Ha átmegyünk a Margit hídon Pestről Budára menet, a Rózsadomb oldalán évek óta egy beruházási romot láthatunk: egy befejezetlen szállodát. „Aki csak látja, gúnyolni kezdi?” De kit gúnyoljon? Hisz ellentétben Jézus korának palesztin kisvárosaival, ma vajon hány pesti tudja, kinek köszönhetjük a szörnyű csúfságot?
Ne higgyük, hogy ez csak nálunk létezik. Bonnból Kölnbe menet éveken keresztül egy hasonló befejezetlen épületet láthattam, valahányszor az autópályán a két város között utaztam. Modern korunk sajátossága az anonimitás, azaz a tettesek névtelenek. Így senki sem érzi magát találva, ha elmeséljük Jézus két paraboláját. S amint a két – és sok más – példa mutatja, egy egész régió, egy egész város közérzetét rontja hosszú távon egyesek rövidtávú gondolkodása. Azaz nem egészen magánügy ez! Közügy. A kellő előzetes megfontolás nélkül indított háború is az. Mondjak példát a közelmúltból? De hisz még nem is múlt! Tetteink következménye évekig, évtizedekig kísért.
Jézus története azonban nem közgazdaságról, nem is stratégiáról szól, bár vezérigazgatók és tábornokok is megszívlelhetik. A hangsúly a kis szón, a „tehát”-on van. A következtetésen, amit a két történet szemléltetni óhajt. Aki tanítvány akar lenni, annak két dolgot kell tudnia: „keresztet” azaz előre nem tervezhető, semmiféle megelőző gyakorlattal ki nem védhető nehézségeket vállal, így a magányt, miközben le kell mondania mindarról, „amije van”, pontosabban, amit magáénak hisz, amihez ragaszkodik. Címekről is, ingatlanokról is, – de minek soroljam? Mindenkinek arról, ami nélkül úgy véli, nincs értelme, nem éri meg stb. Arról, amibe szíve szerint kapaszkodna, amihez ragaszkodna. Ha csak: nem fontosabb neki az Úr barátsága. Ugyanis itt választásról van szó. Nem a semmiért mondunk le mindenről, hanem a Teljességért, a Mindenért. Akármilyen furcsa, de ez jó vásár. És mi mégis (jog) – é egyéb címeinkhez és ingatlanainkhoz ragaszkodunk. Ha őszinték vagyunk, rájövünk, hogy nem is vagyunk tanítványok. És szabadok sem vagyunk. Ami ugyanaz.
Kiss Ulrich SJ
