Tájházat avattak a napokban a szlovákiai Harkács községben, a csaknem ezer kiállított tárgyat a helyi hagyományőrzők gyűjtötték össze. A régi gömöri népi lakóház berendezése, tárgyainak felújítása a magyar állampolgárként a medvesaljai Újbáston élő néprajzi gyűjtő, Ladóczki Vilmos munkáját dicséri.
Budapesten születtem. Állami gondozott voltam, ötéves koromban, 1975-ben kerültem nevelőszülőkhöz Szurdokpüspökibe – idézi fel az MTI-Pressnek Ladóczki Vilmos. Ott, a padláson találkoztam először a régi, még őrizgetett, de már félretett használati tárgyakkal. Azonnal megérintett a varázsuk! Merthogy ezeknek az eszközöknek lelkük van. Akkoriban az iskolában nemcsak papírgyűjtés volt, hanem a régi használati tárgyakat is összeszedték a helytörténeti gyűjtemény számára. Hát valahogy így kezdődött… Ami a sorsomat illeti, később sokfelé sodródtam, végül Tiszadobra kerültem. Életem végéig hálás leszek Figula Istvánnak, a gyermekváros akkori igazgatójának. Neki a bőrművesség volt a hobbija, ő vezetett be engem a szakma rejtelmeibe. Sokat tanultam Oláh Károlytól, a csoportnevelőmtől is. Tizenöt éves koromban megkaptam bőrművesként az Ifjú Iparművész címet. Munkáimat Budapestre vitték kiállításra, ott zsűrizték őket. Nagyra értékelték, hogy egy eltűnőben lévő népi kismesterség fogásait sajátítom el. Később viszont a lakatos és hegesztő szakmát tanultam ki, ezzel párhuzamosan persze a bőrözéssel is végig foglalkoztam… Bevonuláskor a honvédségnél – Hatvan mellett, Nagygomboson szolgáltam – mindenkitől megkérdezték, hogy mi a foglalkozása. Én csak a bőrművességet vallottam be. Hagyták, hogy dolgozzam. Egy munkámmal Vácon meg is nyertem az országos honvédségi alkotópályázatot. Ami a vasas szakmámat illeti, csak annyit dolgoztam benne, amíg el nem készítettem saját szerszámaimat a bőrművesség gyakorlásához. Ez az igazi szerelem, és a megélhetést is ez nyújtja. Aztán dolgoztam Hollókőben és Egerben is…
Hogyan került a Medvesaljára?
A bőrözés mellett gyűjteni kezdtem a népéletre jellemző tárgyakat, régiségeket. Mindent, ami még megtalálható a padlásokon, a pincék mélyén, az öreg házak rejtekén. Gyűjtőútra gyakran jöttem át Nógrádból Gömörbe, Újbáston pedig beleszerettem egy házba, amelyet végül sikerült is megvennem. Azóta a faluban élek, itt tartom a gyűjteményemet is, több mint tízezer régi tárgyat. Múzeum az otthonom, és egyfajta életcélnak tekintem, hogy a környéken minden településnek legyen saját tájháza, ahol múltjának emlékei láthatók. Harkácson már így történt. Minden tárgyat úgy helyeztünk el, mintha a lakók csak egy perce mentek volna ki a házból.
A régiségkereskedők nem előzték meg?
Valóban, az utóbbi évtizedekben sok mindent elvittek a falvakból. Az amerikaiak például nagyon szeretik az első világháborús katonaládákat, veszik is, de kérdem én, mi közük nekik a magyar katonaládákhoz. Ezeknek itthon a helyük, hogy a fiatalok is láthassák őket! Említettem már, hogy ezeknek a tárgyaknak lelkük van. Nemrég sikerült hozzájutnom egy régi kőműveskalapácshoz, amelynek faragott a nyele, rajta van a magyar címer. A tulajdonosa úgy gondolhatta, hogyha már nehéz a munka, legalább legyen szép a szerszám. Biztos, hogy így teljesen más érzéssel vette kézbe! Egy ilyen tárgy lélekben közelebb visz bennünket is a múlt emberéhez, sokat számít, ha ismerjük egy-egy tárgy készítőjét.
A gyűjtőmunkához bizonyára szükségeltetnek néprajzi ismeretek.
Igen, sok mindent önképzéssel sajátítottam el. Nemcsak az irodalmat vettem azonban elő, hanem leültem beszélgetni az idős emberekkel: mire használták a régi eszközöket, hogyan kezelték, miként készítették el. A nógrádi és a gömöri néprajzi tárgyak nagyon hasonlóak… Sok érdekességet köszönhetek az emberi kapcsolatoknak. Volt úgy, hogy nekem adtak egyes tárgyakat azzal, hogy a fiataloknak már úgysem kell. Például így jutott hozzám egy 19. századi imakönyv. Egy losonci szíjgyártó örökösei nekem adták a mester minden munkaeszközét, mert tudták, hogy nemcsak értékelem, hanem meg is becsülöm őket. A tárgyak felújítására is nagy gondot fordítok.
Megnézünk egy egyszerű meggyfabotot, amelynek úgy fénylik a felülete, mintha lakkozva lenne.
Méhviasz alapú impregnálószerrel kezeltem, bűn lenne lakkozni! A gyűjteményem darabjait a régen használatos anyagokkal és módszerekkel újítom fel, ezek néha drágábbak, mint maga a tárgy. A kedvenceim a népi hutaüvegek, a legrégebbiek 18. századiak. Ezeket a régi műhelyeket üvegcsűrnek is hívják, a Felvidéken sokfelé működtek ilyenek. Egyetlen kemence képezte az egész gyártóhelyet, a termék pedig sokszor az üvegfúvó pillanatnyi elképzelése szerint alakult. Tehát ahány darab, annyiféle. Emellett számos módját ismerték a díszítésnek, hogy egyedivé is tegyék a terméket. A régi füleki zománcgyár áruiból is sok darab megvan nekem, nyolcszázat kölcsön adtam belőlük a 2008-as centenáriumi kiállításukra. A gömöri népi textíliákból, a fazekas termékekből, a pásztorfaragásokból is tekintélyes a kollekcióm… Az évek során kialakult egyfajta látásmódom. Nem csoda, több ezer padlást és pincét kutattam már át, és mondhatom, hogy egy gerendába ütött kovácsoltvas szög sem kerüli el a figyelmemet! Olyan is volt, hogy találtam egy kis keresztelőkancsót egy gerenda alatt, a kémény egyik oldalán. Azután megálmodtam, hogy ott kell lennie a párjának is. Visszautaztam, és valóban, a kémény túloldalában meglett a másik.
Mik a további tervei?
Szeretnék létrehozni egy tájházat a gyűjteményem nógrádi darabjainak. A régi tárgyak eltűntek napjainkra, ezzel elvesztik a nevüket, a fiatalok általában már azt sem tudják, hogy melyik eszközt mire használták. Fontos ezért, hogy a tájházakat ne csak divatból alapítsák, vagy azért, mert éppen támogatást lehet rájuk igényelni… Ami a gyűjtés lehetőségeit illeti, sok érték megy ki Nyugatra, úgyhogy sietni kell, már az utolsó pillanatban vagyunk.
Felvidék Ma, mti
