt, hatszor adtuk elő, de közben emelkedtek az utazási költségek, 120 ember szállítása nagyobb távolságra nem kis pénz, főleg, ha közben a zenei jogdíjat is fizetnünk kellett minden előadás után, s az is nőtt, előbb 150, majd 160 ezer forintra. Le kellett vennünk a darabot a repertoárunkról, de a munkát nem hagytuk abba. Egyrészt a sikerek, a biztatások az elismerés erőt adott a munkához, másrészt — s ez a fontosabb — megismerkedtünk a Kormorán együttes tagjaival, felvettük a kapcsolatot, s máig tartó együttműködés alakult ki közöttünk. Ennek eredményeként mutattuk be 2003-ban A Megfeszített című rockoperát, majd A Napba öltözött lány és A költő visszatér következett, később pedig ennek oratorikus változatát, a Zúgjatok harangok! címűt is betanultuk. Műsorunkon szerepel még két további oratórium, a Jöjjön el a Te országod… és A hősök tere című alkotás, de azt hiszem, kicsit előre szaladtam.
— Nem baj, úgy is megkérdeztem volna, mi töltötte ki az elmúlt tíz évet, ahogy ezzel összefüggésben azt is, miként lehet összetartani manapság egy amatőr együttest. De a felsorolt repertoár hallatán arra is kiváncsi vagyok, hogyan válogatja össze a szereplőket egy-egy produkcióhoz, s milyen a szereplők közti viszony, létezik-e ilyen alkotói közösségben konkurrencia, avagy féltékenység?
— Konkurrencia van, féltékenységről viszont nem tudok. Valóban egy nagyszerű alkotó közösség vagyunk, és most nem négy-öt emberre gondolok, hanem nagyon sokra. Az István, a király 120 fős gárdájából csaknem a fele maradt meg, időközben sokan csatlakoztak hozzánk, aztán megszakadt valamilyen oknál a kapcsolatunk, de tudunk egymásról, barátok vagyunk, s remélem, az augusztusra tervezett jubileumi nagy koncertünkre mindenki eljön közülük. Hiszen az élet már csak ilyen: az embernek kell valahová tartoznia, s ez mindig elsősorban a család, meg az élete alakulásától függően az iskola és a munkahely. Az egyéb közösség a második helyre szorul, s ez így van jól. Sok példát mondhatnék, 2003-ban A Megfeszített bemutatójával kezdtünk dolgozni a somorjai Rómeó Vérzik rockzenekarral, nagyszerű volt az együttműködés, Kovács Koppány és Csiba Richárd valóban nagyszerű zenészek és sokat adtak nekünk. De befutott a zenekar, önálló fellépéseik, koncertjeik vannak, nem tudtuk egy idő után egyeztetni a fellépéseket. Ugyanakkor ma is velünk van az ugyancsak somorjai Csalló Néptáncegyüttes, amely ugyanakkor csatlakozott hozzánk, mint a Rómeó Vérzik. A Csalló egy kiforrt, felnőttekből álló együttes, amely képességeit sokszor bizonyította, de ők is amatőrök, kevesebbet szerepelnek egyéb alkalmakkor, rájuk minden alkalommal számíthatunk. Még más példát is mondhatok. Már most tudom, hogy ősztől el kell búcsúznunk Ölveczky Andrástól, a mi nagy felfedezettünktől, aki minden bizonnyal a budapesti Színművészeti Főiskolán folytatja pályáját, pontosabban kezdi meg tanulmányait. Ő már a Kormárán legutóbbi albumán is szóhoz jutott énekesként és ogonistaként, óriási tehetség, nagy veszteség lesz, ugyanakkor mérhetetlen öröm számunkra, hogy nálunk kezdett, köztünk bonthatta ki tehetségét.
