A közelmúltban tárgyalta a szlovák parlament a hálózati ágazatokról szóló törvénytervezetet. Pár nappal később a közszolgálati tv híradója tudtul adta, hogy gázáremelés készül.
A Hálózati Ágazatok Szabályozó Hivatala (ÚRSO – hívjuk röviden csak Hivatalnak) már megkapta a gázművek javaslatát egy kb. 7 %-os, majd egy ez évi, de későbbi 20 %-os gázáremelésre. A rossz nyelvek 40 %-ról mesélnek, ki tudja…?
Számos községben – amely pl. a pozsonyi vízmű „fennhatósága” alá is tartozik – a postás kézbesítette a víz- és csatornadíj-emelésről szóló szerződésjavaslatot. Hasonló a helyzet az ország többi regionális vízművénél is. Már csak azt várhatjuk, hogy a hangoztatott esetleges villanyáram-árcsökkentéssel ellentétben mégis sor kerül egy villanyáram-áremelésre – az indokot majd az illetékesek később kitalálják –, mert ugye: a Hivatal – az hivatal!
Ha valaki – mint felsőszintű vezető – hosszú évtizedeket töltött el valamelyik hálózati ágazatban, tudja, hogy miről szól a „duma”. Nem ritkaság, hogy egy ágazati vállalat vezérigazgatójának a havi fizetése 6000 eurónál kezdődik, az évi jutalma a haszonrészesedéssel elérheti a 100 000 eurót és többet is. Meg aztán: folyik a „kiszervezés” minden szinten; a legjobban fizetett és nélkülözhetetlen munkákat leányvállalatokba és hozzájuk hasonló cégekbe mentik ki, mert ugye: a tejszínhabot is meg kell keresni valahol. Itt pedig teljesen mindegy, hogy ki a tulajdonos, külföldi vagy hazai a vállalat. A legérdekesebb az, hogy – kormányoktól függetlenül – az ágazati lobbik elvesztették „realitásérzéküket”, és egyre több ágazati vagyont helyeznek át leányvállalati tulajdonba. Moralizálva halkan azt mondhatnánk, hogy lopnak – természetesen: papíron betartva a törvény betűjét. Hát ez van ma.
Annak idején a Hivatalt egy volt ortodox kommunista (tsz-elnök) hozta létre a baloldal hathatós támogatásával. Pavel Koncoš miniszter volt a tettes, aki a mai ágazati filozófiát felállította, és bérencként hallgatta a volt bolsi igazgatók súgását (értsd „önzetlen segítségét”), hogyan kell megtartani az eddigi erővonalakat a régi struktúrákon belül. Hát ez sikerült neki. De miért és hogyan?
Kezdjük azzal a reális értékeléssel, hogy minden ember (tisztelet a kivételnek) valamilyen mértékben fogyatékos: mindig többet akar, minél több javat és anyagit felhalmozni abban az időben, míg valamilyen jövedelmező tisztségben van. Sajnos, így volt és van ez a hálózati ágazatoknál is. Ha pedig nincs mit „kiszervezni”, majd megteremtik ennek a forrását. Legegyszerűbben úgy, hogy emelik az árakat, tehát a víz, gáz, villany árát, amit az egész lakosság fizet meg. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, hivatalosan igazolni kell a Hivatal előtt a megnövekedett költségeket (mert ugye pl. loptak; vagy nem tartották be az észszerű elégségesség elvét; jóval drágábban valósítottak meg beruházásokat, biztosan nem műszaki okokból). A Hivatal hosszabb-rövidebb vizsgálódás után, ha az ágazat ügyes, engedélyezi az áremelést. Ha pedig nem, kap egy bírósági pert a nyakába, amelyet jó ügyvédekkel megnyerhet, és így mégis árat emel. Volt már erre példa Szlovákiában. Tehát a lakosság majd még többet „tejel”, és így még „több ágazati vagyont helyezhetnek át leányvállalati, tehát (magán)tulajdonba”. Így újból nincs miből megfizetni az ésszerű beruházásokat és felújításokat, tehát megint meg kell találni a megoldást. Sebaj, mondják az illetékesek: újból költségeket kell produkálni és kimutatni, hiszen ezeket a Hivatal kénytelen elismerni, és törvényesen engedélyezi az áremelést. És ez így megy körbe-körbe. Nem más ez, mint egy önmagát gerjesztő áremelkedési spirális. Szaknyelven szólva: pozitív visszacsatolás. Egyetlen ágazati igazgatónak sem a költségcsökkentés az érdeke, mert akkor nem tudna árat emelni. Tehát: hajrá, növeljük a költségeket! A fantázia határtalan. A társadalmi ellenőrzés pedig gyakorlatilag hatástalan és tehetetlen, hiszen pl. a vízműveknél nem ritka a 200-900 (önkormányzati) részvényes, akiknek (pl. a faluknak) 0,04 – 1 % a részesedése, praktikusan tehát semmi befolyásuk a döntéshozatalra nincs, s ha figyelembe vesszük a regionális és belső (pl.az észak – déli) ellentéteket is… A villamos- és gázműveknél pedig a helyzet „speciális”, ott nagyfokú a külföldi tulajdon.
Tehát a Hivatal esetében politikusaink „nem látják a fától az erdőt”. Lehet itt törvényt módosítgatni, csiszolgatni stb. Amíg marad ez az öngerjesztő filozófia, semmi jót ne várjunk. Mert a filozófia maga ellentétes a lakosság jogos elvárásaival és a józan ésszel is. Pedig nem kellene tanácsért messzire menni, elég kiruccanni Ausztriába vagy Svájcba, ott lehet közszolgálatiságot tanulni! A célnak annak kellene lennie, hogy az ország polgárai minél olcsóbban jussanak hozzá az alkotmány által is garantált nélkülözhetetlen szükségleteikhez, például az ivóvízhez. Amíg fennáll ez a rossz ágazati költségfilozófia, addig a természetes monopóliumok terén (gáz, víz, villany) – beleszámítva az ágazati klikkek magatartását is – semmi jóra nem várhatunk.
Agárdy Gábor, vízügyi szakmérnök
