Ötletgazdaként abban, hogy a magyar állampolgárság ügyét politikai kérdésként kelljen kezelni I. Ferenc József cs. és király jeleskedik. Nem tudta elviselni, hogy egy ember – Kossuth Lajos –, aki Birodalma területén született és vált híressé, kijelentette, nem tekinti magát alattvalójának.
Kossuth helyében én sem tettem volna másként, hiszen a nevéhez kötődik a Habsburg-ház második magyarországi trónfosztásának kimondása. Valószínű, hogy a császár helyében sem cselekedhettem volna másként, noha egyesek azt híresztelték róla félrevezetően, hogy bölcs uralkodó, mások pedig liberális császárnak tartották, miközben csupán tizenkettő egy tucat cs. és k. volt, aki nem fogta fel a kor szellemét és azt sem, hogy feleségének, Erzsébetnek kellett volna átadnia a jogart, amivel megmenthette vagy modernizálhatta volna a Birodalmat. Ráadásul ferencjóska elődeinek is volt sok hasonló, uralkodói ötlete az akasztásoktól kezdve a száműzetésig, teljes vagyonelkobzásig, kegyvesztésig, húsrohasztó börtönzésig, gályarabságig, szabadrablásig stb. Tény és való, I. Ferdinándtól IV. Károlyig nem ez az uralkodói család volt a fény hordozója térségünkben.
A hatalmi elvakultságnak és az állami, korábban országlakói kötelékből való kitagadásnak hű követői lettek a versaillesi békerendszerben létrehozott új államok vezető politikusai és az általuk megfogalmazott állampolitikák, mindmáig.
A történelmi újkor XX. századi szakasza az állampolgárság vetületében tehát nem hozott sok újat a modern abszolutizmussal szemben, mert liberális jogállam ide, polgári társadalom oda, az állam és a polgár viszonyában az állam továbbra is birtoklónak tekinti magát és a polgártól továbbra is a liberális államfelfogás előtti lojalitást várja el.
Az állampolgárság kérdése 1920 óta napjainkig Közép-Európának a Kárpát-medencei részében azonban csak Magyarország viszonylatában idézett elő „idegbajos” állapotokat. Kezdetben is, mint manapság, az volt ennek a kiváltó oka, hogyan lehet megakadályozni, hogy magyar állampolgárok legyenek azok a személyek, akik a Magyarországgal szomszédos állam területén élnek, illetve milyen eszközökkel lehet elérni, hogy a szomszédos államok területén élő személyek, elsősorban a magyarok, kizárólag ennek az új államhatalomnak a joghatóságába tartozzanak. Járulékos célként megjelent az a szándék is, hogy gyengítsék az elcsatolt magyarok politikai egységét, hatékonyságát, csökkentsék lélekszámát – erre szolgált 1920 után a választás (opció, optálás)) lehetősége: ha meg akarta tartani valaki a magyar állampolgárságát, el kellett hagynia az új állam területét, ami általában a szülőföldjét jelentette, enyhébb esetben lakóhelyét. Az így sújtott személyek azonban elveszítették politikai jogaikat és bármikor kiutasíthatók lettek az állam területéről. Ezt az állapotot tetézte a néhai Csehszlovákiában az 1945. augusztus 2.-án kiadott elnöki rendelet, miszerint minden magyar elveszítette állampolgárságát, következésképpen minden emberi és polgári jogát – ez a földönfutás korszaka volt.
Tulajdonképpen ehhez az eszméhez és szellemiséghez való részbeni visszatérést jelenti a szlovák állampolgársági törvénynek a pozsonyi parlament által 2010. május 26-án bosszútörvényként elfogadott módosítása. Ezt a helyzetet csak egy módon lehetett volna elkerülni, ha a Magyar Országgyűlés nem 2010. május 26-án tartja a zárószavazást a magyar állampolgárság könnyített felvételére beterjesztett törvénymódosításról – mert erre válaszolt a szlovák törvényhozás, – hanem június 9-én. Ebben az esetben a szlovák törvénymódosítást – mintegy harminc órával a szlovákiai parlamenti választások előtt – már nem lehetett volna elfogadni.