Ami a kiválasztást illeti, nincs titkunk. A Kormorán-alkotásokban rendszeresen szerepel néhány ismert nagy név, Vikidál Gyula, Varga Miklós, Varga Klára vagy Makrai Pál, akik meghatározzák egy-egy mű hangultatát azáltal is, amilyen hangterjedelemmel rendelkeznek. Ezt igyekszünk lefedni mi is a válogatás során. Ugyanakkor hadd mondjam el, hogy a rockopera csak két, három szereplőnek ad lehetőséget arra, hogy megmutassa magát énekesként, ezért is szeretjük az oratóriumokat, illetve az olyan összeállításokat, amelyek ugyancsak a Kormorán alkotásaira épülnek, dramaturgiailag pedig a magyar történelem bemutatását követik a honfoglalástól a köztársaság kikiáltásáig. Ebben ugyanis minden szereplőnk helyet kaphat, s ki-ki a maga számára a legmegfelelőbb darabot, zeneszámot választhatja ki és mutathatja be a közönségnek.
— Mindvégig a Felvidéki Rockszínházról beszélünk, pedig időközben kitárulkozott a magyar világ az együttes előtt, miközben nem arra gondolok, hogy előadásaikkal átlépték Szlovákia határait, bejárták az egész Kárpát-medencét, hanem arra, hogy csatlakoztak Önökhöz magyarországi és vajdasági szereplők, csoportok is, s közösen lépnek fel.
— Három évvel ezelőtt Kiskunfélegyházán mutattuk be A Napba öltözött lányt, az előadás után keresett meg Kasza Ákos, a Félegyházi Táncszínház akkori koreográfusa, s arra kért, táncolhassák el velünk a darabot. A zarándokhelyként is ismert Pálosszentkúton aztán együtt léptünk fel, csodálatos volt az összhang, hatalmas sikert arattunk, akkor kezdődött az együttműködésünk. A vajdaságiakkal ők tartották a kapcsolatot, a kikindai Sirülő együttessel több közös rendezvényük is volt már korábban is, ezért aztán amikor 2008-ban a szomorú emlékű decemberi népszavazás évfordulójára emlékműsort szerveztünk Búcson, meghívtuk őket is, közös műsorunk után pedig könnyes szemmel gratuláltunk egymásnak. Kasza Ákos időközben tragikus körülmények között, 33 évesen elhúnyt, igazából azóta az ő emléke tart össze bennünket. Persze, ez az együttműködés a nagy távolság miatt nem tud állandó lenni, éves szinten csak egy, két közös fellépést tudunk megszervezni. A kikindai kapcsolaton keresztül viszont szereztünk egy kiváló énekest, Kiss Tahamért, ő állandó szereplőnk lett.
— A színház az „itt és most” művészete, mondják, a rockszínház is az, gondolom én. A színházi világban ezen belül vannak olyanok, akik alapvetően a szórakoztatásra, a napokra lebontható kor és e kor közönség-igényének a kiszolgálására koncentrálnak, mások értékrend-tolmácsolásként, nevelői célzattal közelítik meg a művészetre háruló korparancs-feladatot. A Felvidéki Rockszínház melyik utat járja?
— Talán a röviden bemutatott repertoárunk is elárulja, hogy az, amit mi vállaltunk és csinálunk, nem tartozik a szórakoztató ipar legjobban fizetett kategóriájába. Amit mi vállaltunk, az inkább küldetés, mint szórakozás, szórakoztatás. Ha röviden kellene megfogalmazni, milyen elv, szándék vezérel benünket, talán azt mondhatnám: a nemzeti és keresztény erkölcsi és történelmi hagyományok tisztelete és ápolása, megismertetése és megszerettetése az ugyancsak keresztény és nemzeti értékekre épülő kulturális örökség eszközeivel. Ezzel senkit és senmit nem becsülünk le, senkit és semmit nem tartunk értéktelenebbnek, mint amit mi felvállaltunk. Nekem és sokunknak tetszik akár a Popfesztivál vagy a Jézus Krisztus Szupersztár, sőt olykor van bennünk olyan érzés, hogy talán egy-egy alkotást el is énekelnénk, de aztán mindig oda jutunk, hogy az mégsem a mi világunk. Egyszerűen mi fontosnak tartjuk, hogy az, amit a színpadra viszünk, az rólunk szóljon, a mi lelkünket tükrözze, a mi erkölcsiségünket hordozza. És nekünk szóljon, kapaszkodóként, hogy el ne vesszünk a világban, hogy el ne vesszen magyar identitásunk. Ez nagyon fontos. Általában is, kisebbségi sorsban meg különösen.
Forrás: Neszméri Sándor (Megjelent a Szél-járás folyóirat 2010/2. számában)
