„Akadnak olyan politikusok az európai politikai térképen, akik nem ismerik a bukás fogalmát. Mert ha pártjuk elveszít egy választást, azt sem tekintik vereségnek. Ellenzékben pedig úgy viselkednek, mintha továbbra is ők maradtak volna a kormányfői bársonyszékben”.
E magyar nyelven írott gondolatok, attól függően, hogy a Duna folyó melyik partján élő magyarok olvassák, igencsak eltérő következtetésekre vezethetnek e politikusok kilétét illetően. Miután azonban elárulom a forrást, lényegesen leegyszerűsödik a dolog. E sorok ugyanis a dicsőséges harcos bolsevik hagyományokkal rendelkező magyarországi Népszava c. lapban jelentek meg, így a Gyurcsányra vonatkozó áthallás természetesen csak a magunkfajta rosszhiszemű orbánisták számára merülhetett fel. A balos lap cikkírója Robert Ficot jellemezte e bevezető sorokkal. Éspedig – ismerjük el – nem is rosszul. Már csak azért sem, mert Robert Fico az előző választásokat – ahogyan az azt megelőzőt – sem veszítette el: messze a legerősebb, legnagyobb létszámú frakcióval rendelkezik a szlovák törvényhozásban. Pontosan ezért volt szükség arra a képtelen tákolmányra, amely recsegve-ropogva, örökké ingadozva élt át nagy nehezen alig több mint egy évet, hogy aztán a minap maga alá temesse az ország nem túl hosszú történelmének első női kormányfőjét. A jövő márciusi előrehozott választásokig még viszonylag sok idő van hátra, akár le is lehet dolgozni valamennyit abból a hatalmas előnyből, mellyel Fico pártja rendelkezik. Ez azonban – tekintve a jelenleg még koalíciós pártokat – nem túl valószínű, a második Fico-kormány már itt jár a kertek alatt… De vajon mennyire tragédia ez nekünk, magyaroknak – szigorúan csak nemzetpolitikai szempontból nézve? Avagy fordítsuk meg a kérdést: mennyivel volt jobb ez a bukott kormány e tekintetben? Nem sokkal. A díszletek persze változtak, meg a hangsúlyok. Radičováék mondhatni finomabban, nőiesebben űzték a legdivatosabb szlovák nemzeti sportot: a magyargyűlöletet. A Fico-féle állampolgársági bosszútörvény hatályban tartása ugyan mi más is lenne? Igazi demokraták – pláne kereszténydemokraták – ilyet nem csinálnak. Elvileg. Nem, a rendszer alapvetően nem változik, bárki kerüljön is a kormányrúdhoz, Slotával vagy anélkül, pláne Bugárékkal – vagy épp nélkülük. A magyarfóbia, mint a szlovák nemzeti identitás szerves része, ezektől független jelenség. Hívják bárhogy is a szlovák kormányfőt, a nemzetállam kritériumai között a magyarellenesség mindigis ott lesz. Ezzel kell betölteni azt a hatalmas űrt, amely az ország történelme helyén tátong. Amiben legalább becsülöm – ha szabad így fogalmaznom – Ficot és cinkosait, hogy ők legalább nem is próbálják mindezt leplezni, retorika szintjén sem. A kereszténydemokrata magyargyűlölet sokkal veszélyesebb is, mert pont a csomagolás miatt nem látható a romlott termék, alkalmas a derék felvidéki magyart abba a hamis tudatba ringatni, hogy megint békesség van, szlovák és magyar olyan jól megfér egymás mellett, nincs semmi gond. Ficóék alatt ettől nem kell tartani. Megvan ennek a maga haszna: néhány „szlovákmagyarból” az ő segítségével talán felvidéki magyar válik. Ha csak ennyit tesz az ébresztő érdekében, már megéri. Mert: Ha van Isten, földtől a fényes égig / Rángasson minket végig. / Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk. (Ady: Nekünk Mohács kell)
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