Ezt a helyzetet a magyar törvényalkotók kétharmados többsége ajándékként adta a szlovák nacionalista belpolitikának, amire az mindent rápakolt, ami csak ráfért. A szlovák pártok különböző módon élhették ki magyarellenességüket: a magyar részről jövő fenyegetettség érzésének keltésétől, a szlovák nemzetvédelmi elszántság felvonultatásán át a Magyar Koalíció Pártja elleni kampányfogásokig. Ebben szinte egységes volt minden szlovák politikus a liberális Radičovától, a szélsőséges Slotán át a szemléletnélküli Bugárig. Slota pártja ennek köszönheti, hogy bejutott a parlamentbe, az MKP pedig emiatt nem lett parlamenti párt.
Ez a valós helyzet Szlovákiában, 2011 januárjában és augusztusában is. A két évszak között a különbség annyi, hogy augusztusra megszerveződött a felvidéki magyar fiataloknak egy csoportja, azt a véleményt hirdetve, hogy a magyar állampolgárság felvétele a szabad választás joga, a szlovákiai állampolgársághoz pedig alkotmányos joguk van.
Ez kétségbe vonhatatlan. A jog bányászai (értékkeresői) ezt mindenütt így értelmeznék. Kérdés, hogy a jog talárosainak idiótái mit mondanak erről.
Ebben a kérdésben az igazi próbakő az lesz (ha eljut odáig?), hogy mit tesz a szlovák jogszemlélet azzal a ténnyel, hogy a mai felvidéki magyar a szlovák állampolgárságát a trianoni békeszerződés által szerezte – tehát a szülőföld jogán. Megfosztható-e ettől a jogtól? A születés szerinti jogot az európai államokban – a kommunizmus évtizedeinek kivételével – legkésőbb 1953-tól nem szokás kétségbe vonni. Észhez tér-e a szlovák politika? Egy biztos, ha megmarad jelenlegi rögeszméjében, vagy azt akár puhítja is, gyógyítható lesz-e?
Ez azonban csak az egyik oldala ennek kockásra sikerült érmének. A másik vagy sokadik oldalán a magyar szamurájok edzenek. Félő, ugyanaz a gőz, vagy félgőz ködösíti elméjüket, mint 2010 májusában a Magyar Országgyűlés kétharmadát. Azzal bíztatják a magyar állampolgárság felvételére a felvidékieket: sebaj, ha elveszted szlovák állampolgárságodat, csak egy tehertől és egy veszélytől szabadultál meg. A teher az, hogy ezt az állampolgárságot nem szabadon választottad (ellentétben a magyarral, amit szabad akaratodból veszel fel), a veszély, amitől megszabadulsz, hogy ezen túl nem kell ketté törnöd a gerinced, mert nem kell részt venned a szlovákiai országos politikában. Oda ugyanis be sem juthatsz ezen túl, de a települési önkormányzatok homokozójában építheted homokváraidat.
Térjünk észhez mi is! Az elszakítottság kilencven évében csak az maradt meg az ilyen sorsra jutott magyaroknak, amit maguk kiharcoltak. A jövőjük szempontjából legveszélyesebb helyzetek mindig akkor alakultak ki, ha rajtuk akartak segíteni a megkérdezésük nélkül vagy a véleményük mellőzésével. A Pestről majd Budapestről irányított magyar politika már csaknem százötven esztendeje alkalmatlan az ország, az állam és a nemzet igazgatására, védelmére, fejlesztésére. Ha nem így lenne, ma sem lenne elszakítottság, de nem lenne ennek a maradéknak a kiszolgáltatottsága sem.
Az állampolgárság ügyében, tehát azoknak a felvidéki magyaroknak van igaza, akik váltig azt hangoztatják: történelmi jogunk van a magyar állampolgárságra, születés szerinti jogunk van a szlovák állampolgárságra. Ez azt is jelenti, hogy születés szerinti jogunk van beülni a szlovákiai törvényhozásba és ott a szlovákiai magyar közösség ügyeiről és az általuk is lakott térségek jobb létéről dönteni, de jogunk van ott ülni a Magyar Országgyűlésben és részt venni a nemzetet érintő ügyek eldöntésében.
Én ennek vagyok a híve és meggyőződéses képviselője.
Duray Miklós
{iarelatednews articleid=”29710″}
