Egyszemélyes állampolgári tiltakozásom Rudolf Chmel és csapata tevékenysége ellen hangsúlyozottan csak a jogvédő és hatalmi pozíciója ellen szól. Nem a személye ellen agitálok, és nem személyes bosszú vezérel, nem vagyok érintett az ügyben, én semmilyen pályázatban nem vettem részt.
A felháborodásom kiváltó oka, hogy megdöbbentő összefüggés van az oslói tömeggyilkos motivációja és a hatalom arroganciája között. A kettő egymást hatványozza, és erősíti az alattomosan elhelyezett bomba robbanási erejét. Azt, hogy milyen adag műtrágyát kever össze gázolajjal a sorozatos megaláztatásokat átélt, fiatalon „partvonalon kívül rekedt” ember, mert senki sem fordult felé empátiával, senki sem hallgatta meg, hogy mit akar tenni ebben az életben, mit akar kezdeni saját életével. Egy gyermek, majd fiatalember, akiben rövid élete alatt milliónyi kérdés és kétely feszült, de nem akadt egy apa, egy jó barát, aki végig beszélt volna vele legalább egy éjszakát arról, mi a Földön az ember küldetése. Ha még mélyebben belenézünk ennek az őrültté vált embernek a lelkébe, és legalább most, a tömeggyilkosság után megpróbáljuk „nyitott” füllel meghallgatni, rádöbbenünk, hogy közönyünkkel valamennyien felelősek vagyunk anarchista cselekedetéért. Ki kisebb, ki nagyobb mértékben. Kérdem, szükséges-e bővebben fejtegetnem, hogy milyen összefüggés van a folyton mellőzött, folyton megalázott, a folyton provokált és folyton partvonalon kívül rekedt ember cselekedete és a hatalom megkülönböztető, megbélyegző politikája között. Amikor egy „jogvédő” kormány alelnöke balfogása indoklásaként használja a megbélyegzést: ki miért lett megfosztva a támogatástól? Olyan bélyeget nyom rá egy ifjúsági mozgalomra, amely szándékában sok nemes dolgot tart prioritásának, többek között: a több mint ezeréves hagyomány szerint a volt 64 vármegyében élt nemzetek közötti barátságot. És mi „okos” felnőttek, a mi csuda nagy empátiánkkal rögtön a partvonalon kívülre küldjük őket, mert bennünk az irredenta eszme visszaidézni az Osztrák-Magyar Monarchiát. Ahelyett, hogy felkarolnánk és helyes útra terelnénk – ha szükséges – a fiatalok kezdeményezését, kikiáltjuk őket ördögnek, sátánnak, Szlovákia és a szlovákok ellenségének, és még azt sem engedjük meg nekik, hogy elmondják: ez nem igaz, ők a megnevezésükkel nem ezt akarják üzenni. Egy jó szándékú, fiatalok által indított kezdeményezésből így lesz a görcsös beidegződésünk és előítéletünk alapján Szlovákia legnagyobb ellensége és tagjai szélsőségesek. Utána már elég a programjukból néhány valóban nem túl szerencsés dolgot kiragadni, és örökre meg lesznek bélyegezve. Egy rossz és téves elképzelésük miatt végleg a kirekesztett ifjúság sorsára jutnak. Mi következik utána? Esetleg jön néhány felelőtlen felnőtt őrült, és valóban betereli őket az anarchisták közé!
Mindenkinek a saját józan ítélőképességére bízom, hogy eldöntse: ki, mit és hol rontott el, ha aztán holnap robbantani kezdenek? Ki a fő felelős, hogy nem jutottak támogatáshoz és más, nemesebb eszmékhez? Erre szokta volt megboldogult jó apám mondani: a fürdővízzel kiöntötték a gyereket is!
A Híd párt néhány bőbeszédű tagjával is hasonló a gondom. A hatalom magamutogatása és hangoskodása ellenszenvesebb, mint a hallgatás. Főleg, ha az ember már egy jó éve azt tapasztalja, egyébként csendben azon dolgoznak, hogy utána, ha véget ér a hatalmi „küldetésük”, ne dolgozzanak. A dölyfös kijelentés: mi lesz és mi nem lesz Szlovákiában, míg ők hatalmon vannak, ugyancsak kiveri a biztosítékot abban az emberben, aki látja, hogy az idő előrehaladásával nem megoldódnak, hanem halmozódnak a gondok, a megoldatlan problémák. Egyre nagyobb a gazdasási egyenlőtlenség, a társadalmi feszültség különösen az északi és a magyarok által lakott déli régiók között. Se munka, se pénz, se egy jó szó az ott élők felé. Szellemi és gazdasági kizsákmányolás, megkülönböztetés folyik már 90 éve, amely megállításának egyetlen módja, ha az ott élő emberek saját maguk veszik kezükbe a sorsuk irányítását. Maguk, és nem mások mondják meg, mi a dolgok megoldásának kulcsa. Ez pedig az önrendelkezés. Így jutott Dél-Tirol, Olaszország háború utáni legszegényebb régiója néhány évtized után Európa legfejlettebb régiói közé. Ahelyett, hogy erről kezdenénk párbeszédet és fogalmaznánk meg a hozzá vezető legrövidebb utat vagy a tennivalók sürgősségi sorrendjét, kiszól valaki a Hídból, és hatalmi pozícióból mond „egy nagyot”. Ha ehhez még párosítom a szándékát, a kiszólás igazi okát, bennem erkölcsi alapon nem az MKP, hanem a Most-Híd került a politikai partvonalon kívülre. Meggyőződésem, hogy a Most-Híd második emberének kedélyborzoló nyilatkozata sok tisztességes emberben ugyanezt az érzést váltotta ki. Én is földtúró gyerekként nőttem fel, amolyan Ludas Matyiként, de a falumban sohasem hallottam egy parasztembert feleslegesen és dölyfösen fecsegni, csak a gőgös, beképzelt Döbrögihöz hasonlókat!
Felvidék.ma, Dunajszky Géza